Hogy mi történik itt „elöl”, mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos azt nagyjából tudjuk. Tudjuk, mert a szemünk előtt folyik a dolog, tudjuk, mert mi magunk is részesei vagyunk valamilyen szinten a szcénának, mert nekünk is megvannak a szándékaink: akarunk mi is valamit, legalább már annyit, hogy a megegyezés a szájunk íze szerint való legyen.
De mi van ott oldalt, vagy hátul, vagy – jó, legyen, ha a nézőpontok viszonylagosságát nem vitatjuk – elöl? Tényleg, mi történik és esik meg ott, ahova a szem valami oknál fogva nem lát el, ahonnan nemigen vannak (talán még, esetleg már) információk, ahol jobbára ismeretlenek a nevek, s nem azért, mert olyan fiatalok lennének, vagy ellenkezőleg, túlságosan is idősek, hanem csak azért, mert nincsenek itten, nincsenek errefelé, mihozzánk útba esőleg. Szóval az a kérdés, mi folyik azon a pályán, melyre kevesebb figyelem jut, ahol a közmegegyezés „szigora” szétoldódik-szétoldódhat valamiféle – régen népfrontosnak mondott – engedékenységbe; mi a művészet az okkal – ok nélkül? – félreeső helyeken?
Ha egy kiállításra – melyet pályázat előzött meg –, több mint ötven műteremből több mint száz munka érkezik, akkor már csak a „számosság” okán figyelni kell a tárlatra, még akkor is, ha valóban csak a „számosság” az, ami a falak között föltűnik. A Kecskeméti Képtárban a nézők elé tárni vágyott Ecce Homo Országos Képző- és Iparművészeti pályázat anyaga ugyanis tényleg nem kicsiny, ám jellegzetesen az a fajta, ideiglenesen egybekerült műegyüttes, melyre a szervezőkön és a részvevők némelyikén kívül mások nemigen fognak emlékezni, melynek nyoma a katalóguson túl nem marad (ez persze önmagában, különösen Magyarországon semmit nem jelent), s amelyik semmilyen módon nem befolyásolja a művészet természetét. A művészetét mint absztrakt fogalomét valóban nem, egy élő, sajátos folyamat ritmusát, pulzálását viszont meglehetősen.
A kecskeméti kiállítás s általában a hasonló, országos igényű, ám hatásukat tekintve mégiscsak helyi értékű tárlatok érvényét szinte minden esetben a „közlekedés”, a korrespondancia lehetősége és esélye adja: az élő és már elsorvadt tendenciák, az aktuális vagy éppen teljesen idejétmúlt törekvések keverednek ezeken a helyszíneken, illusztrálva a művészetcsinálás hihetetlenül finom rétegzettségét, az idő és a tér nem elvont, nem metafizikus, hanem nagyon is gyakorlatias hatását. Az Ecce Homo egyszerre prezentálja a Kecskeméten hagyományosan erősen forszírozott naivtradíciókat, a közeli Alföldi Iskola „vizuális emlékeit” (ebben a szolnoki változat, a vásárhelyi variáció és a szegedi mutáns éppúgy megmutatkozik, mint a budapesties „alföldizmus”), az olaszos-impresszionisztikus realista szobrászat – a hetvenes évek nagy magyar és lektorátusi vívmánya volt! – utóéletét, a szentendreies new wave kiáradását a kopárabb vidékekre, s a városias új expresszivitás nyomulását a tanyavilág irányába.
A dolog lényege a forma, a stílus popularizálódásában rejlik, más szempontból a regionalizmus továbbrétegződésében, abban a sajátos folyamatban, melyben a művészeti tény és információ a maga furcsa, követelőző módján – megtartva önnön lényegét – szétszármazik, szétszivárog és keveredik, mintegy ráül a létezőre, a régire (mely persze már maga sem „eredeti” semmilyen szempontból, még ha olykor archaikusnak is látszik), s létrejön valami különös keverés, az alsóbb vagy oldalsó regionalizmusok stílusa. Mindez önmagában nem tartalmaz értékítéletet, bár tagadhatatlan, hogy a forma frissességének a hiánya nem éppen vigasztaló. A kiállítás színvonalát nem az információ által befutott út hossza s nem is az információ torzulásának mértéke befolyásolja, sokkal inkább azok a – már szociológiai értékű – mozzanatok, melyek az ilyesfajta prezentációt általában körítik. Most csak egyet említek: a művészet demokratizmusába vetett olthatatlan és naiv hitet, mely hol a sokszínűség iránti vágyban, hol a szociális szempontokban, máskor pedig az érzelmi zsarolhatóság kényszerében bukkan fel, majd erőszakol ki álszent gesztusokat, melyek egy teljesen hamis és, bár romantikus, de a végeredményt tekintve eléggé veszélyes helyzetet szülnek; a mindent egybemosó, értékeket nivelláló, átlagoló magaviselet diadalát.
Előtolakodhat az a kérdés is most már, végül, hogy milyen az ember a kecskeméti tárlat tükrében. Éppolyan, mint az összes többi tükörben – ez végül is kiderülhetett a fentiekből –, tudunk róla mindent, s ha cinikusnak is tetszik a dolog, ilyen szempontból a kecskeméti munkák tökéletesen egybevágnak kész ismereteinkkel, ebben a tekintetben sem ráznak meg a művek. Ez persze nem okvetlenül a festők, szobrászok, grafikusok hibája, inkább az emberé, a maga hihetetlen unalmasságával.
- Kultúra [6]