György Péter

Nyomtatóbarát változat

Nem szeretném magamra ölteni a bölcs és zseniális Borges novellahősének, Funesnek a köpönyegét: a fikció szerint ő mindenre emlékezett, s ezen rettenetes képessége alkalmatlanná tette az aktuális jelenben való cselekvésre. Az elmúlt évtizedekben megannyi csodálatos emlékezőhöz lehetett szerencséje a közönségnek, s az elszánt hazugoknál csak a kitartó igazmondók tűnnek reménytelenebbnek: akiknek utólag is kizárólagos joguk van az igazsághoz. Nem szeretnék megmondóember lenni – különösképp nem egy mára lezárult történelmi periódussal kapcsolatban. Számomra e sorozat legkomolyabb szellemi kihívása ugyanis a végleg lezárult közelmúlt távolságának felmérésében, illetve áthidalásában áll. 1982 ugyan szinte tegnap volt, ám ha azt szeretném, hogy ez a szöveg érthető legyen azok számára is, akik az idő tájt születtek vagy nőttek fel, akkor jobb, ha elkerülöm a közvetlenség látszatát, és komolyan veszem, hogy ami akkor történt, az egy másik időszámítás szerinti időben esett meg. Magyarázatra van tehát szükség, és nem partizánszövetségi visszaemlékezésre.

Szeretném remélni, hogy az alábbiakban az olvasó sem vétlen hazugságokkal, sem kíméletlen igazságokkal nem találkozik. 1982 Magyarországon ugyan sokaknak elég depressziós, de alapjában mégiscsak elég békés év volt, azaz nincs különösebb ok és mód a végletes kijelentésekre, de ami ennél még fontosabb, az adott évben huszonnyolc éves, ismeretlen egyetemi tanársegéd voltam, semmiféle olyan szerepet nem játszottam, amit utólag fel- vagy átstilizálni érdemes volna. Az a szándékom, hogy e szöveg is ezeknek az adottságoknak feleljen meg: úgy vélem, az olvasó akkor jár a legjobban, ha megkísérlem, részlegesen bár, de felidézni a Kádár-korszak kulturális közállapotait, azt a paradigmát, amely akkor uralkodónak és megbonthatatlannak tűnt, ám amelynek a fenntartásához mégis mintha az addiginál rosszabb lelkiismeretre lett volna szükség azok részéről, akik a fenntartásban filozófiailag és rendőrhatóságilag érdekeltek voltak.

Az 1982-es év rossz lelkiismerete természetesen 1981 decemberéből eredt: Jaruzelski önpuccsa – s itt most kifejezetten igyekszem nem figyelembe venni mindazt, amit utóbb aztán ki-ki megtudott és megtanulhatott e puccs kapcsán – mélységes depressziót okozott. Felnőtt életem során először éreztem, hogy a mindennapi élet fenntartásához szükséges energiák összeszedése komoly nehézségeket jelent. Az előző év nyarán egy Balaton-felvidéki házban néztem a televízióban Rakowskit, aki akkor épp Lengyelország miniszterelnök-helyettese volt, és az orwelli newspeaket beszélő KGST-apparatcsikoktól, a meghatóan ostoba kommunistáktól eltérően civilizáltan és érthetően beszélt. Mindenesetre arra használta a nyelvet, amire az való: közlendőjét nem elsősorban a nyelv ellenében – úgymond a sorok, még pontosabban saját elhangzó mondatai között – adta nézői tudtára. Úgy beszélt, mint bárki, aki az aktuális politikai eliten kívül élt, s amit mondott, az érthető volt, még akkor is, ha valaki egyáltalán nem értett vele egyet. Abban a decemberi-januári depresszióban ennek a halványnál is halványabb reménynek az eltűnése is jócskán benne volt. A magyar napisajtó 1982-re javarészt ismét olvashatatlanná vált. Az „illetékes helyen felhatalmazták” típusú mondatok elviselhetetlenül megszaporodtak, s 1982-ben a kötelező mindennapi hazugságnál csak annak alacsony színvonala volt elviselhetetlenebb és megalázóbb.

Ami szűkebb tárgyunkat, az elitkultúra akkori állapotát illeti: érdemes egy pár mondat erejéig felidézni néhány akkori igaz és áleseményt, melyek egy részéhez a magam szerény, illetve akkortájt végtelenül naiv módján még közöm is volt.

Különös módon a Kádár-rendszer utolsó évtizedének egyik legkiemelkedőbb kulturális teljesítménye is sokat köszönhetett a Jaruzelski-féle puccsnak, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Az Ács János rendezte és a kaposvári színház által bemutatott Weiss-féle Marat halála volt az az előadás, amelynek történetébe belerontott a varsói tél forgataga, s amelynek jelentése soha többé nem lett ugyanaz. Mindaz, ami mindodáig is érthető és felkavaró színházi politizálás volt – különös tekintettel az 1956-os Corvin közt ábrázoló függönyre az előadás végén –, nem maradt puszta célzás, illetve az ismert és szokásos játék a rendszer tűrőképességével, hanem dermesztően valódi eseménnyé lett. Pont olyan volt a történelem rendezte előadás, mint a színpadon imitált halál vagy testi szerelem illúziója, illetve annak bekövetkezte közti esztétikai, metafizikai különbség. Jaruzelskivel a háttérben ebben az előadásban ugyan imitálták a testi kínt, a forradalom és ellenforradalom tébolyát, de amit eredetileg játszani szándékoztak, az valójában estéről estére meg is történt. Soha nem fogjuk megtudni, hogy önmagában véve mit jelentett – volna – az előadás – a végső kórus az internáltak seregéről. Máté Gábor vállát nem pusztán a mindenkori forradalmak és ellenforradalmak tébolya láttán rázta a zokogás. A ballonkabátos fiatalember színpadi sírása kínosan aktuális volt: 1982 telén volt miért sírni és átkozódni. Ami a dolog személyes vonatkozását illeti, azzal nem sok dicsekednivalóm lehet. A Színház című folyóiratban 1982 tavaszán megjelent kritikám elolvasásától, a tudás archeológusaitól eltekintve, bátor szívvel tanácsolom el az olvasót. Nem pusztán arról van szó, hogy magam sem emlegettem akkortájt a történelmi analógiát, illetve a kézzelfogható realitást. Ami azt illeti, ez nem pusztán személyes gyávaságom/bátorságom kérdése volt. Akkortájt nyilván azt mondtam magamnak – s a lap és a színház körül azt is tanácsolták nekem –, hogy jobban teszem, ha az előadásra koncentrálok, azaz nem emlegetem a valóságot, főképp ha nem akarok ártani a színháznak, illetve nem akarom, hogy az amúgy is betiltással fenyegetett előadás ellen ágáló hivatalnokok újabb érvet kapjanak. Nem szolgál különösebb örömömre, hogy 1999-ben felidézzem az 1982-es öncenzúra technológiájának, működésének ezt a kis esetét, de – tőlem függetlenül – ebben az apró kis példában is láthatóvá válik a cenzúra esztétikájának működése, tapasztalhatóvá válik hogyan teremti meg a sors fogalmát a mindenkori élők bűn-összefüggése. Amúgy a cikk önmagában véve is rossz volt: reménytelenül értelmiségi és arrogáns, bennfentes és olvashatatlan. Meg is kaptam érte a magamét. Minthogy nem voltam különösképp buta, és ismertem is pár embert civilből, ezért abban a kitüntetésben lehetett részem, hogy a kaposvári guruk guruja, maga Ascher Tamás látogatott el a Kempelen Farkas utcába, ahol akkortájt éltünk – bérelt lakásban, egy hatalmas villa oldalában, telefon nélkül, boldogan –, és vacsora közben a gyerekek legnagyobb örömére sorról sorra magyarázta el, hogy mit értettem félre, mit írtam rosszul. Amúgy azt a példányt ma is őrzöm, és annyit érdemes talán megkockáztatni, hogy ugyan még hosszú évekig írtam színikritikákat, de Aschernek azért része volt abban, hogy soha nem jutott eszembe a Színházba írott dolgozataimat úgymond írói munkásságom részének tekinteni.

Különös módon sem Ács, sem Ascher nem örült annak, hogy a történelem a hónuk alá nyúlt, s kiemelte az előadást a színház történetéből, és áthelyezte azt egy másik – tőlük idegen, mert általuk kontrollálhatatlan világba. A nagypolitika intervenciója – bármilyen hírveréssel is járt – senkinek sem volt ínyére, aki épp a kulturális paradigma átformálásának, azaz a kifejezésmód, a realitás fogalmának és gyakorlatának, az előadhatósági normák átalakításának folyamatában élt. És ez volt a lényeg akkoriban. A magyar színház kínos kisrealizmusának tébolyító szűkösségét meghaladni, idegen és új világok szemantikáját a néző elé tárni: kevés nehezebb feladat volt akkortájt. Ezért is érdemes talán felidézni a Szikora János rendezte, Morcsányi Géza dramaturg avatott keze által színpadra szabott győri Hrabal-előadást, a Bambini di Pragát, amely a metapolitikai lázadások, a kulturális kihívások egyik legjobb példája. Szikora olyan kulturális show-t rendezett, amilyenről akkortájt nemigen álmodott az egyszerű jelentéstani azonosításokkal elfoglalt magyar színházi köznyelv. 1982-ben a kizárólagos kérdés újra és újra az volt, hogy egy-egy mondat mit jelent. A színpadi események látványa másodrangú kérdés maradt. Mindenki azt kedvelte – a pártbizottságtól a főiskoláig –, ha minden mondat és jelenet rendesen kielemezve ragyogott, ha a műegész titoktalanná vált. Ekkor ugyanis nyugodtan lehetett tovább aludni, illetve a lét hűteni. Ehhez képest Szikora a szó szoros értelmében költői és vizuális forradalmat hajtott végre, amelyben a színpadon látható, hallható események realitásfoka alapvetően eltért az akkori normáktól és formáktól. (Több tucat kritikát írtam azokban az években, s 1998-ban újraolvasva őket ismét elfogott az a kétségbeesés és feleslegességérzet, amiért is annak idején – tehetségtelenségemen kívül – abbahagytam a színikritikák irkálását. Jártam az országot, hosszú esték teltek el különféle kisvárosokban, ahol megannyi felnőtt ember azt az egyetlen nyilvánvaló titkot kívánta leplezni, hogy ők maguk sem hisznek abban, amit csináltak. Ezeket javarészt rendezőknek hívták. Utóbb ők kényszerítették a színészeket arra, hogy e közös titkuk ellenére mégiscsak vigyék a bőrüket a vásárra. Vetkőzzenek le a színpadon, ugráljanak, nevessenek és sírjanak. Amint múltak az évek, egyre képtelenebbnek éreztem magam arra, hogy bármit is írjak a színészekről, olyan méltánytalan helyzetben voltak. Szikora ugyan más utat járt, mint a fentiekben vázolt közállapotok ellen lázadó Kaposvár, illetve Zsámbéki és Székely. Ezt a pár embert az jellemezte, hogy ugyancsak komolyan vették magukat, s minthogy kiváló képességekkel is rendelkeztek, mindez forradalmat jelentett. Ezért is jöhetett 1982-ben a Katona, ami mégiscsak a Kádár-kori züllés elleni politikán túli lázadás egyik kivételes és sikeres akciója volt.) Szikora színháza komoly volt és formai értelemben is forradalmat ígért, hiszen akármint is nézzük: a Bambini azt is jelentette, hogy az ellenkultúra, azaz a javarészt külterületi kultúrotthonokban fellépő avantgárd hirtelen feltűnt a szocializmus kultúrpalotájában, a hipermodern győri színházban, amely akkortájt a fénykorát élő Markó Iván felségterülete volt. A Győri Balett volt a rendszer édesebbnél is édesebb gyermeke: úgymond modern is volt, apolitikus is volt, tehetséges is volt és végül, de nem utolsósorban eszméletlenül giccses volt. Markó éppolyan szép balettet csinált, mint amilyen Hamletet egykor, a hatvanas években Gábor Miklós (utóbbi zseni aztán hosszú éveken át gondolkozott azon a hajdani szépségen), illetve éppolyan professzionális cukrot, mint Honthy Hanna. Markó volt az első, aki észrevette, hogy a szocializmus elitkulturális ketrecéből a kivezető út a finoman kódolt giccs: amelynek komoly jelentése volt. Markó teljesen üres ünnepi emelkedettsége igazi emblémája a kornak. Ehhez képest Szikora munkája úgy, ahogy volt, kategorizálhatatlannak, azaz formátlannak, értsd: a normától eltérőnek bizonyult – bosszúságára a hivataloknak, és örömére az áldott pesti sznoboknak, akik csak megszagolták, hogy történt valami, és elegen mentek le Győrbe ahhoz, hogy Szikoráék is joggal érezhessék magukat gurunak. Ma már világosan látható, hogy miért is idegesítette mindez az MSZMP-t, miért akadt fenn Szikorán, miközben boldogan élvezte a Győri Balett ama korszakban szokatlanul nyílt erotikáját.

1982-ben, ha javarészt még láthatatlanul is, de már igazi küzdelmek folytak a kulturális nyilvánosság uralásáért, a legitimáció újradefiniálásáért. Az MSZMP által kínált-tűrt kulturális világ gyakorlata, illetve az ideológusok által javasolt, támogatott, normatívnak szánt elit teljesítménye egyre kevésbé esett egybe. Azt a végtelenül bornírt és lustán, tehát alkalmanként hevesen reagáló gyakorlati antropológiát, amit agitpropnak becéztek egykor, a dogmáknak, tabuknak, totemeknek azt az erdejét, amit akkortájt a hivatalos kultúra világának, reprezentatív nyilvánosságnak tekintettek, egy roppant kínos veszély fenyegette: az érintett – értsd: fenyegetett – partnerek kezdtek nem törődni az MSZMP által kifejezetten javallott irányzatokkal és az úgynevezett ideológiai vitákkal. A Donáth Péter – nagyszerű festő és aktív semmittevő – által a Marx a negyedik évtizedben című szamizdat kötetben – még 1977!!!-ben – felidézett vicc a lehető legreálisabb helyzetfelmérés volt. E szerint a nemi szerve betegségének okán aggódó pasit megnyugtatja orvosa, hogy nem kell azt levágni, „majd lerohad magától”. (Rémlik, hogy a kötettel lelkesen foglalkozó Knopp elvtárs ezt a tréfát különösképp sértőnek találta. Belátható, hogy miért dühöngtek. Egy dolog az, hogy néhány értelmiségi kiírja magát a Szent Hagyományból, és más dolog, hogy kiröhögi őket.) Ebben a hihetetlen szűkös, kicsinyes és nevetséges világban, melyet a szocializmus mindennapjaiként ismerhetett meg néhány millió állampolgár, ennek a cirkusznak a kitüntetett pontján, a kulturális mezőben azon vehette magát észre a Párt, hogy alkalmasint már oda se figyelnek intő szavára. (Az 1999-es év percepciója persze nyilván csal. Akkortájt – abban a kontextusban – még nyilván volt jelentőségük és jelentésük azoknak a szövegeknek, melyeket Aczél különféle kreatúrái írtak a „megfelelő alkalmakkor”. Leginkább azt lehetett kiolvasni a sorok közül, illetve a jelzők használatából, hogy az adott vezető fenyegetőzik-e, vagy – ami ugyancsak jellemző volt a Kádár-korra – egyszerűen az élére állt valaminek, amit amúgy már nem akadályozhatott meg. A fent említett Knopp elvtárs, aztán Rényi Péter, Tóth Dezső, Szerdahelyi István, Pozsgay Imre szövegei – ettől az egyetlen funkciótól eltekintve – amúgy tényleg elviselhetetlen ostobaságok tárházát tartalmazták. Holott – s ez volt a különösképp snassz – ezek azért tanult emberek voltak. Nem Grósz Károlyról, Gáspár Sándorról volt szó. A fentiek amúgy a szó emberei lettek volna. )

Tudnivaló az is, hogy a paradigma átalakulása mindig azokon a pontokon kezdődik el, ahol a legcsekélyebb a hatalmi apparátusokkal való köteles érintkezés. Ott a legnagyobb a szabadságfok, ahol a legkisebb az anyagi ráfordítás, azaz a legkisebb a függés az aktuális hivatalnokoktól. A költők javához tartozó nem egy alkotó már hosszú évek óta megengedhette magának, hogy tudomást se vegyen a Párt izéiről. Tandori nem ellenzéki volt, de éppúgy nem vette észre Kádár János aktuális kultúrpolitikáját, mint az Antall- vagy a Horn-kormányét. Tandori nem belső emigrációba vonult: mindössze nyilvánvalóvá tette, hogy a koalák, majd a verebek éppolyan autentikus és releváns szereplői a világnak, a kornak, mint mindazok a fontoskodó hivatalnokok és értelmiségiek, akikről ebben a szövegben egyfolytában szó esik. Tandorit legfeljebb Szép Ernő, majd Kálnoky példája izgatta fel – tanúság erre a Járóbeteg című 1998-as kötetből a Hashártyaszakadás elégiája, ez a hihetetlenül brutális és kifinomult hommàge Kálnoky és Tarantino előtt. Nem véletlenül említem Kálnokyt: 1982-ben jelent meg a Bálnák a parton, s egy évvel később ott volt a '82-83 telén írt Téli napló, az Egy mítosz születése. A nagy öregkori versek, hirtelen igazolásai egy hű életnek. Kálnoky története ugyancsak arra intette az intelemre vágyót, hogy van miért komolyabbnak lenni s egyszerűen oda sem figyelni többé a cinizmus bajnokainak hazudozásaira. Homálynoki Szaniszló történeteiben az volt a legfenyegetőbb és legígéretesebb, hogy az ötvenes évek régmúltjának felidézése az aktuális szocializmus jelenét is múlttá tette. Kálnoky úgy intézte el a fennálló szocializmust, hogy irodalomtörténeti korszakká tette azt. Az öregség és bölcsesség magasából már a nevüket sem írta le némely ideológusoknak. Volt akkortájt egy Szerdahelyi István nevű, költőnek, verstanásznak indult „elméleti szakember”, aki elég értelmes volt ahhoz, hogy a rendszer vége felé megértse: a kulturális ellenforradalom mindössze annyiból áll, hogy egyre többen engedik meg maguknak, hogy tudomást se vegyenek a Pártról. Mindettől kellő mértékben ideges is lett, s bizony gyakran ragadtatta magát hallatlan ostobaságok agresszív hirdetésére. Kálnoky mindössze annyit tett érte, hogy Hétközéphelyiként megemlítette egyik versében, azaz lábjegyzetté dermesztette az aktív kultúrpolitikust. Az 1982-ben meghalt Gáll István Vaskor című novelláskötetében ugyan leírta, hogy miként is folyt az élet Rákosi Mátyás és társai hadseregében, de abban a leírásban már nem volt semmiféle hatalom védte bensőség, semmiféle olyan romantika, szeretet, ami nem állt távol Csurkától vagy Moldovától – Kardos György két kedvencétől. Nem volt ott már szó Internacionáléról, hegedűtokban rejtegetett géppisztolyról, sem a Magányos pavilon Pimperneljéről. Gáll már nem az Elbocsátott légió és a Deficit édes-bűnös nosztalgiájának hangján beszélt. Ellenben éppoly egyszerű objektivitással írt az ötvenes évekről, mint Böll, Lenz, Grass a háború utáni Németországról. S ami azt illeti, éppoly magas színvonalon.

De 1982-re már nem pusztán az írók engedhették és engedték meg maguknak, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják, amit „odafenn” mondanak. A rendszerről való óvatos és lassú tudomásul nem vétel, illetve az utasítások megfontoltan slendrián be nem tartása egyre uralkodóbb viselkedési norma lett. Elég talán a Megáll az idő című filmre utalnunk, amely bár esztétikailag többféle szempontból is elmarasztalható, de egész egyszerűen kívül helyezte magát az uralkodó és normatív eszméken. Gothár úgy rondított bele Kádár János konszolidációjába, hogy filmjében egyetlen ideológiailag kárhoztatható közvetlen politikai utalás sem hagyta el a hősök száját. A film alapélménye: a forradalom után itthon nevelkedett nemzedék sorsa épp azért volt olyan torokszorító, mert a fájdalom és a csellengés, a jó és a rossz kérdése egyre függetlenebb lett a mindenkori kultúrelvtársak elvárásaitól. Arról nem beszélve, hogy a Megáll az idő nem a hatalom védte bensőségben élő elitértelmiség sorsát mutatta be, hanem azokét, akiknek csak úgy, mindenféle különösebb nemzetközi figyelem és médiahisztéria nélkül tették tönkre az életét – s ennek a filmnek ez a máig érvényes üzenete. A Megáll az idő nem az ötvenhatos értelmiség filmje volt, hanem az ötvenhatban disszidált prolik, politikai értelemben vett „senkik” gyermekeinek a filmje, akikért, akkortájt úgy tűnt, semmiféle harang nem szól majd, s akiknek tönkretétele nélkülözte a látványos elemeket. Gothár a Kádár-rendszer legérzékenyebb titkainak egyikére tapintott rá: a 80-as évekre már felnőtt nemzedék, ama bizonyos nagy generáció érlelődésének körülményeire, a szellemi igénytelenségre, a szegénységre, a teljes cinizmusra, a felnőtt társadalom kétségbeesettségére és rohadtságára. A Megáll az idő kivédhetetlen egyszerűséggel mondta ki a titkot, amit mindenki tudott: a Kádár-konszolidáció a kölcsönös zsarolás, hitetlenség, morális megsemmisülés közös élményén alapult. Az együtt elszenvedett árulások sorozatán. Talán illő itt megemlítenem, hogy a film egyik szereplője, Pauer Henrik azóta halott, az alternatív kulturális szcéna hőse méltatlanul fiatalon tűnt el e világról.

Ami a magyar filmgyártás egészének 1982-es teljesítményét illeti, nem lehet elfeledkezni a Kádár-kori értelmiségi cinizmus kultúr- és társadalomtörténetének egyik alul/felülmúlhatatlan teljesítményéről, a sajnálatosan fiatalon meghalt Szörény Rezső Talpra Győző című munkájáról. Ez a Sükösd Mihály regényén, majd forgatókönyvén alapult film semmi egyéb nem volt, mint a kor egyik jeles ellenzéki értelmiségije – értelemszerűen védtelen írástudója – elleni rágalmak és mocskolódások gyomorfacsaró tárháza. Több egymástól független szakértő véleménye szerint megeshetett, hogy mindössze Sükösd tudta, hogy forgatókönyve sajátos „kulcsregényen” alapszik. Ha Szörény nem is tudott arról, hogy filmje tulajdonképpeni példáját mi is adta, akkor Sükösd cinizmusa valóban a rendszer egyik történelmi emlékezetre érdemes teljesítménye. Igaz tehát, hogy errefelé tényleg majdnem mindent túl lehet élni, morális következmények nélkül. A Talpra Győző mai nézői – ha vannak még – vélhetően nem is tudják, hogy miféle politikai „boszorkánykonyhákban” írták meg a receptet, kik sugallták e filmet, amelynek egyetlen célja egy egyébként megvásárolhatatlan kívül- és ellenálló morális és ízlésbeli megsemmisítése lett volna. Amúgy sikertelenül, mert Szörény – akinek készültek nézhető filmjei is, mint a BUÉK és az Isten veled, Marylin – ezen alkotását csak a kultúr- és nem a filmtörténészek jegyezhetik fel. Mind a könyv, mind a film teljesen érthetetlen maradt a kívülállók, értsd a pesti értelmiség „finom körein”, illetve az MSZMP kulturális vonzáskörzetén kívül élők, azaz a normális átlag magyarok számára. (Sokat gondolkoztam azon, hogy Sükösd egykori regényének, majd a film „történetének” felemlítése nem méltánytalan-e a ma is aktívan publikáló esszéistával szemben. Oly sok jó érvet lehet hozni a felejtés mellett: itt van mindjárt a kényelem, aztán az ismert pesti hányaveti semmirekellőség, mondván, miért épp őt említem, hiszen annyian voltak. Csakhogy van néhány ellenérv is. Ez a sorozat – itt a Beszélő hasábjain – kétségtelenül a történelmi emlékezet fenntartásának, illetve konstrukciójának egyik műhelye lett. Akármint is, komoly esély van arra, hogy ezek a szövegek forrásként szolgáljanak majd. S akkor már mégsem lehet mindent egy legyintéssel elintézni. A kollektív memória uralásáért folyó verseny komoly rally. S mindebben nincsen semmi személyes. Életemben nem beszéltem Sükösd Mihállyal. Nem bántott meg soha, s remélem, hogy evidens: nekem sem az a célom, hogy megbántsam. De mindaz, ami akkor megtörtént, mégis megtörtént. És neki éppúgy el kell viselnie ezt a keveset, mint mindazoknak azt a sokkal többet, amelyet a Kádár-rendszer rótt ki azokra, akik kívül álltak az értelmiségiek hatalom védte bensőségtől magabiztos körein.)

Az, hogy 1982-re a lassan függetlenedő kulturális világok mennyire eltávolodtak már a rendszer önképétől, azt a legvilágosabban talán a Megáll az idő és Gyurkó László ugyancsak ekkor megjelent Kádár-életrajzának, az Arcképvázlat történelmi háttérrel című könyvnek az ellentétpárja mutatja meg.

Mint a reprezentatív nyilvánosságra alapuló társadalmakban, itt is minden finom utalásnak komoly jelentést szántak valakik, a „láthatatlan doktorok” (ahogyan az a Száz év magányban olvasható). Ez volt az első Kádár-életrajz, ami azt is jelentette, hogy a mi első titkárunk nem olyanfajta bunkó, mint a szovjet vagy román kollégáik. Ez különben igaz is volt, Kádár tényleg nem sokat adott hagiográfiájára – igaz, kevés embernek volt a XX. században annyi elhallgatnivalója az életéből –, de nyilván nem volt véletlen, hogy ekkortájt már szükségét érezték némi szemérmes nyilvános nyalizásnak és a lehetőségekhez mérten nem röhejes propagandának. A könyvet Gyurkó írta, aki akkortájt azért mégiscsak a balhés és autonóm lények közé számított. A szerző személye jelezte, hogy az első titkár inkább polgári portrét festetne magáról, mintsem királyi fenségként mutattatná magát. A kiadó sem a Párt sajátja, ama bizonyos Kossuth volt, a Magvető hozta ki a szerény kiállítású kis kötetet. Ezek a civilizatórikus fedőszínek találtattak alkalmasnak arra, hogy a legitimációs deficitet, a nagy hazugságot némiképp eltakarják. A könyvben nem az volt a legrosszabb, hogy a Kádár '56-os szerepéről szóló rész hazudozáson és elhallgatásokon alapult. Ez magától értetődött. Senki nem várta el Gyurkótól, hogy hirtelen kimondja az igazságot. Ez nem lett volna reális. Nem is a nyílt politikai hazudozás volt a gusztustalan. Ellenben az emberi dolgok. Volt egy pár mondat abban a könyvben, amit nemigen felejtettem el: épp a „humanizmus” rémséges pitiánerségénél fogva. „Késő este a kihalt parkon át átsétálunk a közeli fürdőbe. Kádár tempósan, nyugodtan úszik; látszik, hogy nem úszómestertől tanulta. Sokáig vereti magát a forrás langyos vizével. A teste arányos, jó erőben van, nem látszik, hogy rövidesen hetvenéves. Láttam már sokkal fáradtabbnak, meggyötörtebbnek” (i. m. 378. oldal). Ezt hívta Julien Benda árulásnak. Ezt a finom kis portrét, amely mintha Kassákot ábrázolná. A mindenkori prolit. De nem érdemes ennyi évvel később Gyurkón gúnyolódni. A lényeg a jelenség egésze: a bátortalan, sunyi hazudozás, ami a Kádár-portrén átütött, s ami a rendszer lényege volt.

Ami az intézmények által védett, fenntartott elitkultúra egyéb vonatkozásait illeti, nem kerülhetem meg, hogy 1982 kapcsán meg ne említsek egy 1981-ben kezdődött vitát, amelyben volt szerencsém részt venni. A vitát úgymond „kirobbantó” cikkemet – színikritikáimmal szemben – ma is épelméjű szövegnek tekintem, és csak annyira szégyellem, mint bármilyen nyomot, amit az ember maga mögött hagy. A vita javarészt P. Szűcs Julianna és köztem folyt, illetve én kötöttem bele P. Szűcsbe, akinek kritikusi tevékenysége egyébként sokkal cizelláltabb volt, mint az az Akié a terület, azé a vallás című, a Kritikában közölt írásából akkor és ma egyaránt kiderülhetett. Szemben az MSZMP nem egy valóban tisztességtelenül műveletlen és gyakran az elviselhetetlenségig arrogáns kultúrkritikusával, P. Szűcs tanult elme volt, akit semmi, de semmi nem kapcsolt ahhoz a Gáll István Vaskorát idéző ideológiai tébolyhoz, ami a Rideg Gábor szerkesztette akkori Művészet hasábjain uralkodott. 1998 decemberében ültem a Széchényi Könyvtárban, vettem egy mély levegőt, és alámerültem a fent említett lap 1982-es évfolyamába. Alig fél óra múlva, felbukva az időutazásból, a hála és a végtelen öröm érzése vett rajtam erőt, hogy annak a világnak vége van. De P. Szűcsnek nemhogy köze nem volt a Menyhárt-, Rideg-féle gyakorlati kommunizmus bájtalan elmebajához, de tisztességgel harcolt ellenük, azaz kétfrontos küzdelmet folytatott, és nyilván roppant méltánytalannak érezte, hogy egy névtelen senki, mint én, pusztán a fent említett Hétközép/Szerdahelyi vicces természeténél fogva abba a helyzetbe hozom, hogy vitatkoznia kell velem. Én ugyanis kizárólag a Kritika akkori főszerkesztő-helyettese kötözködő kedvének köszönhettem, hogy pimaszkodásom egyáltalán nyomdafestéket láthatott.

Cikkében P. Szűcs egész egyszerűen kikérte magának az óbudai Zichy-kastélyban 1981-ben megrendezett Tendenciák című kiállítássorozatot, amely a hetvenes évek kortárs képzőművészetét tekintette át, s amely – horribile dictu – a rendszer kultúrpolitikai kategorizációjáról nem vett tudomást, tehát pontosan azt a bűnt követte el, amelytől az MSZMP okos kritikusai, mint PSzJ is, azonnal idegesek lettek. A kiállítássorozat olyan kategorizációs és történeti modelleket állított fel, amelyek igencsak riasztóak lehettek mindazok számára, akik akartak még valamit a rendszertől. Itt már nem pusztán egyes alkotók megítéléséről volt szó. A reprezentáció uralása bizony hatalmi kérdés volt. Egyes szerzők megítélésén lehetett vitatkozni. De a normák és kategóriák kérdése a gyakorlati antropológia alapja volt. Azt, hogy mi micsoda, mégiscsak a Pártnak kellett megmondania. P. Szűcs magas intellektussal, ravasz fordulattal hatalmi lobbyzással vádolta meg a neoavantgárd szubkultúráját, amelynek volt képe a saját értékrendjét felállítani. De ami még fontosabb és riasztóbb volt: hirtelen kiderült, hogy adandó alkalommal van ereje is azt bemutatni. Nos, épp ez nem kellett a Pártnak. Ami az én szerény kontribúciómat illeti, azt a naivitással terhes agresszióval jellemezhetném, s nem az én tisztem eldönteni, hogy bájosnak vagy inkább idegesítőnek hat. Én mindössze annyit ajánlottam a Kritika művelt kritikusának figyelmébe, hogy talán itt lenne az ideje, hogy a Párt hagyjon mindenkit békében, és a hatalom kérdése helyett tán foglalkoznánk a művészettel. Nem állítanám, hogy P. Szűcs örült, de azzal sem áltathattam magam, hogy komolyan vett. Most, hogy újraolvastam válaszcikkét, valamint a többi kolléga kínos és húzódozó írásait, csak most értettem meg, hogy miért is volt az a vita akkortájt olyan kellemetlen nekik, miért kívánt a pokolba nem pusztán P. Szűcs, de részben azok is, akiket kéretlenül megvédtem. Mindebből elég sok minden az olvasóra tartozik, ugyanis nem a személyes képességeimről, hanem a helyzetről van szó, amelybe nem pusztán én, hanem nemzedékem más szereplői is belekerültek akkortájt, ha írásban vagy szóban ilyen vitákba keveredtünk.

A nálam majdnem tíz évvel idősebb művészettörténészeket igencsak bosszantotta, hogy én nem voltam képes/hajlandó a probléma egészének átlátására: azaz nem vizsgáltam meg cikkem leadása előtt, hogy miféle feszültségeket keltek vele a rendszerben, nem mértem fel, hogy e diskurzushoz megannyi embernek kell majd viszonyulnia, véleményt formálnia róla, adandó alkalommal elhatárolódnia tőle, és nekik épp az ilyesmiből volt elegük. Már megint jött valaki, aki felrúgta a rendet, nem lehetett tovább hallgatni, aludni, kisebb mértékben dolgozni.

Holott ez volt a Kádár-rendszer értelmiségi társasjátékának, nagy össztáncának az alapja. Nevezetesen az, hogy nemzedékeken át senki sem beszélt a maga nevében, s mindez jogos is volt, mert senki nem maga fizetett a kasszánál, hanem gyakran átláthatatlan módon egész asztalsorok fizettek együtt, meghökkentő időpontokban, amikor a főúr feltűnt. A hatvanas-hetvenes években ezt a bájos hatalmi menüettet még hibátlanul lejtették, s ami azt illeti, a demokratikus ellenzék éppen erről nem vett tudomást. Magyarán nem kívánta, hogy mások fizessék a számláját, de ő maga sem óhajtotta kifizetni, amit előtte „cehheltek”. S ez ragályosnak bizonyult és kellemetlenül hatott. Ha ugyanis az össztáncba belépő új nemzedékek nem értesülnek arról, hogy a kollektív felelősség és felelőtlenség rendszere milyen zárt pályákat nyit meg a számukra, akkor a konszenzus bomlani kezd.

És 1982-ben már ez történt.

A rendszer stabil volt, de az össztánchoz már egyre inkább rángatni kellett a partnereket. Gyakran és egyre hangosabban kellett rájuk kiabálni, hogy halló, most épp a polka van. Lehet nem polkázni, de miféle dolog épp rock and rollt járni ugyanabban a teremben. Mintha csak a sztálinvárosi építkezés filmjében jártunk volna: Keleti Márton Kiskrajcárjában, ahol a kommunizmust építő munkásosztály épp a kellően aszexuális álnépzenére kívánja ellejteni illedelmes táncát, amikor a sarokban hirtelen játszani kezd Beamter Bubi s néhány társa. A jazz és a Párt zenéje nem férnek el egyazon teremben.

Így mulatott az értelmiség Pesten-Budán, s így mulattatta megannyi nem értelmiségi polgártársát messze nem csak Pesten és Budán. A mongolok titkos története, értsd a pasaréti vájárok és a rózsadombi bányászok összes vitája, cinikus élete és küzdelme az ancien régime édességével: a cinizmussal, nos mindez nem légüres térben folyt, még akkor sem, ha a sok-sok átlagolvasó, úgy is mondhatnánk, a fenséges nép feje felett zajlott. S ha jobban meggondoljuk, a történetnek ez a része, a nem csak az értelmiségiek által megélt mindennapi történelem ugyancsak érdekesen alakult 1982-ben. Voltak dolgok, amelyek már épp úgy érintették a Szigony utca lakóit, mint a Józsefhegy remetéit. Ebben az egyetlen évben adták át Budapest új szállodáinak java részét. Egyszerre tűnt fel a köztérben a Hyatt, a Fórum, a Penta és a Novotel, világosan utalva arra, hogy a város és az ország újrakezdett egy régi történetet: a világgal való kommunikáció, a világban való lét történetét. Egy olyan mesterségesen visszafogott város történetében, mint Budapest, ez a négy épület önmagában is komoly határkő. Az MSZMP, miközben a gyakorlatban rehabilitálta a Duna-partot, a korzót, egyáltalán nem gondolkozott el azon, hogy az mit is jelent. Holott nem véletlen ám az sem, hogy amikor már a régi Budapest, a hajdani Duna-part kivert fogai a helyükre kerültek, akkor nem pusztán a nagy kommerciális jövőnek ígértük meg, hogy itt komoly üzletről is szó lehet, hanem egyúttal tanúvallomást is tettünk a múlt érdekében. A két parti szálloda nyilvánvalóbb rehabilitációja volt a múlt fogalmának, a kontinuitás ígéretének, mint amikor a Várszínház, ugyanebben ügyködve, bemutatta Zilahy Fatornyok című igaz nacionalista hitvallását (más kérdés, hogy Kerényi Imre szocreált idéző nacrom – értsd: nacionalista-romantikus – modorában). A két high-tech szálloda – akkori állapotában – tele volt utalással a múlni nem akaró múltra. A high-tech külsők között visszatért a polgári múlt, ami akkoriban mást jelentett.

Ott volt Kő Pál domborműve a Bécsi kávézóban, ach, alte schöne Zeit, nem véletlenül volt ingerült Rónai Mihály András a Népszabadságban a Karády-féle nosztalgiakultusztól. Így volt berendezve a Hyatt is: Oldtimer és Tokaj étteremmel. A szocializmus tér feletti uralma komoly vereséget szenvedett 1982-ben.

Mi történt még akkor?

Meghaltak pótolhatatlan emberek. Meghalt Majtényi Erik és Jékely Zoltán. De meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev is. Temetését, mely hosszú, hosszú órákon át tartott, egyenesben közvetítette az MTV. Ültem a fotelben hosszú órákon át és esett állal néztem a temetést. Túl hosszú ideje nem volt ilyen csodás temetés a Szovjetunióban, úgyhogy óhatatlanul felmerült mindenkiben a kérdés: csak Brezsnyev elvtárstól búcsúzunk, vagy valami mástól is. Eszter lányom júliusban született, hát kénytelen volt velem nézni az egész műsort. Igaz, nem különösképp érdekelte. Sokkal fontosabb volt számára az anyatej, talán némi gyümölcs meg a csend. Különös volt egy ártatlan csecsemővel nézni, amint végre süllyedni kezdett, ami régen alávaló volt. Rövid uralkodás után meghalt Andropov, majd Csernyenko elvtárs, és az én gyerekem, aki születése után en gros fogyasztotta az SZKP első titkárait, minderről még mit sem tudott, s később sem látszott különösképp izgatottnak eme nagyszerű összefüggések hallatán. 1982-ben kis hazánkban még senki sem tudta, hogy vége. Aki a vonatsínekre hajtotta a fejét: hallja-e a jövőt, annak ekkor még csalódnia kellett. A barbárok ideje még nem jött el. De a lengyel tél okozta depresszió tavaszra múlni kezdett. Kiderült, hogy a Szolidaritás mégsem tűnt el, az egész népet nem lehetett lecsukni. Mire (Szuszlov után) Brezsnyev is kiadta a lelkét, minden kicsit megváltozott.

Amikor ősszel kinyitott az egyetem, hirtelen kiderült, hogy az aktuális diákok némelyike nem tekinti magára nézvést kötelezőnek a fennálló állapotokat: a cinizmust, a fennállótól való undor kizárólagosságát. Anélkül hogy mitizálnám néhány bölcsészkari hallgató viselkedését ezekben az években – némelyikből külügyi államtitkár, másikból kultúrintézeti igazgató, majd egyetemi tanár lett –, annyit bizton állíthatok, hogy némi reményre adott okot az a hirtelen komolyság, amellyel viselkedtek.

Jómagam akkortájt a század eleji magyar avantgárd kutatásában éltem: egy mára még mélyebbre süllyedt múlt nyomait rakosgattam össze. Naponta találkoztam igen öreg emberekkel, akiknek megadatott, hogy párszor már lássák „mindennek” a végét, illetve az új társadalom berendezkedését. S én ugyan azt hittem, hogy az életem során a szocializmus múlhatatlannak bizonyul, de ezektől az öregektől azért tanultam némi optimizmust. Kiváló délutánokat töltöttem el Palasovszky Ödönnel, a hajdani Punalua Színház alapítójával, akit ugyancsak jó néhányszor meghintáztatott a sors. Volt alkalma lent és még inkább lent lenni, fent ritkábban. Hosszú élete java részét ismeretlenségben, szegénységben, elnyomva és végtelen becsületben, jókedvben élte le. Ültem ágya mellett a budakeszi tüdőszanatórium szobájában – Levendel László és Beálló Erzsébet vigyázott rá – hosszú délutánokon át, egy törékeny öregember mellett, aki nemigen hitt abban, hogy egyszer még rá is ragyoghat a nap. Nem hagyta magát megtéveszteni, azt akkor is láttam, legfeljebb nem értettem. Palasovszky Ödön – Ödönke – sovány maradt, inas, végtelenül szép. Neki tényleg arányos maradt a teste. Aztán egy alkalommal – végre – nem a Punalua került szóba, hanem a remény, mindaz amiért szó nélkül kibírt mindent. Először persze nem is értettem, hogy mit mondott. „A prolik – mondta. – Ugyanis azokban soha nem csalódtam. Mindössze az a titok, hogy ne az értelmiségiekben bízz.” Ennyi volt az üzenet.

1982-ben garantáltan alkalmatlan voltam arra, hogy megértsem, amit a Punalua költője mondott. 1999-ben talán már jobban értem. Legalábbis erősen remélem.

• Beszélő évek – 1982