György Péter

Február 15. és március 15. között megannyi dolog történt, amire most még nem tartom érdemesnek visszaemlékezni, hiszen ami épp a hátunk mögött van, azt bizony könnyen elengedjük. Talán a jelenkortörténet egyik legbonyolultabb kérdése a közvetlen emlékezet és élményközösség elkülönülésének érzékelhetővé tétele. Ami most történik meg velünk, arra hogyan is emlékezhetnénk azonnal?

A modernizmus, amely egykor reményét a jövőbe vetette, mára világszerte, s megannyi fronton halottnak, de legalábbis kulturális értelemben terméketlennek és kiszáradtnak tűnik, a nagy történet mára lezárt korként áll előttünk. Olyan világ volt ez, amelyben az Új számított érdemnek, a felfedezések kora, amely a XX. században sem ért véget. Mindössze az utazások természete, jelentése változott meg. „Volt valami példátlan izgalom a levegőben” – mondta Karinthy.

A kortárs jelen, korunk szellemi körképe (ahogyan egy legendás könyv azt összefoglalta egykor a Falon innen élők számára) a múltra vetette tekintetét. Mit sem tart a jövőről, sokkal többet a kronológia metafizikai és politikai jelentőségéről. Ahol a modernek feltárásra váró terra incognitát láttak, ott mi, poszt-posztmodernek a térképészet reprezentációs masinériájának hatalompolitikai összefüggéseit elemezzük. Ahol egykor felfedezésként ünnepeltek egy verssort, egy új metrumot, ott ma a retorikai fordulatok tükörszobáinak virtuális valóságát dicsérjük és látjuk mint megkerülhetetlen realitást. A nagy felfedezők manapság tévésztárok, akik, mint Frei Tamás, Baudrillard kis tanítványai: a szimuláció bajnokaiként vonulnak be a médiatörténelembe. Frei csupán a hagyományos realitásfogalom értelmében szélhámos, a maga normái szerint egyszerű szórakoztatóipari illuzionista, aki tényleg nem érti, hogy miért nem mindegy, ha valaki álinformációkat közöl valóban távoli vidékeken tett médiaturizmus-utak eredményeként. Sok társához hasonlóan ez a tagadhatatlanul képességekkel megáldott médiaszereplő is megértette, hogy a memóriapolitikai fordulat eredménye legalább annyira a látszatok feletti kontrollé, mintsem a tényleges teljesítményeké. Ha az információk mögött nem keresünk semmiféle jelentést, akkor nem érdemes különbséget tennünk egy valóban meg(nem)történt esemény és annak mediális (re)prezentációja között.

1989 óta újra és újra bejárja a volt KGST-országokat a múlt kísértete. Nagy szabadságunkban mit sem tudunk kezdeni tegnapi mivoltunkkal. Tehetetlenségünket meghökkenten nézik azok az újak, akik nem részesültek abban a szerencsében, hogy élhettek az ancien régime-ben. A múlt század emberei (ahogyan azt az orosz regényekben írták) mi magunk lennénk, mindazok, akik ezt az országot vezetik meg épp nem vezetik, teleírják a lapokat, s akik a múzeumokat be- és átrendezik ezekben az években. Ne legyen félreértés, a Fidesz is a múlt század embereiből áll. Akárki van hatalmon, az új évszázad valóságát a múlt emberei jelölik ki. Én persze – mint afféle múlt századi ember – mindebben semmi kivetnivalót nem látok, sőt, inkább rémülten nézem, hogy miféle világot rendeznének be azok a magukra maradt gyerekek, akiknek a Gutenberg-galaxisban felhalmozott tudás mit sem mond. Ha tudni akarják, hogyan nézne ki az a világ, amit ezek a tündérléptű gyerekek rendeznek be, vessenek egy pillantást azokra a lapokra, amit ők szerkesztenek, olvassanak bele a Cosmopolitan vagy épp a PAN soraiba. Mindjárt tudni fogják, hogy mi szükség van a burzsoá nyugdíjasokra.

Igen keveset tudunk arról, hogy miféle jövő vár a technokulturális kontextusokban élni kényszerülő posztnemzetállami közösségre, amely mégiscsak át kell, hogy mentse a kultúráját. Olyan korban élünk, amelyben már nyoma sincs a historizmus nagy kulturális kohójának, amelyben egy-egy közösség tagjai soha nem látott mértékben tanulták ugyanazt a kultúrát. Egykor, a nacionalizmus kultúrájának fénykorában ugyan nemzetenként változott a kulturális normarendszer konkrét valósága, de szinte mindenütt azonosak voltak a kategóriák és az intézmények által teremtett osztályozási rendszerek, normák és formák.

Ám megeshet, hogy még sincs ott változás, ahol én látom s érzékeltetem, ellenben ott van, lám, a neo-techno-nacionalizmus szép új világa. Amúgy a materiális kultúra és a média szerénynek nem nevezhető viszonya komoly kérdéseket tesz fel mindenkinek. A Big Brother/ Való Világ fordulatai közül én például számottevőnek tartom, hogy egy, a minap a TV2 „kegyelméből” helyi hőssé lett vidéki kisember neve, pusztán azért, mert tulajdonosa ma egy másik tévénél szolgál, egykori közegében egy disznót illet meg. Nem véletlen írom én ezt ilyen bonyolultan, nincs kedvem leírni sem ennek az állampolgárnak, tehát a róla elnevezett disznónak a nevét. Attól tartok, akik ezt a döntést hozták, még büszkék is arra, hogy milyen jó viccet eszeltek ki. Épp annyira erkölcsön és az ízlés fogalmán inneni névadás ez, mint Frei állampolgár álriportjai. Ilyen bosszút a gyerekek állnak a homokozóban, négyéves korukban. Felnőtt, felelős ember, aki tévét kapott a kezébe, nem csinál ilyet.

Poszt-posztmodernben – gondolják ezek a magukat cinikusnak látó képzetlenek – az ilyesmiért nem kell magukat szégyellniük. Igaz, ami igaz, én például az ORTT helyett érzem magam kínosan: hiszen ha ezt lehet, akkor valóban mindent lehet. Médiaelmélettel foglalkozó állampolgárként és tanárként gondolom: ha az ORTT úgy véli, hogy mindez mehet, ugyanis a képeknek, műsoroknak nincs hatásuk, akkor abból az következik, hogy a testületet fel kell oszlatni, hiszen ha a képeknek nincs hatalma, akkor minek felettük hivatal. Ha ellenben a képeknek mégis lenne némi hatalma, akkor meg az ORTT-nek nincs, s ekkor ezért kellene kimondaniuk hangosan, amit mindenki tud: a testület jelen formájában teljesen értelmetlen és nevetség tárgya. Attól tartok, mindezen az a Hajdu István, az MSZMP (ah, emlékezet) egykori független pártfunkcionáriusa (tán még városunk valamely első titkára is volt, ha ezt megemlíteni nem a jó hírnév sértése manapság) sem igen fog segíteni, aki a Rádió elnökeként békésen tűrte a Vasárnapi Újságot, amely bizonyosan többet ártott a köztársaságnak, mint az a szegény állampolgár, aki ma már egy disznó neve. Ugyan ne felejtsük el: a Lakatos Pál vezette közszolgálati műsor a nyilas korszak hangját hozta vissza az éterbe, s ezért a tényért Hajdu István viseli a teljes felelősséget – mindörökre. Ez már így maradt a magyar kultúrtörténetben, ezen már nincs mit segíteni. És ha Hajdu úr éppúgy fog hinni foglalkozásában az ORTT elnökeként, mint egykor az MR elnökeként, akkor vidám évek jönnek. Nem az a baj tehát, hogy Hajdu úr kommunista volt, hanem az, hogy az eddigiekben mutatott teljesítménye alapján vagy nem ért ahhoz, amit csinál, vagy teljes mértékben cinikus.

Ám a szavak mögött (amint Hajdu úr története) mindig kilátszik a be nem vallott, s nem közös múlt. A probléma épp abból ered, hogy a múlt mindaddig nem közös, amíg nincs bevallva, s fordítva. Az önnön múltjának mitikus interpretációiba bonyolódó köztársaság értelmiségi csoportjai között a nemzeti meg- és kiegyezés gyakorlatához szükséges minimum párbeszédének lehetősége sem kezdődött el. A Terror Házának minden szempontból leverő esete fényesen példázza ezt a múlni nem akaró múltat. „Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani…” Ennek a több szempontból korszakteremtő kiállításnak, múzeumnak(?) történetével szembesülünk-e, vagy e tekintetben még a jelen idő érvényes? Nem mindegy, hogy miként értjük, ami előttünk áll. Ha a Terror Háza ugyanis a közös jelenünk része – s én erre szavazok – akkor ahhoz adom a szavazatom, hogy ami ott történik, ahhoz nem pusztán az ország egy részének van köze. A Terror Háza nem a jobboldal magánügye, nem a volt miniszterelnök politikai show businessének, road show-jának egyik állomása, hanem olyan közintézmény, amelynek léte és autonómiája épp azért kétségbevonhatatlan, hogy arról méltó és méltányos vita folyhassék. Amikor ezt állítom, akkor bizony arra gondolok, hogy visszatetsző, ha a szociálliberális kormány mindenféle piszkos trükkel legyőzni, s nem meggyőzni kívánja véleményének igazáról a Terror Háza vezetőit. Mindaddig, amíg a Terror Háza munkatársai okkal és joggal tartanak attól, hogy nem velük, hanem róluk folyik a vita, addig nincs értelme azt remélni, hogy indíttatva érzik magukat a párbeszédben való részvételre. Azaz, ha lehet így fogalmazni egy liberális havilapban, illőbb a liberális kultúrpolitika csendes kritikáját megfogalmazni, épp annak érdekében, hogy világossá téve a helyzetet, utóbb kemény kritikai álláspontok is megszülethessenek. És tudomásul kell venni: a Terror Háza által felkeltett vad és valóban komoly indulatok azt jelzik: nem létezik az a mindenki számára magától értetődő, általánosan elfogadott közösségi önkép, amit a Terror Házának munkatársai semmibe vettek volna. Annak a nyilvános vitának, amelyet ezzel az intézménnyel kapcsolatban le kell folytatni, épp az lenne az értelme, hivatása és legitimitása, hogy ezt kialakítsa. (Csak remélhetem, hogy az Élet és Irodalomban lassan megkezdődött vita előbb-utóbb arra kényszeríti a Terror Háza vezetőit, hogy megfogalmazzanak valamiféle választ.)

Ha lehetséges tehát ez a vita – s minthogy épp a szociálliberálisok vannak hatalmon, ezért rajtu(n)k múlik, kinek-kinek tiszte és felelőssége mértékében –, akkor ennek keretében szép komótosan leírnám, részletesen kifejteném, hogyan is látom én ennek a Háznak a múzeumfilozófiai kérdéseit. Miként vagyok Ferenczfy-Kovács Attila vizuális zsenialitásának, térteremtő erejének csodálatával, s miként tartom tűrhetetlennek, hogy a Terror Háza a terror kezdetét nem 1938-tól, a zsidótörvényektől eredezteti, mert ugyan mi más a terror, mint az állampolgárok elleni, az állampolgárok jogai elleni hadjárat. Bizony, szerintem is tudnia illene a Terror Háza vezetőinek, hogy a zsidókérdéshez való viszonyuk nem csekély mértékben a kiállítás egészének hitelességét méri. A Terror Háza a jelenlegi keretek között például képtelen tudomásul venni, hogy a zsidókat ért támadás a magyar társadalom egészét érte, s amíg ezt a belátást nem tesszük közös tapasztalattá, amíg nem válik ez a konszenzus alapjává, evidenciává, addig sehol sem tartunk. Ugyan mit gondoljon az új nemzedék bármely tagja, ha meghallgatja Gáti József előadásában Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című versét. Ezt a magyar verset, amelyet egy magyar állampolgár írt, a magyarsága bizonyosságában – arról a terrorról, amelyet ellene folytattak. Ennyi évtizeddel később is szégyennek és gyalázatnak tartom, hogy Radnóti (és félmillió társának) halála még mindig nem evidensen a közös történelmünk része.

Botrányos és gyalázatos, hogy ebben a múzeum-kiállítótérben Lovas István könyvét hirdetik a weblapon, ugyanis ez az ember kívül van a nemzeti konszenzusteremtés szándékával élő állampolgárok közösségének bármelyikén. De hát – s itt érkezünk vissza – tényleg nincs ma tér arra, hogy a radikális kritika, amelyet én e tekintetben gyakorolnék, önmagát jelentse, és ne mást.

Ám mindaddig, amíg a hisztéria tart, addig a múlt megalkotása helyett a múltaktól való félelem foglalkozat kit-kit, s a félelem nem alkalmas a párbeszéd kezdetére.

A Terror Háza kapcsán gyakran felmerül a Holocaust Múzeum és a köztéri emlékmű kérdése – utóbbi, attól tartok, inkább keveseket érdekel, de engem nagyon. Igaz, ami igaz: méltánytalannak tartom, ha a magyar zsidóság emlékezetének sorsát a Terror Háza kontextusában említjük meg. Ennél csak azt tartom nagyobb bajnak, ha csak ebben a kontextusban. S ugyan tisztában vagyok azzal, hogy a Holocaust Múzeum végre épül (komoly megtiszteltetés nekem, hogy a magam szerény eszközeivel a kiállítás definiálásában részt is vehetek), de mindennek semmi köze a köztéri emlékműhöz. Mintha a papagáj nevű madárra emlékeztetnék, azaz nem először írom, mondom mindezt, de hát mégsem hihetem, mint bizonyos Mester Ákos képzeli, hogy van „hatalom”, amelynek levelet lehet írni, kedvesnek szólítva (utca, házszám). Ám tény, hogy nyolc hónap alatt ez ügyben semmi sem történt, s az is tény, hogy 2004/5 vélhetően az utolsó civilizált évszám, amely alkalmas arra, hogy a nemzet végre nyilvánosan emlékezetébe fogadja azokat, akiket gyalázatos módon kilöktek tagjai közül. Gondoljuk csak el, milyen lenne Budapest Október 6-a utca, Batthyány utca, Batthyány emlékmécses nélkül, milyen lenne Bem tér nélkül. Ehhez képest Bálint György emléktábláját a Szent István parki ház faláról eltüntették, s nincs olyan polgármester, aki magától kötelességének érezné, hogy azonnal helyreállítsa. Nincs kedvem arra gondolni, hogy mik azok a fontos dolgok, amik megelőzik, hogy a XIII. kerület szocialista polgármestere az elemi emlékezetpolitikai lépéseket megtegye: mint a jó Armstrong esetében, kis lépés lenne az ő számára, de nagy a magyarok számára.

Azoknak a magyar állampolgároknak az emlékezetét, akik részben izraeliták, részben keresztények, részben felekezet nélküliek voltak egykor, s akiket „zsidónak” nevezvén összegyűjtöttek s lemészároltak egy nyáron, nem világosan és félreérthetetlenül a nemzet történetének részévé tenni: ez épp olyan felelőssége Medgyessy Péternek, mint minden elődjének volt. Csak most épp ő van hatalmon. Bizony, ha lenne ilyen emlékmű, ha már lenne, akkor másként néznénk a Terror Házára. Akkor az már a konszenzus ellen való vétség lenne.

Tudom, mindenkinek megvannak a maga holtjai, de hadd hihessem, hogy az emlékezetek és ellen-emlékezetek nem kioltják, hanem erősítik egymást. A kommunizmus áldozatainak emlékműveit csak erősítené a magyar zsidóság kollektív emlékezete. Oly egyszerű ez: kollektív emlékezet nélkül nincs kollektív identitás, kollektív identitás nélkül nincs nemzeti történet, nincs olyan narratíva, amelyet aztán lehet kicsit komótosan mellőzni. A felejtéssel és emlékezettel függ össze ennek a hónapnak számomra legleverőbb története, Djindjic halálának értelmezése a magyar (és nem magyar) médiában, valamint a politikai elit szokásrendjében. Az olvasó, felteszem, tisztában van azzal, hogy semmiféle balkáni szakismeretem nincs, Belgrádban egyszer jártam, szerbül semmit sem tudok, azaz nem kívánok Djindjic érdemeiről beszélni, ez ügyben mindössze Végel Lászlóra és Makai Józsefre hivatkozhatom. Előbbi a Narancsban írt nagyszerű dolgozatot, utóbbi a Hír Tv egy adásában próbálta meg elmagyarázni egy Kóczián nevű álinfantilis és műveletlen óriáscsecsemőnek, hogy amiket kérdez a kortárs Szerbia állapotáról, az minden bizonnyal egyest érdemelne az egyetemen.

Djindic halálát „beárnyékolta” annak a háborúnak a képe, amelynek megítélése valóban bonyolultabb, mintsem az Idusról idusra sorain magam interpretálni merhetném. S most arról van szó, hogy mit jelentett az a tény, hogy a magyar kormány (is) letudta a leckét, odaküldte a temetésre Szili Katalint, nem használta ki, hogy ott volt Orbán Viktor, aki mégis miniszterelnök volt, s mint ilyen, többet is jelenthetett volna, mint magánembert. Djindjic temetése ugyanis azt is kifejezésre juttatta, hogy meddig tart a mi világunk. Folytatjuk-e azt az ostoba viselkedést, amelynek eredményeként a szomszédainkról úgy beszélünk, mintha ezer kilométerre lennének.

Amúgy a február s március szépen eltelt a naptárban, s elvitte magával Mádi Szabó Gábort, ezt a hatalmas színészt, aki épp oly észrevétlen eleganciával távozott, amint élt. Ha lenne – lenne már – az a Nemzeti Audiovizuális Archívum, amelynek megteremtését ez a kormány enyhén szólva nem sieti el, akkor most annak honlapján megkereshettem volna a művész néhány alakítását, felidézhetném egy-egy jeles versmondását. Minthogy azonban a magyar politika nem a normális emberek észjárása szerint halad, s a NAVA ezúttal azért készül lassan, mert mindössze két minisztériumnak kell összehangolnia munkáját, mindezt csak magam elé képzelem. Persze ilyen archívumok nem épülnek könnyen, de azért nincs semmi ok arra, hogy a kormány végre ne tegye azt, amelyet egyszerre vár el tőle a józan ész, a becsület, a hűség, és végül, de nem utolsó sorban az Európai Közösség. Ha igaz az, hogy a modern nemzeti kultúrák gondozása hasonlatos a franciakertek tervezéséhez, fenntartásához, akkor ez az állítás részben ma is érvényes. Annyi bizonyos, hogy a nemzeti kultúra fenntartásához szükséges intézmények létrehozása nélkül nincs okunk a jókedvre. Ha semmit sem teszünk, akkor persze marad a Pató Pál iránti olthatatlan rokonszenv. De kinek fog pár év múlva bármit is mondani az ő kedves neve?

• Idusról idusra