Szikinger István

Nyomtatóbarát változat

Kevés szervezetnek sikerült olyan ügyesen, olyan sértetlenül átvészelnie a rendszerváltást, mint az ügyészségnek. Ez persze önmagában nem minősít, hiszen a szocialista államszervezet, a tágabb értelemben vett proletárdiktatúra egészén belül is voltak olyan intézmények, amelyek nem elsősorban az elnyomást, de semmi esetre sem az önkényt szolgálták.

Nem önmagában attól rossz a mostani struktúra és jogi szabályozás, hogy a múltból örököltük. Sokkal inkább attól, hogy a korábbi rendszer logikájába, elvárásrendszerébe illeszkedik, miközben a ’80-as évek végén elindult alkotmányos átalakulás következtében egészen más szemléletnek és működési módnak (filozófiának) kellene teret nyernie.

Lenin él...

Közismert, hogy a mai modell lényegében Leninnek a kettős hatalomról és a törvényességről írt, 1922-es írásában megfogalmazott elvekre épül. Az orosz forradalom vezére akkor és ott azt hangsúlyozta, hogy a törvények egységes alkalmazása érdekében központilag irányított, más szervektől különálló apparátusra van szükség. A hatalomért vívott harcban tapasztalatokat szerzett, majd valóságos irányító szerephez jutott szovjetek (tanácsok) egységes közhatalmi rendszerbe kényszerítéséhez ez a maga helyén és idején nyilvánvalóan indokolt volt. A későbbiekben azonban – még a szocializmus időszakában – új igények is megfogalmazódtak, a törvényesség biztosítékainak köre is bővült.

Az alapvető gond az, hogy az ügyészség eredetileg az államhatalom egységének elvét valló szocialista kormányzás kiemelkedő jelentőségű alrendszereként működött. A hatalommegosztás mai szisztémája viszont már nem követeli meg, valójában elvileg nem is teszi lehetővé, hogy döntően egyetlen szerv (sőt: a régebbi alkotmányszövegekben egyetlen személy, a legfőbb ügyész) legyen felelős a törvényesség betartásáért és betartatásáért. Ezt a funkciót lényegében az egymástól elválasztott, de egymást ellenőrző hatalmi ágak egészséges vetélkedése vette át.

Kérdés persze, hogy mindezek alapján ki kell-e dobni egy olyan intézményt, amely mégiscsak hasznos tapasztalatokat és komoly érdemeket szerzett a jog iránti tisztelet erősítése terén. A válasz nem egyszerű. A jognak is van ugyanis hatalmi, illetőleg emberi szemlélete. Az állami akaratként kinyilvánított, paragrafusokba öntött általános magatartási szabályokat nevezzük tárgyi jognak. A hatalommal szemben az egyén és a közösségek részéről támasztható követelmények, kikényszeríthető igények jelentik az alanyi jogokat. Óriási különbség még akkor is, ha esetenként valóban csak szemléletbeli eltéréséről van szó. A szocialista berendezkedés természetesen a tárgyi jog elsődlegességét vallja.

Zalán Kornél szerint: „A liberális politikai és jogi szemlélettől eltérően a szocialista állam és a népi demokrácia a törvényesség értelmezésénél nem az egyéni jogokból, hanem a tárgyi jogrendből indul ki. Ehhez képest a Szovjetunió alkotmányjoga az államügyészség fejét, a legfőbb államügyészt tekinti a szocialista törvényesség legfőbb őrének és biztosítékának.” (Zalán, 1949. Kiemelés – Sz. I.)

Az állami akarat érvényesülése feletti őrködés értelemszerűen megkívánja, hogy az arra rendelt ügyészi felügyelet a hatalomgyakorlás minden mozzanatát fogja át. Ebből adódóan van a szocialista ügyészségeknek úgynevezett általános törvényességi felügyeleti joga, amiből következően a kormány szintje alatt minden jogalkalmazási és jogalkotási tevékenységet ellenőrizhet. Törvénysértés, vagy akár csak annak veszélye esetén felléphet, de nem ügydöntő módon, a vizsgált szervekkel szembeni utasítási jogkör nélkül.

Ez az általános, fő szabályként mindenre kiterjedő felügyelet az, ami az ügyészség államszervezeti helyzetét is meghatározza. Ha ugyanis csupán a bűnüldözésben, a vádképviselet terén és a büntetés-végrehajtáshoz kapcsolódóan jelentkeznének ügyészi feladatok, akkor semmi nem indokolná a szervezet felelősségének az Országgyűléshez kapcsolását.

Márpedig az általános törvényességi felügyelet megszűnt. Formailag is, hiszen ma már a jogi szabályozás mindössze a semmitmondó „ügyészi törvényességi felügyelet” kifejezést használja, másrészt – és ez a fontosabb – tartalmában.

Változott a törvényesség biztosításának filozófiája. Amíg a szocialista államszervezetben az állami (mindenekelőtt központi) akarat érvényesítése volt az elsődleges cél, addig az alkotmányos polgári demokráciákban éppen a hatalommal szemben is kikényszeríthető egyéni és közösségi – alanyi – jogok védelmén és biztosításán van a hangsúly. Alkotmányunk 8. §-ának (1) bekezdése ezt úgy fogalmazza meg, hogy „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége”. Az „elismeri” kifejezés jelzi, hogy ezeket a jogokat nem az állam keletkezteti és adományozza, hanem azok a közhatalomnál is erősebb külső forrásból származnak, az államnak pedig nem pusztán kötelessége azok tiszteletben tartása, hanem éppen ez saját létezésének célja és értelme.

Ezzel a szabállyal áll összhangban, hogy a jogsértésekkel szembeni fellépést sem elsősorban központilag vezérelve, sokkal inkább az emberek akaratára és kezdeményezésére építve kell megszervezni. Ha tehát a kifejtettek szerint a szocialista típusú ügyészség kifejezetten a tárgyi jog védelmére jött létre az alanyi jogokat előtérbe helyező liberális felfogással szemben, akkor nyilvánvalóan ellentmondásba kerül egyrészt a szervezet, a hosszú időn keresztül kialakult és megszilárdult működési rutin és stílus, másrészt pedig a törvényesség biztosítása terén megjelent, gyökeresen új elvárások. Lényegében igazuk van tehát a legsikeresebb szocialista magyar államjogi (alkotmányjogi) tankönyv szerzőinek, amikor kijelentik: „A szocialista ügyészség nemcsak működésének tartalmában, hanem szervezetének formáiban is új intézmény, amely csak a szocialista államon belül alakulhatott ki és fejlődhetik tovább.” (Beér–Kovács–Szamel, 1969. 421.)

Ez a felismerés hatott a rendszerváltást megelőző politikai gondolkodásra, még az akkori politikai hatalom birtokosai is belátták, hogy a szűkebben értelmezett „modellváltás” keretében is lényeges szerepváltoztatásra van szükség az ügyészi szervezet esetében. Az Igazságügyi Minisztérium által kidolgozott alkotmányos szabályozási elvekben (IM, Budapest, 1989. január 30.) ajánlott megoldásként az ügyészségnek a büntetőeljárással kapcsolatos jogosítványai maradtak volna meg, és megszűnt volna az önálló ügyészi szervezet, a legfőbb ügyész az igazságügy-miniszter egyik helyetteseként tevékenykedett volna. Az anyag szerzői szerint ez a változat állt volna összhangban a kialakítandó államszervezeti rendszer többi elemével. A szerzők óvatosságára – és tisztességére is – jellemző, hogy mindazonáltal vázolták a többi lehetséges rendezést is, például az intézmény lényegi vonásainak változatlan megtartását.

Az 1989. évi XXXI. törvénnyel végrehajtott közjogi átalakítás során a polgári alkotmányosság hagyományos követelései felerősödtek és érvényesültek is, ugyanakkor néhány területen – véleményem szerint elvtelen kompromisszumok eredményeként – nem sikerült megvalósítani az előbbiekhez kapcsolódó, azok megvalósulásának biztosítékát is jelentő szervezeti elképzeléseket. Az ügyészség jogállása, szervezeti felépítése és feladatrendszere – lényeges vonásait tekintve – érintetlen maradt.

Késlekedő detronizáció

A volt szocialista tábor országainak jelentős részében az új alkotmány elfogadásával egyidejűleg végrehajtották az ügyészség trónfosztását. A korábbi, a szervezet és a legfőbb ügyész kiemelkedő jogállását és általános törvényességi felelősségét hangsúlyozó rendelkezések helyébe szerényebb megfogalmazások léptek, az ügyészségre vonatkozó korábbi önálló fejezetet az újabb alaptörvények többségében már nem is találjuk meg. Ezzel együtt nem állítható, hogy a lenini szervezési és működési elvek végleg átadták volna a helyüket a hatalommegosztáson alapuló polgári alkotmányosság követelményeinek. Lengyelországban például az Igazságügy-minisztérium szervezetébe tartozik, ugyanakkor korábbi funkciói közül igen sokat megtartott. Bulgáriában az Assenov és társai kontra Bulgária ügyben hozott strasbourgi (Emberi Jogok Európai Bírósága, 1998. 10. 28., ügyszám: 00024760/94) döntés szította fel az ügyészség körüli viták parazsát. A határozat megállapította az állam felelősségét egy rendőrségi bántalmazás megfelelő kivizsgálásának elmaradása miatt. Valójában arról volt szó, hogy az illetékes hatóságok – beleértve a katonai ügyészséget is – gyakorlatilag a tények körültekintő vizsgálata nélkül állapították meg, hogy amennyiben a panaszos sérülést szenvedett, úgy az csak a jogszerű rendőri intézkedésnek való ellenállás miatt alkalmazott kényszer következménye lehet. Az ügyészi szervezet reformját gátolja azonban a bolgár Alkotmánybíróság 22/2002 sz. ügyben, 2003. április 10-én hozott 3. sz. határozata, amelyben a testület kimondja, hogy az ügyészséget vagy akár annak vezetőjét érintő változások a kormányformára is kihatnak, következésképpen azok egyszerű törvénnyel nem vihetők végbe.

Az ügyészséget érintő nemzetközi dokumentumok közül említést érdemelnek az ügyészek szerepére vonatkozó irányelvek, amelyeket az ENSZ 8. Bűnmegelőzési és az Elkövetők Kezelésével Foglalkozó Konferenciája fogadott el 1990-ben. Ezek szintén a büntető igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó funkciókat emelik ki, noha az akkori nemzetközi realitásoknak megfelelően említést tesznek az ügyészség egyéb lehetséges feladatairól is. Ugyanakkor határozott követelményként fogalmazzák meg az elvek, hogy az ügyészségnek az igazságszolgáltatástól elválasztva kell működnie.

Jórészt hasonló követelményeket foglal magában az Európa Tanács 2000. (19) számú ajánlása, amely szintén az ügyészek szerepével foglalkozik. Az ajánlások 1. pontja értelmében az ügyészek (public prosecutors) olyan hatósági funkciót töltenek be, amelynek során a társadalom és a közérdek javára biztosítják a jog érvényesülését ott, ahol a törvénysértés büntetőjogi következménnyel jár, figyelemmel mind az egyén jogaira, mind pedig a büntető igazságszolgáltatási rendszer eredményességéhez fűződő érdekekre. Az ügyészségek működhetnek – mint ahogyan általában működnek is – a kormánynak alárendelve, azonban ebben az esetben is biztosítani kell a tevékenység végzéséhez szükséges függetlenséget, az ügyészek egyébként nem avatkoznak bele a végrehajtó és a törvényhozó hatalom gyakorlásába.

Az Európai Unión belül „Eurojust” névvel hoztak létre együttműködési fórumot a tagállamok igazságügyi, ezen belül ügyészségi kapcsolatainak erősítésére (2002. február 28-ai európai tanácsi határozat). Az „európai legfőbb ügyész” (behatárolt körben működő, semmiképpen sem a nemzeti legfőbb ügyészek feletti) tisztségének létrehozására irányuló kezdeményezésektől eltekintve az egyes jogrendszerek megoldásait az Unió tiszteletben tartja.

Magyarországon az Alkotmánybíróság több fontos döntésében jelezte a törvényesség biztosításában mindenható ügyészség koncepciójának tarthatatlanságát.

A 9/1992 (I. 30.) AB határozatban a testület megsemmisítette a törvényességi óvásra vonatkozó rendelkezéseket. Ennek a rendkívüli jogorvoslati eszköznek az alkalmazása a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének hatáskörébe tartozott. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy polgári ügyekben az ilyen beavatkozás sérti a felek rendelkezési jogát, amely azt is magában foglalja, hogy akaratuknak megfelelően ne legyen további jogorvoslat. Érzékelhető tehát, hogy a tárgyi jog elsődlegességétől az alanyi jogok erőteljesebb érvényesítése irányába történt fordulás az ügyészi hatáskörök korlátozását is magával hozta.

Még erőteljesebben rajzolódik ki ez a tendencia az 1/1994 (II. 7.) AB határozatban. Ez olyan értelmezést tartalmaz, amely szerint az ügyészi szervezet a kontinentális jogrendszerekben általában elfogadott helyzethez igazodva elsősorban úgynevezett vádfunkciót lát el. Ebből adódóan nem feltétlenül és minden körülmények között elvetendő ugyan az ügyész polgári eljárásbeli közreműködése, tarthatatlan ugyanakkor az olyan, alig ellenőrizhető (diszkrecionális) és az egyéni önrendelkezés jogát sértő felhatalmazás, amely például fontos állami vagy társadalmi érdekből perindítási joggal ruházza fel a szervezet tagjait.

A törvényhozás azonban sajnálatos módon e világos jelzések ellenére sem vitte végig az ügyészség átalakítását a polgári alkotmányosság követelményei szerint. 1996-ban az országgyűlés elfogadta az új alkotmány szabályozási elveit (119/1996. [XII. 21.] OGY határozat). Ez gyakorlatilag az ügyészség helyzetének konzerválását hozná magával. A koncepció mindössze annyi szerény elmozdulást tartalmaz, hogy az ügyészségre vonatkozó rendelkezéseket az igazságszolgáltatásról szóló fejezetben helyezi el, továbbá változatlanul kiemeli a bűnüldözési feladatokat. Ezen túlmenően „a törvényben meghatározott esetekben és módon fellép más jogszabálysértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogszabálysértések megelőzését”. Továbbra is eljárhatna az ügyészség polgári és közigazgatási ügyekben, a legfőbb ügyész jogállása is legfeljebb csak annyiban változna, amennyiben a tisztségének megszűnésére vonatkozó szabályok pontosabbá, ezáltal a szervezet vezetőjének felelőssége jobban érvényesíthetővé válna.

Megjegyzendő, hogy a későbbiekben az Alkotmánybíróság nem folytatta az ügyészi szervezet és működés alkotmányos ellentmondásainak feltárását és azoknak a saját hatáskörén belüli feloldását. Az ombudsman és az ügyészség közötti viszonyban például, álláspontom szerint, irányadónak lehetett volna tekinteni, hogy az utóbbinak a tárgyi jog érvényesítésére irányuló tevékenysége óhatatlanul okozhat olyan visszásságot az alkotmányos jogokkal kapcsolatban, amelyre az ombudsmannak reagálnia kell. Varga Zs. András kifejtette, hogy az országgyűlési biztosok hatáskörére vonatkozó speciális szabályok értelmezése során tekintettel kell lenni az intézmény céljára, ezért nem engedhető meg olyan szűkítés, amely az alkotmányos feladatok teljesítését korlátozza vagy kizárja. Az ügyészség nem illeszkedik a hatalommegosztás hagyományos rendjébe, de mindenképpen végrehajtó típusú szervezetnek kell tekinteni. Ezért az ombudsman vizsgálati hatásköréből nem vonható ki az ügyészség, ellenkező esetben veszélybe kerülhetne az állampolgárok jogainak hatékony védelme (Varga Zs., 1996).

Az országgyűlési biztosok, lényegében Varga Zs. András érvelése alapján, az Alkotmánybírósághoz fordultak a két szerv közötti hatásköri vita rendezése érdekében. A későbbiekben azonban indítványukat visszavonták, ezért az Alkotmánybíróság az eljárást megszüntette (42/1998. [X. 2.]). Ez azért is sajnálatos, mert a későbbiekben a kérdés más kezdeményezések nyomán mégis az Alkotmánybíróság elé került, a döntést tartalmazó határozat (7/2001. [III. 14.] AB hat.) azonban már – értelemszerűen – nem reagál a visszavont indítványban foglalt érvelésre, a vitát lényegében az országgyűlési biztosok álláspontjával ellenkező módon döntötte el.

A dolog pikantériája, hogy az ügyészségnek az ombudsman általi kontrollját meggyőző érveléssel szorgalmazó Varga Zs. András azóta Polt Péterrel együtt eltávozott az ombudsman apparátusából, és most a legfőbb ügyész helyetteseként dolgozik. Új beosztásában azonban már nem szorgalmazza az országgyűlési biztosok hatáskörének az ügyészi működésre való kiterjesztését.

Célszerű bűnüldözők

A napi gyakorlatban az ügyészség helyzetével és működésével kapcsolatos alkotmányossági aggályok abból az ellentmondásból származnak, amely egyfelől a tárgyi jog, másfelől az alanyi jogok, másképpen fogalmazva: az állam érdekei és akarata, illetőleg az egyén és a közösségek, vagyis a civil társadalom érdekei és akarata egyidejű érvényesítésének lehetetlenségéből fakad. Ahogyan a szlovák alkotmány 149. cikke fogalmaz: a Szlovák Köztársaság ügyészsége „a természetes és jogi személyek, valamint az állam jogait és törvényes érdekeit védelmezi”. Ez természetesen számos helyzetben lehetséges, de az előbbieknek a közhatalommal szembeni jogviszonyaiban nehezen képzelhető el. Két szembenálló felet nem lehet egyformán képviselni. Lehetséges a kérdést olyan módon is megválaszolni, hogy a mindenkori jogszabályok, a törvényesség teljes körű érvényesítésével, a jogalkotó által meghatározott módon kell a konfliktusokat feloldani, csakhogy ez már érdemi igazságszolgáltatási feladat, amely nem az ügyészség dolga.

Úgy is felfogható a helyzet, hogy az ügyészi (általános) törvényességi felügyelet keretében nagyobb hangsúlyt kaphat az alanyi jogok védelme, hiszen ott a gyakorlati értelemben vett eredményesség és célszerűség szempontjainak követése a fellépéssel érintett hatóságok feladata. Ezzel szemben a bűnüldözés terén az ügyészségnek közvetlen eredményfelelőssége is van. További gondok forrása, hogy a nyomozás során az ügyész felügyeli az eljárás törvényességét, miközben az állam büntető igényének az érvényesítése is az ő kötelessége. A gyakorlatban egyre szélesebb körben fordul elő, hogy az ügyészség maga nyomoz, felügyeli a saját nyomozását, majd képviseli a vádat. Az is egyre jellemzőbb, hogy ugyanaz az ügyész jelenik meg a bíróság előtt, mint aki a megelőző eljárást lefolytatta (a nyomozás felügyeletét természetesen más ügyészi szerv végzi, de az is a szigorúan centralizált szervezet részeként működik). Ez egyebek között oda vezet, hogy a védelem nem idéztetheti tanúként a nyomozó ügyészt – ellentétben például a rendőrségi nyomozó hatóságok tagjaival – még akkor sem, ha egyébként az eljárási szabályok megtartásával kapcsolatban aggályok merülnek fel.

Erre persze azt is lehet mondani, hogy a kettős funkció nem mond ellent egymásnak, hiszen a büntetőjog alkalmazása kizárólag törvényes keretek között történhet, ami mellesleg a később – szintén az ügyészség által – képviselendő vád eredményességét is megalapozhatja (a törvénysértő módon megszerzett bizonyítékok ugyanis nem használhatók fel a bíróság előtt). A valóságban azonban ez nem ilyen egyszerű. Az előzetes letartóztatás okainak fennállása körében például azt kell eldönteni, hogy az illető megszökne, elrejtőzne-e, meghiúsítaná-e az eljárást, további bűncselekményeket követne-e el, ha szabadon hagynák, illetőleg kiengednék. Ebben a körben tehát a jogszabályt egyszerűen nem lehet szó szerint alkalmazni, a valószínűségi következtetés szükségszerűen feltételezi annak eldöntését, hogy mi a fontosabb: a büntető igény érvényesítésének akár túlbiztosított (mert egyébként nincs konkrét jel a szökésre és más letartóztatási ok megvalósulására) előnyben részesítése, avagy a személyi szabadság és az ahhoz kapcsolódó más alapjogok (családi élet, munka stb.) minél teljesebb körű biztosítása. Az alkotmány 8. §-ának (1) bekezdése alapján ez utóbbi szempontnak kellene uralnia az ügyészi döntéseket és kezdeményezéseket is.

A valóságban azonban nem ez a helyzet. Az ügyészi indítványok és döntések (nyomozati szakban a szabadlábra helyezésről az ügyészség is rendelkezhet) ritka kivétellel az eljárás legszűkebb értelemben vett célszerűségi megfontolásait tükrözik az alapjogi értékek rovására. Igen gyakori a tényleges bizonyítékokra egyáltalában nem hivatkozó, sablonos érveket – néha még azokat sem – felsorakoztató ügyészi indítvány, illetőleg határozat. Az is sűrűn előfordul, sőt tipikusnak mondható, hogy több terhelt esetében az indítvány (vagy határozat) meg sem kísérli az egyes személyek várható magatartásának részletezését: a teljesen különböző helyzetű, előéletű és személyiségű gyanúsítottakra vagy vádlottakra általánosító megállapításokat tesz, mellette mindössze a terhelti névsor jelzi, hogy több emberről van szó.

A kifejtettekre számos példát tudnék hozni. Megemlíthetek egyet a közelmúltból, ami viszonylag jól mutatja az ügyészség hozzáállását. A bíróság megszüntette az egyébként súlyos bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja alatt álló terhelt szökés, elrejtőzés veszélye miatt elrendelt előzetes letartóztatását, egyben házi őrizetét rendelte el. Az ügyész fellebbezett, de mivel ennek nem volt halasztó hatálya, az illetőt kiengedték. Otthon töltött mintegy két hetet úgy, hogy semmiféle rendőri jelenlét nem volt a lakása körül. Elszökhetett volna tehát, amikor csak akart. De nem szökött, nem rejtőzött el. Mi ez, ha nem annak bizonyítéka, hogy a szökés, elrejtőzés veszélye nem áll fenn? Miután pedig az ügyészi fellebbezésnek a másodfokú bíróság helyt adott, fogták és visszavitték a fiatalembert. Az ügyészek azóta sem gondolkodtak el azon, hogy fennáll-e a szökés, elrejtőzés veszélye annál a gyanúsítottnál, akinek a lehetőség ellenére esze ágában sem volt ilyen magatartást tanúsítani.

Egy másik ügyben a letartóztatás meghosszabbítására irányuló ügyészi indítvány egyebek között a következőket tartalmazta: „…meghatalmazott védő jogszabályi változásra is hivatkozással kéri a gyanúsított szabadlábra helyezését, a házi őrizet elrendelését indítványozza. A jogilag minden tekintetben alapos és indokolt védői beadvány ismételt elemeket tartalmaz, főként a fogva tartás elhelyezése és módja tekintetében. Az ügyvédi kérelem elutasítását indítványozom, mert Pest Megye területén rendelkezésre álló bv. intézetek nyomozati érdekből nem voltak igénybe vehetők. A gyanúsított elhelyezése összhangban volt a nyomozás érdekeivel. A speciális ellátás [a vallási előírásoknak megfelelő étkeztetés – Sz. I.] vonatkozásában a rendelkezésre álló szabályokat szem előtt tartották a hatóságok és azok mérsékelt [sic !] végrehajtására törekedtek. Az ügyvédi praxisban kevésbé jártas védő törekvései tiszteletre méltóak, de nem felelnek meg a tényleges és valóságos helyzetnek.” (Pest Megyei Főügyészség, Nf. 1405/1999/72-I)

A jogalkalmazás gyakorlatában kevésbé jártas olvasók kedvéért meg kell jegyezni, hogy az „alapos” szó a kérelmekkel, indítványokkal kapcsolatban mindig azt jelenti: jogilag helyes, a benyújtónak igaza van. Ennélfogva természetesen egyáltalában nincs jelentősége, hogy egy különben alapos kérelem tartalmaz-e ismételt elemeket. Az viszont elvárható lett volna, hogy mivel a védő a szabadlábra helyezést, illetőleg a házi őrizet elrendelését kérte, az erre vonatkozó ellenérvek is megfogalmazódjanak. De talán még a vallási előírások tiszteletben tartásánál sem a szabályok mérsékelt végrehajtását kellett volna dicsérni, hanem esetleg az alapjogvédelmi funkció keretében azon elgondolkodni: hogyan lehetne a kényszerű (?) fogva tartást úgy foganatosítani, hogy a korlátozások kizárólag a büntetőeljárás és a bv-intézet biztonságát szolgálják, ne legyen büntetés jellegük. Az indítványban azonban semmi ilyesmiről nincs szó, a fogva tartott emberi jogairól sem, a nyomozás – közelebbről meg nem határozott – érdekei minden mást elsöpörnek.

A példák jól illusztrálják: az ügyészség mára gyakorlatilag a bűnüldözés legszűkebb értelemben vett célszerűségi, eredményességi szempontjaihoz igazítva végzi tevékenységét. Igaz, hogy ugyanez a szemlélet kevésbé jellemző a szervezet egyéb működési területeire, mégis kérdéses, hogy ugyanazon, központilag irányított struktúrán belül lehetséges-e az állam büntetőjogi igényének minél teljesebb körű érvényesítését és az alapjogokat, ezen belül a bűnüldözés érdekeivel egyes esetekben szembenálló ártatlanság vélelmét, a személyi szabadságot és számos egyéb alkotmányos jogot egyformán szolgálni. Nyilvánvalóan nem.

Az állami akarat operatív érvényesítése – beleértve a bűnüldözést is – alapvetően a végrehajtó hatalom dolga. Ha az ügyészségnek ez a fő funkciója, akkor az alkotmányos polgári demokráciák példáját követve a kormány irányítása alá kell helyezni a szervezetet, és azon belül megteremteni az önállóság relatív biztosítékait, mint ahogyan ezt a közigazgatásban is ki lehetett munkálni.

Kétségtelen tény, hogy az ügyészség alkotmányos helyzetének megváltoztatásához minősített parlamenti többségre van szükség. Az akár csak középtávon tervezni tudó politikusoknak mindkét oldalon fel kellene ismerni, hogy a pillanatnyilag előnyösnek vélt helyzet holnap a visszájára fordulhat. Ennek tudatában kellene végiggondolni immár nem csupán a közvetlen pártpolitikát és annak a közhatalommal való találkozási pontját: a parlamentet, hanem lassan az egész államapparátust lejárató szervezet és működés átalakításának lehetőségeit.

Irodalom


Beér János–Kovács István–Szamel Lajos: Magyar államjog (3. kiadás). Budapest, Tankönyvkiadó, 1969.

Varga Zs. András: Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának hatásköre és az ügyészség. Magyar Jog, 1996/7. 414–9.

Zalán Kornél: Búcsú a Közigazgatási Bíróságtól. Állam és Közigazgatás, 1949/7–8. 237–8.

• Idusról idusra