Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

H., a haverom kérdi: érdemes-e alkalmaznia húszéves unokahúgát az – immáron – evás bétéjében. A lány eddig próbaidőn volt az NN nevű cégnél, és nettóban 80 ezret kapott. Kérdés, hogy a lánynak marad-e ennyi, ha az NN mostantól a bt.-n keresztül bruttó 120 ezret fizet. Ettől még nem forog veszélyben a bt. evás státusa, mert a bruttó árbevétel még így is messze az évi 15 millió alatt marad.

Lássuk csak.

A lányt minimálbérrel, azaz havi bruttó 50 ezer forinttal lenne érdemes bejelenteni. Fizetni kellene ezután, havonként:

munkaadói nyugdíjjárulékot (18%): 9 000 Ft;
egyéni nyugdíjjárulékot (8,5%): 4 250 Ft;
munkaadói egészségbiztosítási járulékot (11%): 5 500 Ft;
egyéni egészségbiztosítási járulékot (3%): 1 500 Ft;
egészségügyi hozzájárulást (EHO): 3 450 Ft;
munkaadói munkaerő-piaci járulékot (3%): 1 500 Ft;
munkavállalói munkaerő-piaci járulékot (1%): 500 Ft;
szakképzési hozzájárulást (1,5%): 750 Ft.

Ez együtt annyi mint 26 450 forint. Hozzájön az eva, ami a 120 ezer forint vállalkozási díj 15 százaléka, azaz 18 000 forint. Így havonta 44 450 forintba kerül a lány, tehát a bt.-n keresztül nem kaphat kézhez havi 80 ezret, hanem csak 75 500-at. Persze más, ha H. feketén alkalmazza, ekkor azonban más úton-módon kellene gondoskodni a lány biztosításáról.

Egyéni eset, igazából nem is tudom, mi következik belőle. Az adóügyeknek van valamiféle szubkulturális aurájuk, ahogy folyik a játszma az adószedő állam és az adófizetők között. Mivel pedig az adófizetőknek valahogy ki kell perkálniuk az államháztartásra valót, a játszma kiszorítósdi jelleget ölt. Ebben a műfajban pedig a pályakezdők hátrányban vannak.

Evázz velünk!


A kormány – az MSZP tavaszi választások során tett ígérete nyomán – tabula rasát ajánlott a kis egyéni és társas vállalkozásoknak: csak 15 százalék adót fizessenek (az áfa, az osztalékadó meg a cégautó adója helyett), de azt tényleg fizessék is be, ne számlákkal jöjjenek. Végül 66 ezer vállalkozás jelentkezett, alig kevesebben annál a 70-90 ezernél, mint amennyit a kormány az ősszel előre jelzett (a kampány idején persze 1 milliós, később félmilliós becslések röpködtek a levegőben). A siker nem átütő, de az evázás kétségkívül jól ment a médiában.

Jóval szélesebb rétegeket érint az adójátszma másik terepe, amelyet bízvást nevezhetünk minimálbérjátszmának. Az Orbán-kormány, a hazai bérek európai szinttől való elmaradására hivatkozva a korábbi 25 500 forintról 2001-ben 40 000, majd 2002-ben 50 000 forintra tornászta fel a teljes munkaidős fizetés legkisebb összegét. A bérnek azonban kettős jelentése van: amit bejelentenek, és amit ténylegesen kifizetnek. Mivel a legtöbb közterhet a bejelentett bér százalékos arányában kell fizetni, a minimálbérnek döntő szerepe van a jövedelemhez kötött adók meghatározásában. A személyi jövedelemadó (szja) csak egy tétel, ezt ráadásul most már a minimálbéreseknek egyáltalán nem is kell fizetniük, a kormány száznapos programjában, a 2002. augusztus 1-jével bevezetett módosítás szerint. Ám ott vannak a járulékok, a különféle hozzájárulások, amelyek közül, igaz, az EHO-t jelentősen, 1050 forinttal csökkentették az idei adórendszerben.

A minimálbérhez kötött befizetések fejadószerűen működnek: ennyit – havonként 26 450, illetve a vállalkozóknak 23 500 forintot – mindenképp fizetni kell. Ez igen jelentős forrás a költségvetésben. Ha a gazdaságilag aktív népesség mintegy 4 milliós számát és azt vesszük alapul, hogy a legkisebb adót mindenki megfizeti, úgy becsülhetjük: a hazai össztermék (GDP) majd' 7 százalékát (az államháztartás bevételeinek több mint 16 százalékát) a minimálbérhez kapcsolódó befizetések teszik ki. Ami minimum, az minimum.

Blöff? csalás? spekuláció?


Elült a nagy vihar, a nemzeti bank levitte a kamatot. Két egymás utáni napon, 100-100 bázisponttal. (100 bázispont = 1 százalék; a pénzügyi világban már csak ilyen finom léptékkel mérnek.) A harmadik napon, január 17-én csönd lett, a forint árfolyama messze eltávolodott az intervenciós sáv szélétől, 3-5 százalékkal is gyengült. A vert spekuláns hadak Londonban visszavásároltak az MNB-től, állítólag 245 forint/euró árfolyamon, vagyis jó tíz forintot bukva minden, előző nap beváltott eurón.

Mázli? Zseniális blöff, amivel becsalogatták a barlangba a további felértékelésre spekuláló tőkepénzeseket, majd óriási pofonnal kiküldték őket onnan? A második kamatvágás után a jegybankelnök, Járai Zsigmond látványosan találkára ment a kormányfőhöz, aki a pénzügyminiszter társaságában fogadta. Helyreállt köztük az egyetértés, ami különben soha nem volt meg. A pénzügyminiszter szerint viszont mindvégig tartották a kapcsolatot azokban a viharos napokban.

A spekulánsdrámával végződött mostani fölvonás az ír népszavazással (2002. október 19.) kezdődött, mely az utolsó akadályokat is félretolta az Európai Unió (EU) kibővítése elől. Határozottan tovább nőtt a külföldi tőkepénzes befektetők bizalma a közép-európai régió s benne Magyarország iránt. A forint újból erősödni kezdett. (Ugyanis az árfolyam a bankközi piacon végbemenő tranzakciók során alakul ki, a bankok viszont részben a külföldi alapok megbízásait teljesítik.) Kétféle spekuláció kapott lábra, illetve erősödött fel: a kamatspekuláció és az árfolyam-spekuláció.

Kevésbé durva játék a kamatspekuláció. Az olyan fölzárkózó országok, mint a magyar, mindig több kamatot ígérnek, mint a fejlett országok, hogy biztosan finanszírozhassák az államháztartást. Nemcsak azért magasabb a kamat, mert nagyobb az infláció, hanem azért is, mert valamennyit ráígérnek, hiszen a nemzetközi piac csak drágábban hajlandó hitelezni ezeket az államokat. Más szóval nagyobb az országkockázat; ám, ahogy az uniós csatlakozás kézzelfogható bizonyossággá vált, felerősödött az a várakozás (spekuláció), hogy az országkockázat kisebb lesz, így a kamatoknak is csökkenniük kell, ergo ma inkább érdemes befektetni, mint holnap. Erre rakott rá egy nagy lapáttal a túlfeszített inflációellenes politika, amely a jegybanki alapkamatot magasan tartva igyekezett szembe menetelni a költekező költségvetéssel és a keresetek termelékenységet messze meghaladó növekedésével. Az MNB novemberben és decemberben kismértékben csökkentette ugyan a kamatokat, ám újévkor még mindig 8,5 százalékot fizetett a kéthetes pénzintézeti betétekre, miközben Varsóban 6,75, Pozsonyban 6,5, pláne Prágában és Frankfurtban 2,75 százalék irányadó kamatot jegyeztek. Általános volt a vélekedés, hogy az MNB kamatvágással kezdi az évet – csak épp meg kell várni január 13-át, a monetáris tanács első ülésének napját.

Nézzük a spekulálót és az államot egyaránt rendkívüli próbára tevő árfolyam-spekulációt. Ez is a 2004. május 1-jén várható unióba lépésünkkel függ össze. Előbb-utóbb ugyanis a csatlakozás nyilvánvalóan oda vezet, hogy hazánkban is bevezetik az eurót, azaz csatlakozunk a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (EMU). Ennek menetrendje még nem ismert, de sokan azt várják: ez mindenképp a forint erősödését eredményezi majd. Ma a forint árfolyama egy rögzített sávban mozoghat – elvileg plusz-mínusz 15 százalékkal a 276,10 forint/euróban megállapított sávközép körül –, így ez a rendszer nem engedi 234,69 forint/eurónál tovább erősödni a hazai valutát, e határnál az MNB kötelezően eurót vesz (vagyis interveniál), így bolond lesz bárki is drágábban váltani. (A január 14-16-i forró napokban persze ez a bolondság is előfordult.) Ha azonban az állam elébe megy a monetáris csatlakozással járó felértékelődésnek, feloldja a sávot, teret engedve a forint további erősödésének, akkor a most beváltott forintért később több eurót lehet kapni. Legalábbis így gondolkodtak sokan, elsősorban a pénzesebb, ám a magyar viszonyokban tájékozatlanabb külföldi alapok.

Igen ám, de az árfolyamrendszert az MNB csak a kormánnyal egyetértésben változtathatja meg, erre törvény van. Afelől pedig semmi kétség nem lehetett, hogy a sávhatár megváltoztatásába vagy eltörlésébe a kormány semmi szín alatt nem megy bele. A kormány már eddig is túlértékeltnek tartotta a forintot. László Csaba pénzügyminiszter a két korábbi, szerény mértékű (ám jegybanki hatáskörbe tartozó) kamatcsökkentés kapcsán is elégedetlen volt, mondván, az árfolyamot és vele az inflációs célkitűzéseket alacsonyabb kamattal is simán tartani lehetne.

Nehezebb lett volna a helyzet, ha a pénzvilág a forint ellen spekulált volna – ám most éppen az erősödésére játszott. Ha ne adj' isten a leértékelődéstől kellett volna védeni a magyar fizetőeszközt, akkor az államnak devizát kellett volna eladnia a forint védelmében, és szorult helyzetbe került volna, mert a devizatartalék nagysága korlátozott (körülbelül 10 milliárd euró). Ám most a spekulánsok a forint erősödésére számítottak, így devizát hoztak, a nemzeti bank forintot adott érte, amiből, jegybank mivoltánál fogva, korlátlanul sok van neki. Ez föltétlenül javította a nemzetállami pozíciókat a pénzvilág nyomásával szemben.

Mindenki kamatcsökkentést várt, és január 13-án már csak fillérek választották el a forintot a jelenlegi szisztéma szerint legerősebb 234,69 Ft/euró kurzustól. A monetáris tanács azonban, általános meglepetésre, mégsem lépett. A jegybankelnök eddig még soha nem helyezkedett ennyire szembe a piac várakozásával. Sokan ezt az előző pénteken bejelentett lakossági gáz- és villamosenergia-áremeléssel magyarázták. Járai még a Fidesz-kormány pénzügyminisztereként a közszolgáltatások árának kemény lefaragója hírében állott, s mostanra az inflációellenesség harcos angyalának hősi pózába merevedett. Mások szerint Járai éppen ekkor mozdult ki a fönt említett hősi pózból, igyekezett megtéveszteni a piacot, hogy annál nyomatékosabban hívja föl a figyelmet: a sávhatár keményen gátat szab az árfolyam erősödésének. Harmadnap, január 15-én a forint annak rendje s módja szerint elérte az árfolyamsáv szélét, a nemzeti bank több száz millió eurót volt kénytelen forintra váltani. Járai cáfolta a kamatcsökkentést, de délután a soron kívül összeverbuvált monetáris tanács meghirdette az első 100 bázispontos vágást. Ezzel csak tovább erősödött az a várakozás, hogy másnap tényleg feloldják vagy odébb tolják az árfolyamkorlátot. A roham fokozódott; másnap reggel Londonban már 232,90 forintért is váltottak eurót nagy tételben, gyökeres árfolyamrendszer-változásra számítva. Fellendült a nemzeti bankban a pénzváltó ipar, az intervenció az előző napi többszörösére (a két nap alatt összesen állítólag 5 milliárd euróra) rúgott. Ekkor, csütörtök délután jött a második 100 pontos kamatcsökkentés, amely már tényleg letörte a spekulációt. Akik 234,69-ért vagy még drágábban váltották a forintot, pénteken 245 forintot is hajlandóak voltak 1 euróért adni, a jegybank ugyanis ennyiért vásárolt tőlük Londonban. Minden eurón 10 forintot veszítettek (a visszaváltás állítólag 1 milliárd eurót tett ki). Így az MNB – bár nem ez volt a célja – még nyert is a bolton.

A forint végül is visszakerült oda vagy majdnem oda, ahol az ír népszavazás idején állt. Bár a londoni Times kedvezően írt az esetről – helytállt a jegybank, letörte a spekulációt, példát mutatott a pénzügyi világnak –, valójában a jegybankelnök és politikája komoly tekintélyvesztést könyvelhet el. Eddig úgy tűnt, a jegybank könnyedén irányítja a piacot, ám végül az események sodrába került. Most, hogy az árfolyamkorlát valóságossá vált, a jegybankelnök kamat- és árfolyam-politikájával nem képes hatékonyan befolyásolni a pénzpiacot. A forint már nem erősödhet tovább, és ez alapvetően megszabja a kamat nagyságát is.

Beceneve: infláció


Az érdemi vita jegybankügyekben két részből áll. Az egyik vita: mit jelent valójában a függetlenség. A másik: szerencsés cél-e valójában az infláció mielőbbi leszorítása, illetve mennyire gyorsan volna jó leszorítani és siettetni az európai monetáris uniós tagságot.

„A kialakult krízishelyzetért súlyos személyes felelősség terheli Járai Zsigmondot” – nyilvánította ki közleményében az MSZP a spekulációs támadás után. Éppen ezekkel a szavakkal kellene óvatosabban bánni. Bezzeg milyen botrány törne ki, ha egy ítélet miatt a bíró „súlyos személyes felelősség”-ét emlegetnék. Ha ez megesne, akkor nyilván általános aggodalom törne ki a bírói hatalmi ág megsértett önállósága miatt. Miért lenne akkor ez másként a monetáris politikai döntésekkel?

Kétségtelen persze, hogy a maga eszközeivel annak idején Járai is hozzájárult a jegybanki függetlenség megtépázásához. Emlékezzünk a 2000. májusi MNB-közgyűlésre, amikor, még pénzügyminiszterként, megalázó módon prémiummegvonásban részesítette az akkori jegybankvezetőket. Az egykori MNB-leány CW Bank felszámolása körüli affér nyilvánvalóan csak ürügy volt, Surányi György akkori MNB-elnök kukoricán térdepeltetése nyilvánvalóan arra ment ki, hogy meglegyen a jó pont a kegyelmes úrnál, Orbán Viktornál, akinek pártja gyűlölte Surányit, de igazából Járaira is gyanakodott.

Ám kérdéses: vajon a jegybanki politika célja függetleníthető-e a kormány politikájától. „Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása” – mondja a jegybanktörvény ismert passzusa. Elválasztható-e azonban ez a cél a többi gazdaságpolitikai törekvéstől?

Surányi György határozottan nemmel felelt erre a kérdésre. Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve – a Népszabadság karácsonyi számában hozott cikkének már címe is arra utal: az infláció nem pusztán az egyes áruk, szolgáltatások drágulásának statisztikai átlagát jelenti, hanem a gazdaságban kiéleződő feszültség megnyilvánulása. Ennek a feszültségnek az erőszakos, „voluntarista” elfojtása azonban, szerinte, más területeken megbosszulja magát. A felértékelési politika a fizetési mérleg romlásához vezet, hiszen ösztönzi az importot, hátráltatja az export növekedését, és ily módon fékezi és – a hazai kereslet mesterséges felpörgetésével – feszültségekkel terhessé teszi a növekedést. A Járai pénzügyminisztersége idején előkészített kétéves költségvetés olyan fordulatot hozott, amelyben laza költségvetési politika és felpörgő jövedelemkiáramlás párosul a kemény jegybanki politikával. Ez a szerencsétlen házasság sokáig nem tartható. És hogy, hogyan nem – bírált Surányi, valamint nyilatkozataiban Kuncze Gábor SZDSZ-elnök –, az MNB pont a választás (2002. április 8–21.) után kezdett aggódni a „növekvő inflációs veszély” miatt, és erről előbb egy állásfoglalással adott hírt (május 6.), majd a kormányzati átadás-átvétel előtt egy héttel kamatemeléssel is (május 22.), amelyet a nyáron újabb kamatemelés követett.

„A jegybanki függetlenség nem jelenthet célfüggetlenséget” – fogalmazták meg más szavakkal. Csakugyan. Ám a szerepek megosztásába eleve be van építve egy konfliktus: az, hogy a kormánynak rövid távon érdekében állhat a magasabb infláció, mert így külön „láthatatlan” adót szedhet, mint ahogy ez a 2000–2002. években rendre meg is történt (lásd: A zárszámadás mint állatorvosi ló. Beszélő, 2001. dec.). Az úgymond „többletbevételeket” ugyanis a büdzsében tervezettnél nagyobb ár- és béremelkedésnek köszönhette a kormány, vagyis az infláció kiváló alkalmat adott a választási célzatú osztogatásra. E téren a Medgyessy-kormány, kisebb méretekben bár, de ugyanazt tette, mint az Orbán-kormány. Azt állították: a száznapos programot nagyszerűen fedezik a „többletbevételek”. Nem mondtak igazat. „A költségvetés 2001-ben a GDP 2 százalékával, 2002-ben – a választások előtt – a GDP további 1,3 százalékával, összesen tehát 3,3 százalékával, aztán a választásokat követően újabb 1,7 százalékával lazult” – számolt Surányi. Ha viszont így van, akkor a pénzromlásnak ellenálló MNB sok tekintetben jogos bírálatát jelentette a tarthatatlan költségvetési politikának. Erre a bírálatra helyezi most a hangsúlyt Bokros Lajos is, az ÉS-ben, Hagyjátok békében a Nemzeti Bankot! című írásában.

Ám a 2002-ben kormányra került erők, különösen az MSZP, már korábban is bírálták a jegybank árfolyam-erősítő politikáját. Vannak ebben filozófiai különbségek is: a nemzeti fizetőeszközt védő „konzervativizmussal” szemben a termelésben, az exportban érdekeltek nemtőiként vonulhattak föl. Az MSZP ekkor is jórészt Surányi kritikáját vette át, aki úgy látta: nem lenne szabad sürgetni az eurózónához való csatlakozást és ezzel az infláció teljes lefékezését. „Nem az inflációfékezés a legfontosabb” – hangoztatta a szocialista tábor is. Amit az ellentábor, komoly szakemberek, örömmel kiforgattak, mondván, a nagy infláció is jó a szociknak.

A kormányra lépés után a pénzügyminiszter, László Csaba igyekezett köztes diplomáciai álláspontot elfoglalni. Bár a kampány során bírálta a gyors inflációfékezés politikáját, hivatalba lépése után nem akart, de nem is tudott volna gyökeresen szakítani vele. A 2003 végén kívánatosnak tartott áremelkedés – az úgynevezett inflációs cél – megformulázásában végül csak apró hangsúlyeltolódás történt, az is inkább a presztízs, mint a valódi szakmai különbségek miatt. Az inflációs cél az addigi „3,5, plusz-mínusz 1 százalék” helyett a pénzügyminisztériumiak szerint „négy és fél”, a jegybanki hangsúlyozásban pedig „legfeljebb négy és fél” százalék lett. Osztotta László Csaba azt a célkitűzést is, hogy a lehető legkorábbi időpontban, 2007-ben kellene csatlakozni az EMU-hoz, vagyis bevezetni az eurót. Ez pedig többek között az infláció leszorításában is komoly követelményt jelent, amely szerint a hazai drágulás nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációjú EMU-tagállam 1,5 százalékponttal növelt mértékét, vagyis 2 százalékra vagy még kisebbre kellene leszorítani a hazai drágulást.

Surányi és Kuncze kritikája, a „célfüggetlenség” ekképp formálisan nem helytálló, és Járai előszeretettel hivatkozik is a kormánnyal közös inflációs célkitűzésre. Csakhogy az inflációs célkitűzés szisztémája a jegybanki törekvések önállósulását eredményezi. A 2001 júniusában bevezetett rendszerben (több más ország, köztük a lengyelek, a csehek mintájára), ha a fene fenét eszik is, el kell érni a rövid távra kitűzött pénzromlási ütemet, máskülönben oda a monetáris politika tekintélye. Ráadásul az inflációs cél (ellentétben a lengyel és a cseh jegybanki céllal) igen szűken van meghatározva, így a meghiúsulás állandó kockázata az árstabilitás nélkülözhetetlen őrévé avatja az MNB-t. Ám a spekulációs roham megmutatta, hogy a forint erősítésének határa van, és a jegybanki eszközök hatékonysága korlátozott.

A nagy húzás, a 2001. májusi árfolyamsáv-szélesítés kivételes alkalom volt, akkor sikerült erőteljes impulzust adni a gazdaságnak. Bár sok érv szól amellett, hogy egy évvel korábban, amikor Surányi készült erre, de Járai pénzügyminiszterként megvétózta, alkalmasabb lett volna az idő. A forint erősödése így is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a hosszú időn át tízszázalékos szinten ragadt infláció mérséklődött, és a gazdaságot ma már csak 5 százaléknyi drágulás sújtja. Pár hónap alatt azonban a csoda odalett. Ha erőltetik a további inflációfékezést, könnyen lehet, hogy a növekedés lassulásával és a külső egyensúly romlásával kell fizetni a kétes sikerért. Egyáltalán, mekkora a közjót szolgáló inflációs szint? – veti föl Surányi, aki szerint a magyar gazdaság felzárkózását még egy ideig 3-6 százalékos, tehát a fejlett országoknál valamivel nagyobb infláció szolgálná leginkább.

Vészjósló helyzetkép


Akárhogy is, a növekedés lelassult. Mostanság a működő tőke elvándorlása figyelmeztet leginkább a strukturális gondokra. Kivonult az IBM, és követi a Salamander, leépít a Philips meg a székesfehérvári színesfémkohászatban érdekelt Alcoa. Hazánk helyett Szlovákiát választotta a Peugeot új gyára felépítésének helyszínéül. A működőtőke-beáramlás (tulajdonosi hitelek nélkül, a tavalyi első tizenegy hónap adata alapján) kétharmadára, 1 milliárd euróra olvadt. Jó hírek is vannak (például a PSA konszern 3 milliárd forintot beruház az ajkai alumíniumiparba – Napi Gazdaság, 2003. január 17.), de mintha csakugyan változnának az idők, és a multik tömeges elbocsátásokkal járó leépítései mögött mélyreható változások sejthetők. A fizetések már nem olyan alacsonyak, a Balkán, a Távol-Kelet egyre reménytelenebb konkurenciát támaszt az olcsó munkaerőre alapozott fejlesztés terén. „Magyar modell” – dobta be a szlogent Orbán és Matolcsy három évvel ezelőtt. Nem fognak nekünk a multik diktálni, saját erőnkből is utolérjük Európát, de biztos, ami zicher, rásegítünk a miminálbér-emeléssel meg a Széchenyi Tervvel, a nemzetállami támogatások politikájával. A „magyar modell” nyilván jókora blöff, amivel ráadásul a költségvetési költekezés elszaladását, a kliensvállalkozások elburjánzó támogatását ideologizálták meg. Abban azért van igazság, hogy a magyar gazdaságnak másként kell helytállnia a külpiacokért és a tőkepénzesek befektető kedvéért folytatott versenyben, mint eddig.

Ha van nemzetgazdasági érdek, az épp a rövid és a hosszabb távú lehetőségek összehangolása lenne. A politikai elit rövidlátása, népszerűséghajhászása azonban lehetetlenné teszi a távlatos gondolkodást. A választási küzdelemben „sikerült” felélni a stabil, egyensúlyőrző növekedésben elért addigi eredményeket, a nemzetgazdasági egyensúly állása csapnivaló, a költségvetési költekezés már egyértelműen a külső egyensúly romlásához vezet.

Vázlatosan a gazdaság vészjósló állásáról: a folyó fizetési mérleg deficitje az utolsó, 2002. első tizenegy havi előzetes adatok szerint megközelítette a 3,2 milliárd eurót, ez több, mint az előző és az azt megelőző teljes év hiánya együtt. Arra is utalnak jelek, hogy négy év után ismét meglódult a tartósan itt működő külföldi tőke jövedelmeinek rejtett, adót megkerülő kivonása. Az idegenforgalmi bevételek visszaesnek. A bérek soha nem látott emelkedésnek indultak, mégpedig nemcsak a költségvetési szférában, hanem a vállalkozások világában is. A fizetések emelkedése messze meghaladja a termelékenység emelkedését, a versenyképesség romlik, a hazai feldolgozóipar most már jóval drágábban termel, mint a lengyel, a cseh, a szlovák (a termékegységre eső bérköltség összehasonlítása alapján). Közben az üzleti szektor beruházásai visszaesnek, legalábbis a feldolgozóipar és a pénzügyi szektor fejlesztése tavaly reálértékben is 10-20 százalékkal elmaradt a 2001-es beruházásoktól. A legnagyobb csúfság pedig az államháztartás 1616 milliárd forintnyi hiánya a tavalyi évben, amely a Bokros-csomag előtti éveknél is nagyobb mértékű – a GDP 9,6 százalékának megfelelő – hiányt jelent. Persze a tetemes összegből mintegy 500 milliárdot a 2002. év végi rendezéssel magyaráznak, amivel az autópálya-beruházások, a diákhitelközpont, a Magyar Fejlesztési Bank, a közlekedési vállalatok ügyeit rendezték el. Ám az, hogy ezek tényleg „egyszeri” kiadások lennének, mint mondják, többé-kevésbé vitatható; és még így is marad 1100 milliárd (a GDP 6,6 százalékának megfelelő) deficit, amit igen nehéz „normálisnak” nevezni.

Egymást váltó kormányok még soha ennyire nem fordítottak hátat a gazdasági ésszerűségnek. Politikai ellenfelek ennyire még nem akarták kisajátítani maguknak a költségvetést. Ilyen még nem volt: két egymás utáni kormány úgy rivalizál egymással, hogy miközben az egyik kezével vádlóan a másikra mutogat, addig további „három marokkal”, mi több, „két pofára” szórja a pénzt.

Most persze azt mondják, tabula rasát csináltak, és a 2003. év tiszta lappal indul. Ám először is, a tavalyi példátlan eleresztés nem valami jó ómen; másrészt élnünk kell a gyanúperrel: vannak még a pakliban olyan elkötelezettségek, amelyek visszaüthetnek.

Kettős beszéd


Nézzük csak vázlatosan, hogyan derült ki a minden korábbi képzeletet felülmúló deficit; és mik voltak azok a bizonyos „egyszeri”, év végi kiadások.

A költségvetési törvény eredetileg 505 milliárd forintnyi (a GDP 3-3,2 százalékának megfelelő) hiányt engedélyezett volna 2002-ben. Sőt, az év elején tetemes „többletbevételre” lehetett számítani, népszerűségnövelő tartalék gyanánt, mivel az adóbevételek alá voltak tervezve. (Végül is mintegy 500 milliárd forinttal több folyt be a főbb adókból, járulékokból, mint amennyivel az eredeti büdzsében számoltak.) A kormányzati átadás-átvétel másnapján, május 28-án bejelentették: máris mintegy 172,5 milliárdos túllépés várható a költségvetésben, ennyivel ugrik meg a deficit a leköszönt kormány intézkedései miatt. A száznapos csomagra ugyanakkor van pénz – tették hozzá, a valóságnak nem megfelelően (Beszélő, 2002. június). Bruttó 218,3, illetve, a visszafolyó adót levonva, nettó 160,3 milliárd forintra taksálták a száznapos számlát, sőt a költségvetés módosítása szerint még – további 145 milliárd erejéig – az előző kormány alatt támadt rések betömésére is futotta. Valójában máris legalább 200 milliárddal túlköltekeztek a kormányváltáskor bejelentett mínuszokon felül. Ezt később további 60 milliárd forint, bevételből nem fedezett agrártámogatással toldották meg.

Folyt közben a kavarás a költségvetési hiány számításának hazai és uniós módszere között. Az EU számára készítendő kimutatásban be kell számolni a tartozások átvállalásáról és elengedéséről, az ál-garanciavállalásokról és azokról a közkiadásokról is, amelyeket eddig az államháztartáson kívüli szervezeteknél (MFB, ÁPV Rt., autópálya-társaságok) mutattak ki. Hónapokig kettős beszéd uralkodott, hol a hazai, hol meg az uniós módszer szerint számított hiányra gondoltak, nagyon kellett figyelni. Augusztusban az EU-nak bemutatott középtávú gazdasági terv a GDP 5,5-6 százalékának megfelelő hiányt ígért. Október végén viszont, amikor benyújtották az idei költségvetést, a kormányfő már 8,4 százalékos hiányt ismert el, amiből 5,7 a „normális” rész, a többi pedig az év végi „egyszeri” tétel, amivel az előző kormány extrakiadásait rendezik el. Innen már csak egy-két zsíros paraszthajszál hiányzott, hogy az év végére kikerekedjék a 9,4 – illetve, önkormányzatokkal együtt 9,6 – százalékos, minden korábbi mértéket felülmúló deficit. Ekkora hiányra – a kormány közvetlen befolyásolási körében 1572 milliárd forintra – még a parlamenti fölhatalmazás sem volt meg. Ismét egy gát, amely átszakadt: immár a törvény sem korlátozta a kormányt a deficit felduzzasztásában. Pedig a száznapos program örve alatt lazítottak az államháztartási törvényen: a kormány biankó csekket kapott a kiadások 5 százaléka erejéig, vagyis tavaly év végén 368,5 milliárddal pótköltségvetés nélkül növelhette volna a hiányt. Ehhez képest további 521 milliárd forint erejéig felmentést kért s – csodák csodája – kapott a parlamenttől az 5 százalékos szabály alól. A túllépés „törvényes” mértéke így összesen 889,6 milliárd forint volt. De ez sem volt elég, a hiány több mint ezermilliárddal ugrott meg, hangsúlyozzuk, pótköltségvetés nélkül.

Az év végi, „egyszeri” költekezések a december 29-én hatályba lépett költségvetés-módosításban szerepeltek. A legnagyobb tétel az állítólag már korábban felmerült autópálya-építési és -fenntartási költségek elszámolása volt, összesen 371,33 milliárd forint összegben. Az MFB további veszteségrendezése (vélhetően a szövetkezeti üzletrész felvásárlása kapcsán) 60 milliárdba, a különféle sportcélú beruházások költségeinek „átvállalása” összesen 51 milliárdba került, aminek kétharmada a Budapest Aréna építkezésének összesen 34,9 milliárdot taksáló költsége, amelynek rendezése azonban, mint utóbb kiderült, mégiscsak elhúzódik a kivitelező francia Bouygues-csoporttal folytatott bonyolult egyeztetések miatt. A különféle sportpálya-, uszoda-, tornaterem-építkezésekre, 9,5 milliárd erejéig már a választás második fordulója után vállalt kötelezettséget a megbukott kormány, ennek elszámolása is most történt meg. Ugyancsak az év végi csomag részeként vállalta át a költségvetés a MÁV 60 milliárdos, valamint a BKV és más városi közlekedési vállalatok együttvéve több mint 40 milliárdos adósságát. Az 1938 után életüktől megfosztottak kárpótlásának évek óta húzódó ügyében is döntöttek végre, az ehhez szükséges 26,1 milliárd forint is a december 29-i elszámolásban szerepelt. További adósságok (az önkormányzatokkal szembeni gázközmű-kompenzáció) miatt 11 milliárd forintot tettek be az ÁPV Rt. tartalékalapjába, de a valóságos kifizetések még csak ezután következnek.

A több száz milliárdos, és csak átabotában megindokolt rendezés után végképp nem lehet tudni: nincsenek-e további hullák a szekrényben véletlenül. Csakugyan olyan tiszta a költségvetés, mint a patyolat? Ez döntő lehet az idei, 2003-as büdzsé alakulásában is: abban, hogy meglesz-e a költségvetésben megcélzott, 4,5 százalékos deficit. Az ez évre maradt kötelezettségek amúgy is nyomasztóak, a 2001 szeptemberében megkezdett köztisztviselői bérrendezés folytatása, a bírói bérrendezés, a közalkalmazottak fizetésének 2002. szeptemberi emelése, a szociális elígérkezések kényszerpályát jelölnek ki a költségvetési politika számára. Megint az önkormányzatoknál halmozódnak föl a hiányok, hiszen a települések messze nem kapják meg a büdzséből az iskolákban, szociális intézményekben dolgozó közalkalmazottak fizetésemelésére valót. A másik feszültségforrás: az államháztartás csillapíthatatlan pénzszomja, amivel továbbra is rátelepszik a gazdaságra, tovább rontva a hatékonyságot. Míg az összes közkiadások most már csakugyan szerény mértékben – folyó áron is csak 1 százalékkal – emelkedhetnek, addig 9,4 százalékkal óhajtják növelni az államháztartás bevételeit.

Az adókkal, befizetésekkel mindenekelőtt a társadalmi szolidaritás ügyét kellene szolgálnunk. Segítsék a gazdagok a szegényeket, a felnőttek a gyerekeket meg az öregeket, az egészségesek a betegeket, az erősek a rászorulókat. A konzervatív fölfogás kicsit más, szerinte a közteherviselés a nemzet szekerét lendíti előre. De mindegy is: semmiképp nem volna jó, ha az állam kiváltságos csoportok javára sajátítaná ki a javakat a törvény eszközével. És végképp nem járja, hogy azért fizessünk többet, hogy a politikai elit több munícióval indulhasson harcba kétes jó pontokért.

• Idusról idusra