Eörsi János – Mink András

Száz nap fellegekben

A Medgyessy-kormány impozáns gyorsasággal és határozottsággal hozzálátott a választások idején tett ígéretek beváltásához. Két héttel megalakulása után – épp, mikor ezt írjuk – nyújtja be a parlamentnek a törvénycsomagot, amely anyagiakban is alátámasztja az első száz nap jóléti intézkedéseit. Semmi kétség, szeptember 1-jétől megkapják a pedagógusok a valamivel több mint 50 százalékos alapbéremelést (így például a legfiatalabb tanerők alapbére várhatóan 61 100-ról 100 ezer forintra ugrik, a tíz éve katedrát taposó középiskolai tanároké pedig 84 500 helyett 126 900 forint lesz). Szintén szeptemberben – a korábban kitűzött terminust egy hónappal előrébb hozva – növelik ötven százalékkal az egészségügyben dolgozók és más közalkalmazottak alapfizetését. (Például a kórházakban a közalkalmazott szakápolók 50 ezer forintos alapbérét 28 ezerrel fejelik meg, a főiskolát végzett ápolók kétszeres, 112 ezer forintos alapbérre számíthatnak, a tíz éve gyógyító, egy szakvizsgával rendelkező, közalkalmazott státusú orvosok az eddigi 66 ezer helyett 126 900 forint bruttó alapbért kasszírozhatnak.) Meglesz az előre beharangozott kétszeres augusztusi családi pótlék, mi több, szeptembertől e juttatást 20 százalékkal emelik, vagyis visszavarázsolták a pakliba a kormányfő januárban, a Pilvax kávéházban tett, ám a későbbi, 13+1 MSZP-s programpontokban elsinkófált ígéretét. A nyugdíjasok megkapják a 19 ezer forintos egyszeri juttatást, kárpótlásul az 1999-ben „elvett” 52 milliárdért. A minimálbért keresők adójóváírását olyképp emelik – mégpedig az ígértnél egy hónappal előbb, szeptember 1-jétől –, hogy egy fillér személyi jövedelemadót ne kelljen fizetniük. Eltörlik a – jelenleg havi 740 forintos – tévé-előfizetési díjat, és így minden közmédia költségeit, veszteségeit gavallér módjára a büdzsé állja. Az egyetemi, főiskolai hallgatók 30 százalékkal emelt ösztöndíjjal kezdhetik majd az új tanévet. A szőlő, a bor kikerül a jövedéki ellenőrzés alól, így a gazdáknak nem kell többé pincekönyv fölé görnyedniük. (Egyetlen fajsúlyos, ám nem szociális természetű programpont lóg ki a sorból, amelynek első száznapi sorsa kérdéses: az Orbán–Nastase-megállapodás ígért újratárgyalása, amelyet eleve kétségessé tesz, hogy Markó Béla RMDSZ-elnök sem tartja jó húzásnak a státusügyek megbolygatását.)

Semmi kétség, valamennyi lényeges pontot megvalósítják a szocialista ígéretek közül, nagyvonalúan beépítve az azonnali teendők közé az SZDSZ-es copyrightot, a százezer forintos diplomás minimálbért is. Üres vádaskodásnak bizonyult az orbáni gyanú, a „Mindegy, most mit mondanak” vádja, amivel a leköszönt miniszterelnök a Testnevelési Egyetemen kérdőjelezte meg mintegy megelőlegezésképpen politikai ellenfeleinek igazmondását a vesztes első forduló után. Medgyessy láthatóan nem akarja, hogy a fejére olvassanak beváltatlan ígéreteket, és ez mindenképp fejlett realitásérzékre vall. A koalíciós partner SZDSZ pedig a kormány megteendő első lépései dolgában átengedte a kezdeményezést az erősebbik kormánypártnak. Olajozottabban ment a koalíciókötés, mint a zajos 1994-es időkben, amikor az SZDSZ küldetése a gazdasági racionalitást hangsúlyozó MSZP-s szárny megtámogatása volt.

Az ígéret szép szó tehát. Az első száz nap huszárvágásszerű intézkedései ugyanakkor nagymértékben megszabják az új kormány karakterét, szociális érdeklődésének irányát. A kormányrudat megragadó erők most kerülik a csapdát, amibe a '98-as vereség idején beleestek. Megtanulták: a lakosságnak kézzelfogható jótétemények kellenek, az embereket nem érdeklik a makrogazdasági mutatók (igaz, négy éve jobbak is voltak, mint most). Azt az alapigazságot, hogy a jótéteményeket adóforintokból kell megfizetni, amire pénzügyminisztersége alatt Bokros igyekezett ráirányítani a figyelmet, zárójelbe tette az új évezred küszöbén kialakuló új közbeszéd. Az új közbeszéd föladta azt a – ha úgy tetszik, aufklérista, ha úgy tetszik, baloldali, szociáldemokrata – föltevést, hogy az információkat adó hatalom és az azokat befogadó tömegek azonos helyzetbe kerülhetnek, épp a közkinccsé váló tudás folytán. Épp ellenkezőleg, az új beszéd föltevése az, hogy a hatalom mindig is fölényben van, és az emberek úgysem járatosak az államügyekben. Az MSZP-nek, ha tetszett, ha nem, be kellett szállnia az ennek nyomán kibontakozó osztogatási versenybe.

Nem mindegy azonban, hogy az állam növeli-e vagy mérsékli az esélyek súlyos egyenlőtlenségeit. Az Orbán-kormány épp az egyenlőtlenségek növelésében alkotott nagyot: a családtámogatási rendszerrel, amely többet osztott a nagyobb jövedelmű családoknak; továbbá foglalkoztatáspolitikájával, amely keményen szigorított a munkanélküli-ellátásokon, két év alatt 60 ezerrel csökkentve a segélyezettek számát, ami a sem nem foglalkoztatott, sem nem nyugdíjas, sem nem gyerek „inaktív” népesség lassú, de biztos növekedéséhez vezetett. A közpénzek a középosztály izmosodására mentek, bár ebben volt fennakadás, hiszen a Széchenyi-tervre, azaz a vállalkozások ingyen támogatására elkülönített kereteknek csak töredékét sikerült elkölteni.

A gyermekvállalást és a középosztályosodást támogató politika merőben más, mint az esélyek kiegyenlítésének politikája. Bizonyos mértékig csakugyan a Jobb és a Bal ütközött meg a választáson, avagy, rovatbéli elődöm, Révész Sándor kifejezését kölcsönvéve, a jóléti önzés természetes bája (Beszélő, 2002. május) csapott össze a kényelmetlen szolidaritással, azokkal, akiknek a kiegyenlítés húsbavágó érdekük, vagy legalább lételemük. Vajon a befizetett adómmal jogot szerzek-e a juttatásokra, vagy a közjót s vele a társadalmi szolidaritást mozdítom-e elő? Ez itt a kérdés.

A száznapos program azonban csak félfordulatot hozott ebben az alapkérdésben. Először is, az új kormány nem nyúl hozzá a polgárinak mondott vívmányokhoz – például a gyermek-adókedvezményhez –, hanem pótlólag adja hozzá a maga jótéteményeit. A fölfokozott egyenlőtlenséget teszi valamivel egyenlőbbé. Lényeges ugyanakkor, hogy négy éve most először emelik a családi pótlékot, amelyet – az adókedvezménnyel ellentétben – minden gyerek után fizetnek. Abban, hogy nem csak a rászorulók kapnak, mindenképp van pazarlás, ugyanakkor az Orbánék által ismét bevezetett alanyi jogosultság fenntartása ésszerű kompromisszumnak látszik, az emelt összegű havi fix juttatás még mindig jobban megfelel a szolidarisztikus támogatási elveknek, mint a magas jövedelműeket támogató családi adókedvezmény. Másodszor viszont – és ez elég nagy baj – tért nyert az „ingyenes” juttatások népszerűségvadászata, amely ráadásul most az adómentesség kétes eszközével is gazdagodott. Akkor, amikor a közmédiumok romokban hevernek, teljesen indokolatlan az üzemben tartási díj eltörlése. A tízmilliárdos nagyságrendű cehhet akkor is állnunk kell, ha „ingyen” van, csak épp nem látható át, honnan, miből fizetjük.

Vitáznunk kell a minimálbér adómentességének eszméjével is. A társadalmi szolidaritás azt kívánja meg, hogy minden pénzkereső hozzájáruljon a közös költségek viseléséhez. Ráadásul az intézkedés a becsületes adóbevallókat sújtja, hiszen a többiek terhei is rájuk hárulnak. A közteherviselés elve éppen azt kívánná meg, hogy csökkentsék az érdekeltséget az adók eltitkolásában, amit éppen akkor lehetne elérni, ha csökken az adó mértékének jövedelemfüggősége, progresszivitása. Az az okoskodás sem áll meg a lábán, hogy az adómentességgel csökkennek a vállalkozások költségei, mivel, úgymond, nem kell az adók miatt több bért fizetniük. Az elmúlt két év radikális minimálbér-emelései után (a legkisebb kötelező bér 25 500 forintról tavaly 40 ezer, idén pedig 50 ezer forintra emelkedett) a munkaadóknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy újabb emeléssel segítsenek a kisbérűek gondjain.

Bölcsen engedve a politikai kényszernek, nem vezetik be az állami felsőoktatásban a tandíjat, ami egyébként gazdaságilag, szociálisan nagyon is indokolt lenne. Ha bevezetnék, az máris alkalmat adna Orbán laza polgári sejtjeinek a demonstrációra. Ám az ingyenes köztévézés, az adómentes legkisebb bér önkéntes vállalás, amivel az új kormány is beszállt a szerzett ingyenjogok populista licitjébe. Az uniós csatlakozás előtt teljesen indokolatlan a szőlősgazdák paternalista védelme is, és azáltal felmentésük az igényesebb piac által támasztott minőségi követelmények alól.

Mindenképp örvendetes ugyanakkor a közalkalmazottak bérének korábban nem látott mértékű emelése – még akkor is, ha ez a következő évek költségvetésére is komoly – bruttóban évi 400 milliárd forint – terhet ró. A közalkalmazottak botrányosan alul vannak fizetve. Talán most majd akadnak fiatalok, akik nem azért jelentkeznek a tanárképzőbe, mert máshová úgysem vennék fel őket. A közszolgáltatásoknak helyt kellene állniuk a magánszférával folytatott éles munkaerő-piaci versenyben. Ez előbb-utóbb igen erőteljes nyomást jelent a költségvetésben. Az államháztartási reform megúszhatatlan, bár ezt már túl sokat ismételgették üres szólamként.

Ellentétben a béremeléssel, a nyugdíjasoknak fizetett 19 ezer forint egyszeri juttatás, „nem épül be” a nyugdíjakba, nem növeli a jövő évi járandóságokat sem. Természetesen így sem jöhet rosszul az érintetteknek, hiszen a 49 300 ezer forintos havi összeg, amelyet a kétmillió öregségi nyugdíjas átlagban kap, tömeges szegénységet jelez. Mégis, inkább politikai tétel ez, elégtétel az Orbán-kormány 1998 végi intézkedéséért. Kacifántos história, úgy kezdődött, hogy Horn Gyula kormányfő 1997-ben – amúgy pénzügyminisztere, a mostani kormányfő háta mögött – megegyezett a nyugdíjas-szervezetekkel: a nyugdíjreformért cserébe kiemelkedő mértékű nyugdíjemelés lesz. Ennek megfelelően formulázták meg a társadalombiztosítási nyugdíjakról szóló, 1997-es törvényt: két évig még fenntartották azt a szabályt, hogy a járandóságok emelését az előző évi nettó bérek növekedése szabja meg, ami annyi vért és könnyet okozott 1995-ben, a forintleértékelés és az ennek nyomán megugró infláció közepette. Így már 1998-99-ben is „kárpótlást” adtak volna az időskorú embereknek, ám ekkor kormányra került a jobbközép. Nyomban megnyirbálták a nyugdíjreformot, hat százalékon befagyasztva a második pillérbe fizetendő járulékot, az 1999-es nyugdíjemelés átlagos mértékét pedig 18,4-ről 14,2 százalékra vágták le, bár reálértékben még így is jelentősen, 3,8 százalékkal nőttek a járandóságok. Lapunk 1999. májusi számában, a Rádai Eszternek adott interjúban Medgyessy egyetértett a rigorózus lépéssel („nem szégyellem, időnként – bizonyos dolgokban – igazat adok nekik”), csak azt nem helyeselte, hogy a kormány a nyugdíjasokon megspórolt pénzt más célra költötte el (lásd még: Rádai E.: Pénzügyminiszterek reggelire, Beszélő/Helikon, 2001, 255. o.). Később viszont a Fidesz egyre többször hangoztatta, hogy lám, az előző kormány alatt csökkent a reálnyugdíj, az ő kormányzásuk alatt viszont, csodák csodája, nőtt. Az ellenzéknek ezt kellett hallgatnia éveken át, ám most, kormányra kerülve, törlesztheti az 52 milliárdot.

László Csaba pénzügyminiszter 150 milliárd forintra taksálja a száznapos csomag összes költségét. Kérdés: van-e erre pénz a költségvetésben?

Nincs.

Egészen bizonyos, hogy a csomag dagasztani fogja az államadósságot. Ha pedig így van, akkor – kilenc százalék éves állampapír-kamattal számolva – a jövőben évi 13,5 milliárdos kamatköltséget kell a száznapos csomag miatt kiperkálniuk az adófizetőknek. Akiknek persze megígérte Medgyessy mindazt, amiért fizetni fognak.

A pénzügyminiszter állítja: a csomag nem kerül pénzbe – mármint a leköszönt kormány korábbi, hiányt dagasztó intézkedéseihez képest. Május 28-án, egy nappal a pénzügyi tárca átvétele után ugyanis sajtótájékoztatón jelentette be a „meglepetést”: az elődök intézkedései folytán várhatóan 172,5 milliárddal nagyobb lesz az államháztartás hiánya, mint amit a 2002-es költségvetésben terveztek, a hazai össztermékhez (GDP) viszonyítva pedig a deficit a megcélzott 3,2 százalékkal szemben 4,2 százalékra dagad. Ehhez a 4,2 százalékhoz képest nem kell további hiánynövekedéssel számolni – közölte László június 7-én, a száznapos csomag részleteinek kidolgozása után. Mégpedig azért nem kell, érvelt, mert ott van a többlet-adóbevételekből 250 milliárd, sőt ehhez hozzájön a társadalombiztosításhoz befolyó 69 milliárdos járuléktöbblet, és így az új kormány programja simán finanszírozható. Mi több, telik a költségvetésben elrejtett aknák – amilyen például a gyógyszerkassza 48 milliárdos hiánya – hatástalanítására is. Az elővezetett gondolatmenet szerint tehát a mínuszok még az előző kormány alatt jöttek össze, az új kormány alatt viszont már pluszok is lesznek.

Ez az időbeli felosztás önkényes. A száznapos intézkedések nyilvánvalóan dagasztják a deficitet, mégpedig, ha igaz, a GDP 1 százalékának megfelelő mértékben. Merőben anyagilag nézve, tyúk-tojás probléma, hogy ezért az 1 százalékért melyik kormány felelős.

Nem tyúk-tojás ügy persze politikai szempontból nézve. Végnapjaiban az Orbán-kormány nem takarékoskodott, és az államháztartás hiánya május végére 409,3 milliárd forintra – a teljes évre engedélyezett összeg 81 százalékára – rúgott. Holott március végén a deficit még 48 százalékon állt (erre vágta rá Orbán, hogy négy éve sem volt jobb a helyzet), áprilisban pedig 62,5 százalékon, a költekezés gátlástalan méreteket öltött. Az előző kormányváltáskor a leköszönő kabinet gátlásosabb volt: az államháztartási hiány 1998. március végéig 44 százalékon állt, áprilisban 43,5, májusban 45, június végéig 50,2 százalék teljesült a teljes évre engedélyezett deficitből. Kötelezettségeket is szívbaj nélkül vállaltak a későbbi évek költségvetései terhére, az egymást váltó kormányok idén összesen 100,2 milliárd forintnyi egyedi kezességvállalást tehetnek, e keretből azonban Orbánék mindössze 4,2 milliárd forintot hagytak meg az utódoknak. Fenekére néztek a tavaly év végén, a zárszámadási törvényben megtoldott (Beszélő, 2001. december), majd idénre bespájzolt általános tartalék 30 milliárdjának, sőt az idei év első felében elkölthető 15 milliárdot sem kímélték. Mindent egybevetve, 3,4 millió (!) forint maradt a tartalékból, mutatóban, amihez, igaz, hozzájön a második félévben elkölthető 22,5 milliárd. Az adóbevételek alultervezésénél csak a kiadásokban támadó lyukak nagyobbak, a lyukakat pedig képzelt bevételek – az „állami vagyonból származó bevételek” luftballonjai – tömik be, ami potom 94 milliárd forintnyi irreális forrást jelent a Medgyessy-kormányra hagyományozott büdzsében.

A költségvetés rosszul áll, a tartalékok nem elegendők, a növekvő hiány csakis állampapírok kibocsátásával finanszírozható. „Riasztó félmondatot olvastam az elmúlt napokban – nyilatkozott a Vasárnapi Újságnak a bölcs Orbán Viktor -: a kormány a kiadásait a piacról fogja majd fedezni. Ezt magyarul úgy hívják, hogy el fogjuk adósítani az államot. Vagyis pénzt fogunk fölvenni a piacról. Ezt úgy hívják, hogy kölcsön!” Félelmetes fölfedezés. Csak remélni lehet, hogy a kormány piaci megítélése nem romlik, és az államadósság finanszírozása nem drágul jelentősen.

Sajnos azonban a makrogazdasági mutatók sem valami jók. A növekedés az első negyedévben 2,9 százalékra lassult, és hiába mentegetik ezt azzal, hogy, mint az eddig volt gazdasági miniszter is nyilatkozta, még mindig az Európai Unió tízszeresének megfelelő ütemben gyarapodunk, hála az állami beruházásoknak. A magyar gazdaságot még 2000-ben, 2001 első felében jellemző szerencsés arányok fölborultak, az ipar stagnál, a fizetési mérleg hiánya az idei év első négy hónapjában a tavalyi összeg majd háromszorosára ugrott, és közelíti az 1 milliárd eurót, ami majdhogynem egy évre is elég lenne. A reálbérek csaknem 12 százalékkal nőnek, a bérköltség indokolatlan mértékben nő, a külpiaci versenyképesség romlik, a kiskereskedelem ellenben, mint Marci Hevesen, több mint tíz százalékkal megugró forgalmat bonyolít (éves összehasonlításban, reálértékben). Huzamos ideig nem tartható hazai fogyasztás meg az állami költekezés által vezérelt növekedés, hanem bizony a magánszektor beruházásainak, az iparnak, az exportnak is lábra kellene kapnia.

Túl erős a forint, bírálták a jegybankot a kampányban az MSZP-s vezetők. Fölrótták, hogy a fölértékelődés alaposan lerontotta az exportáló, valamint az importtal versenyző hazai cégek esélyeit. Csakhogy a forint erősödését elidéző lépés, a 2001. májusban végrehajtott jegybanki árfolyamsáv-szélesítés, ha már egyszer megtörtént, visszavonhatatlan. A további erősítés – a kamatemelés – akkor következhet be, ha a nemzeti bank szigorítással kíván szembeszállni a költségvetési lazítással. Ezt, biztos, ami biztos, meg is lépték egy héttel a kormány hivatalba lépése előtt, május 21-én, 0,5 százalékponttal (9 százalékra) emelve a jegybanki alapkamatot. Az MNB a gyors bérkiáramlás meg a költségvetési költekezés miatt látta veszélyben a célul kitűzött inflációmérséklést. Többek szerint nem is annyira az idei (decemberben legfeljebb 5,5 százalékos) célt fenyegeti veszély, hiszen májusban már a drágulás jóval 6 százalék alá került (a fogyasztói áremelkedés tavaly májushoz képest 5,6 százalék). Viszont elképzelhető, hogy a drágulás „beragad” ezen a szinten, mivel egyre erőteljesebben hat a bérköltség-emelkedés, a felduzzasztott kereslet. Mindenesetre nem jó, ha a költségvetési politika lazít, akkor a monetáris politika szigorít, s ekképpen, merő jó szándékból, egymással szembe mennek. Márpedig most ez történik.

Polgári engedetlenkedők

1946. szeptember 7-e és 9-e között rendezte a Független Kisgazdapárt a budapesti parasztnapokat. A rendezvény fő eseménye a Hősök terén tartott nagygyűlés volt, amelyen körülbelül 60-80 ezer, jelentős részben vidékről feljött vagy felszállított kisgazda-szimpatizáns vett részt. A kisgazdapárt, amely ugyan abszolút többséget szerzett az 1945 novemberében rendezett országgyűlési választásokon, szovjet nyomásra nagykoalíciós kormányt volt kénytelen alakítani, amelyben ráadásul többek között a kulcsfontosságú Belügyminisztériumot a kommunista pártnak kellett átengednie. A kommunista párt privilegizált pozícióját nagy hatékonysággal aknázta ki, hogy a lehető legfinomabban fogalmazzunk, és rögvest nekilátott a kisgazdapárt felszeletelésének. Mivel a nagykoalíció lényegében lefedte az egész Parlamentet, a kommunista pártnak a kormánykoalíción belül kellett létrehoznia a kvázi parlamenti ellenzéket, hogy onnan támadhassa a „reakciós” kisgazdapártot. Ezért 1946 márciusában megalakították a Baloldali Blokkot a szakszervezetekkel, a szociáldemokratákkal és a parasztpártiakkal, és miközben minisztereik ott ültek a kormányban, képviselőik a parlamentben ellenzékként viselkedtek, a Baloldali Blokk pedig folyamatos és tömeges utcai demonstrációk szervezésével próbálta terrorizálni a kisgazda miniszterelnököt és a többségi pártot. A furmányos konstrukció révén, némi szovjet katonai és rendészeti segédlettel, valamint a kommunisták irányította politikai rendőrség szolgálatainak igénybevételével két év alatt lényegében fölmorzsolták a kisgazdapártot. Az 1946. szeptemberi parasztnapokat viszont a kisgazdapárt éppen azért szervezte, hogy megmutassa, nemcsak formálisan, a választási matematika önkényes és véletlenszerű játékának köszönhetően a legnagyobb parlamenti erő (a „baloldali” publicisták kedvenc fordulata akkoriban az volt, hogy a kisgazdapárt valójában nem is a legnagyobb párt, csak azért kapta a legtöbb szavazatot, mert a jobboldali, reakciós társadalmi csoportok, amelyek saját pártot nem alakíthattak, rájuk szavaztak), hanem hívei valódi, hús-vér néptömegek, akiket a kisgazdapárt is az utcára tud vinni, ha úgy adódik. Be akarták bizonyítani, hogy hiába sajátította ki a kommunista párt a „haladó” jelzőt – akkori kontextusban tehát a „nemzeti érdek” egyedüli és igaz képviseletét – a formálisan a többséget birtokló, ámde a múlthoz tartozó, „reakciós” kisgazdapárttal szemben, valójában mégis ők képviselik a többségi politikai akaratot.

2002. április 13-án, a Kossuth téri tüntetés szervezésével a Fidesz a kisgazdapárt-baloldali blokk szituációját próbálta imitálni. A nemzeti erők az egyik oldalon, a szocialistákból és szabad demokratákból álló új baloldali blokk a másikon, amellyel szemben a nemzet valódi, és akkor még kormányon lévő képviselői megmutatják erejüket. A választási vereség azonban furcsa fordulatot adott az újrajátszási kísérletnek. A „polgári” erők kerültek kisebbségbe a parlamentben. Nem a választók többségének támogatását elnyerő párt akadályoztatik a kormányhatalom gyakorlásában, mint a szomorú emlékezetű koalíciós korszakban, hanem a kisebbségben maradt erő igyekszik a választási vereséget parlamenten kívüli eszközökkel, propagandával, csalás emlegetésével, demonstrációk, polgári engedetlenségi mozgalom kilátásba helyezésével kiegyenlíteni. Nyilatkozataikból olyan, kvázi forradalmi cselekvési program rajzolódik ki, amely sokban hasonlít ahhoz, amit a kommunisták tettek 1945 és 1947 között.

A vereség óta a Fidesz úgy viselkedik, mint a bíró csavaros eszű lánya a Mátyás királyról szóló ismert mesében. Elismeri hivatalosan a választási vereséget, Orbán gratulál a győztesnek, ugyanakkor „nem érti”, hogy „mi történhetett”, a Fidelitas pedig „csatlakozik” a „népi” kezdeményezéshez a szavazatok újraszámlálására. (Vö. A „Hogyan szervezzünk alulról jövő kezdeményezéseket?” című egykori szovjet brosúrával). A polgárok elementáris igénye mutatkozik ez iránt, mondják. Akinek nincs vaj a fejin, az nyugodtan állhat ennek elébe – fejtegeti Rogán Antal. Aki tehát ellenzi, annak a fejin van a vaj. Ellenzékként ülnek a parlamentben, de úgy tesznek, mintha a választók, azok is, akik nem őrájuk szavaztak, a „polgári” kormány programjának megvalósítására hatalmazták volna föl a politikai erőket. A parlamentben ellenzéket fognak játszani, és a jelek szerint – legalábbis, ha bírják szusszal – az utcán kvázi kormányerőt. A parlament helyett a polgári körök képviselik a nemzet politikai akaratát, amíg helyre nem áll a rend a parlamentben is. Az alkotmányos intézmények helyett a demokrácia-vonalon bonyolódnak majd a közügyek. Ellenzékben ugyanazt teszik, mint kormányon: épül a másik Magyarország, az igazi. Ezt játsszák, eddig.

Ha csak arról lenne szó, hogy a vereséget szenvedett Orbán ezen új technikák alkalmazásával akarja betetőzni azt az 1995 óta tartó programját, hogy egyesítse a magyar politikai jobboldalt, akkor egy szavunk sem lehetne. Orbán Viktor többször kifejtette: az egyik hibát abban látja, hogy nem törekedett erőteljesebben a jobboldali egység megteremtésére. Ha a 230 ezer MIÉP-es szavazóból 130 ezer már az első fordulóban a Fideszre szavaz, akkor ma „polgári” kormány lenne Magyarországon – nyilatkozta legutóbb, június 2-án a Vasárnapi Újság című rádióműsorban, miután elégedettségét fejezte ki amiatt, hogy a kisgazdapárt szavazói a jelek szerint már meglelték a helyüket. Mindehhez a pillanatnyi állás szerint legfeljebb Dávid Ibolyának és Csurka Istvánnak van köze, és szemmel láthatóan egyelőre egyikük sem túl lelkes. De nagyon úgy látszik, hogy a jobboldali egység megteremtésének előmozdítására szükség van az alkotmányos rend és a parlament legitimitásának folyamatos, hm, „lebegtetésére”. A hívek mintha ezt a megnyugtató megerősítést várnák: vesztettünk, de ez nem számít. És miért is várnánk, hogy akiket az előző négy évben sem zavart a parlament szerepének háttérbe szorítása, most érdekelné ez az intézmény, amikor ráadásul nem is ők vannak benne többségben?

Nem a MIÉP-es publicisták, hanem tekintélyes történészek, jogászok, és a nemzet építésze jegyzik azt az áprilisi jelentést – a Demokráciaközpont jelentése, I., a Fidesz honlapján olvasható –, amely többek között megállapítja (vastag bötűvel kiemelve): „Nem fordult még elő a magyar választások történetében, és hasonló jelenségre nemzetközi viszonylatban sem volt példa, hogy a választásokon olyan eredmény szülessen, amely homlokegyenest mást mutat, mint az összes közvélemény-kutató cég egybehangzó előrejelzései...” Azt Makovecz Imrének is tudnia kellett, hogy a közvélemény-kutató cégek előrejelzései a legkevésbé sem voltak egybehangzóak, bár a többségük hangyányi vagy éppenséggel utcahossznyi „polgári” előnyt mutatott valóban. Azt viszont, ha Makovecz Imrének nem is, de minimum a nemzetközi és történeti ügyekben minden kétségen kívül járatos Granasztói Györgynek (kitűnő történész és egykori nagykövet) vagy Varga Csaba jogtudósnak már tudnia kellett, hogy nemzetközi viszonylatban az ilyesmi gyakran, helyesebben: folyton megesik. Anélkül, hogy könyvtárba mennénk, tucatnyi eset ugrik be a nemzetköz demokráciáinak második világháború utáni történelméből. Nagy-Britanniát a háborúban győzelemre vezető Churchill veresége 1945 tavaszán bombameglepetés volt. Truman és a demokrata kormányzat 1948-ban már csomagoltak a Fehér Házban, amikor jött a hír, hogy muszáj maradniuk. És Kennedy. És ifj. Bush. Felipe Gonzales 1993-as győzelme Spanyolországban. Hát, erről ennyit.

A polgári körök egyik szerepe tehát az, hogy bevégezzék a jobboldali politikai spektrum egyesítését, Orbán vezérlete alatt. Másik szerepük az lesz, hogy az (egyelőre virtuális) többségi politikai akarat képviselőiként, tehát kvázi kormányerőként folytassák a politikai offenzívát a parlamenten kívül is. Nekik van mondandójuk, hiszen ők tartják rajta a kezüket a nemzet ütőerén. A kormány csak rombol. Orbán Viktor számos esetben utalt arra, hogy ha nekik nem tetsző döntések születnek, akkor polgári engedetlenségi mozgalmak bevetésével akadályozzák meg a hatalmat átmenetileg bitorlók ármányait. Megvédik a Szent Koronát, a Terror Házát, a magyar földet, a „vívmányokat”. „1956 óta nem volt példa arra, hogy Magyarország polgárai a számukra kijelölt négyévenkénti választások keskeny mezsgyéjén túl más utakon is kinyilvánítsák az ország sorsát érintő politikai akaratukat. 2002 áprilisában gyökeresen új helyzet állt elő. Önálló politikai arculattal és akarattal rendelkező tömegmozgalom született. Olyan mozgalom, melynek képviselői a választások elmúltával sem voltak hajlandóak visszahúzódni a közélet tereiről” – olvasható a „Szövetség a nemzetért” polgári kör alakuló felhívásában (aláírók nagyjából mint fent, plusz Orbán Viktor). Igaz, 1956-ban nem alkotmányos demokráciát döntött meg a nép. Nagyjából 1945-tól 1989-ig Magyarország polgárai a számukra kijelölt (szép fogalmazás, mintha a demokratikus választás amolyan kaloda lenne, amibe a nép akarata bele van gyömöszölve) négyévenkénti választások keskeny mezsgyéjén belül sem nyilváníthatták ki az ország sorsát érintő politikai akaratukat. Ennél csak az érdekesebb, vajon ki mondta nekik, hogy csak azért, mert kiestek a kormányból, vissza kell húzódniuk a közélet tereiről, amire nagy dérrel-dúrral most csak azért se hajlandók. Ott ülnek a parlamentben, az önkormányzatokban, a szerkesztőségekben, az igazgatótanácsokban, a parkokban, játszótereken, kocsmákban és klubhelyiségekben, a hírek szerint ezrével szaporodó polgári körök megnyugtató, erőt adó langymelegében. A közélet megannyi terén. Ki akarja őket ebben megakadályozni? És honnan veszik, hogy egy alkotmányos demokráciában, amilyen a magyar, az ország polgárai csak a számukra kijelölt négyévenkénti választások keskeny mezsgyéjén nyilváníthatják ki a politikai akaratukat? Az utcai demonstrációkból, a szabad sajtó, a világháló, a kommunikáció fórumaiból, a párt, mozgalom, polgári kör és egyebek alapításából, és a kerthelyiségekből Magyarország polgárai nyilván ki voltak zárva. Mostanáig. Megáll az ész.

Mielőtt pánikba esnénk, nem árt tisztázni, mi is az a polgári engedetlenség. A politikai elemzők, különösen amikor éppen kormányon vannak, nem szeretik az utcai megmozdulásokat, a közönséges rendzavarást sem. A polgári engedetlenség viszont ennél több, hiszen a tüntetésre van gyülekezési törvény, a polgári engedetlenség viszont a tételes törvények megsértését jelenti. A magyar demokrácia kurta, eddig mégis reménykeltő történetében nemcsak törvényes rendetlenkedésre volt számos példa, hanem polgári engedetlenségi megmozdulásokra is, hogy csak a legemlékezetesebbet, a taxisblokádot említsem. Ha a polgári kör tüntetést szervez, mondjuk a családi adókedvezmény eltörlése ellen, azzal semmi törvénybe ütközőt nem tesz. Gyülekezési jogát gyakorolja, amennyiben betartja a tüntetés szervezésére és lebonyolítására vonatkozó jogszabályokat. Ha viszont a polgár megtagadja a parlament által megszavazott adó befizetését, és még tüntetést is szervez a végrehajtás megakadályozására, az polgári engedetlenség. Fogalmam sincs, Orbánék ilyesmire készülnek-e, ha készülnek egyáltalán és komolyan valamire, de nem mindegy, hogy valóban polgári engedetlenségre gondolnak, vagy csak alkotmányos jogaik gyakorlását turbózzák-e kissé föl ezzel a fontoskodó és hisztériakeltő retorikával.

A probléma amúgy nem triviális. A zsarnoki, megszálló rezsimeknek vagy diktatúráknak nem önszántunkból engedelmeskedünk, csak az erőszaknak engedve. De mi van a polgári engedetlenséggel a népakaraton nyugvó, alkotmányos állam esetében, amely a polgárok résztvevő egyetértésével, megerősítésével gyakorolja a hatalmát, és ahol a polgárok rendelkeznek mindazokkal a szabadságjogokkal, amelyek révén kinyilváníthatják az akaratukat a választásokon és a választások között? Az állam éppen ennél fogva tarthat számot a polgárok lojalitására és engedelmességére. A „polgári” hiszti politikai zugfilozófiájával ellentétben az állam nem csak akkor a miénk, ha az általunk kedvelt figurák ülnek a miniszteri székekben, sőt még csak nem is azoké, akik éppen ott ülnek, hanem mindenkor mindenkié. Ez az állam, és nem Medgyessy Péter vagy Orbán Viktor, hanem a Magyar Köztársaság iránti lojalitásunk alapfeltétele. Ugyanakkor szabadságjogaink megléte, és egyenlő részvételünk a politikai közösségben, részvételünk a választásokon, a közélet más fórumain, az állam által nyújtott szolgáltatások igénybevétele egyben a beleegyezés aktusaként (Michael Walzer) is értelmezhető, amely a lojalitás bizonyos fokú kötelezettségét rója ránk. Az állam a miénk, ezért lehetünk hozzá hívek, és mivel valóban a miénk, ezért tartozunk is többé-kevésbé hívek lenni hozzá, többek között azzal, hogy elfogadjuk és betartjuk a törvényeit, még akkor is, ha más a véleményünk. Mindez azonban csak olyan államra érvényes, amelyben szabadok vagyunk. Ám a szabad politikai közösség kereteibe akkor hogyan fér bele a törvényszegés, a polgári engedetlenség?

Nem könnyű megválaszolni azt a kérdést, hogy hol van az engedetlenség legitim határa a demokratikus jogállamban. Egyes jogtudorok éppen a fenti logika alapján hajlanak arra, hogy a demokratikus jogállam esetében kizárják a polgári engedetlenséget mint legitim politikai eszközt. A törvények vagy egy politikai gyakorlat megváltozásának kikényszerítésére elvégre rendelkezésre állnak az alkotmányos jogok és intézmények. De ez mégsem ilyen egyszerű, hiszen akkor nagy bajban lennénk a polgárjogi mozgalmak ténykedésének minősítésével. Jogállamban is lehetnek olyan törvények, amelyek sértik a politikai közösség erkölcsi alapjait. Csak példaként: ilyenek voltak az alkotmányban foglalt jogegyenlőséget sértő szegregációs törvények az Egyesült Államok számos államában az 50-es években. Megváltoztatásuk olyan politikai mozgalmak fellépését is kívánta, amelyek tételesen és szándékosan megsértették ezeket az utóbb alkotmányellenesnek ítélt, de a kérdéses pillanatban érvényben lévő törvényeket. Ma már senkinek nem jutna eszébe az akkori idők polgárjogi aktivistáit, mondjuk Martin Luther Kinget, hitvány törvényszegőnek bélyegezni. Másfelől a faji megkülönböztetésről szóló törvények eltörlése ellen is indult polgári engedetlenségi mozgalom annak idején, a nemzeti gárdisták fegyverrel kísérték a fekete gyerekeket az iskolákba, ez utóbbi mozgalmak „hőseit” viszont nem tartjuk számon, és utólag senki nem kérdőjelezi meg, hogy az állam joggal lépett föl ellenük a törvény teljes szigorával. Mindenesetre demokratikus jogállamok esetében is lehetnek tehát olyan helyzetek, ügyek, amikor a polgári engedetlenség erkölcsi és politikai értelemben igazolható. Az adófizetés megtagadása mindenesetre nem tartozik ezek közé. De akkor mi?

Az ellentmondást Michael Walzer filozófus szerint (Obligations. Essays on Disobedience, War and Citizenship című, harminc évvel megjelent könyvét ajánlom bemelegítő olvasmányként a polgári – engedetlenségi – körök szervezői számára) az okozza, hogy az állam iránti kötődésünk, bár fontos, mégis meglehetősen laza. Az életünk nem az állam körül forog, jobbára csak beleszületünk. Élünk vele, de nem érte élünk. Ha nem sértegeti a jogainkat minduntalan, akkor nem sok okunk van szembeszállni vele, viszonyunk hozzá inkább a hallgatólagos beleegyezés, elfogadás, semmint a harcos és lelkes azonosulás. Normális esetben és általában. Miközben vallásunkhoz, politikai és világnézeti vonzalmainkhoz és az azt reprezentáló társulásokhoz sokkal szorosabb, személyesebb a kötődésünk, hiszen azokat, ellentétben általában az államunkkal, magunk választjuk. Sőt ezek iránt is vannak kötelességeink, ha csatlakoztunk hozzájuk, és aktívan részt veszünk bennük. Személyes erkölcsi meggyőződésünk, amely ilyenformán erősebben és aktívabban köt bennünket valamely csoporthoz, olykor szembekerülhet a tételes törvényekkel, sőt azokat megsérteni parancsolja. A tolerálható polgári engedetlenség számára a demokratikus jogállamban emitt nyílik szűk tér.

A pontos határvonalak kijelölésére Walzer nem vállalkozik. Néhány szükséges körülmény azonban így is fölvázolható. A polgári engedetlenkedő, ellentétben a forradalmárral, nem kérdőjelezi meg az állam és intézményrendszere egészének jogszerűségét, legitimitását. Követelései és igényei korlátozottak, egy-egy szűkebb területen vélelmezett anomáliát, igazságtalanságot akar helyrehozni. Az engedetlenkedő erkölcsi komolyságának egyik jele az, ha respektálja mindazokat a javakat és szolgáltatásokat – védelem, törvényesség, (jog)biztonság, szolidaritás, közellátások, satöbbi –, amelyeket az állam nyújt neki és másoknak. Továbbá az elégedetlenkedő nem léphet föl komolytalan, léha vagy nyilvánvalóan partikuláris önzésből fakadó követelésekkel. Tettét mindenki számára belátható, argumentálható morális érvekkel kell igazolnia. És természetesen a bűnözői magatartás sem tekinthető polgári engedetlenségnek, noha az is törvényt sért. Hiába köti az adott szó a tolvajt bűntársaihoz, a betyárbecsületre hivatkozva nem vonhatja kétségbe az állam joghatóságát.

Hát, valahogy így.

• Eörsi János