Révész Sándor

Antall József, Isten nyugosztalja, mindig azon kesergett, hogy nem tud a nép eléggé örülni annak, aminek örülnie kellene. Hát, bizony. Attól tartok, a néhai miniszterelnök sem tudna most örülni annak, aminek örülnünk kell: a magyar demokrácia esélyt kapott a túlélésre.

Hogy segítsek örülni, fölvetném, mi is lenne most, ha innen volnánk azon, amin túl vagyunk. Ha ’98-ban az esélyesek nyerték volna a választást, és most váltana kormányt hazánk tündöklő ifjúsága. Mert ki kételkedik benne, hogy most aztán váltana?! Ki bír ki Horn Gyulából nyolc évnél többet?! A saját pártja se, nemhogy egy ország. És hol lenne már szegény SZDSZ?! Uszkve két százalékon tartaná a jó irányt. És mi lenne a Dunával? Képzeljük el, ha öt-hat év pangás és csendes morális rothadás után jönnének most lelkesen megfordítani a világot az Orbán-gárdisták. Úgy, hogy nemcsak ők, de még mi sem tudjuk igazán, miért is lelkesednek. Egy erkölcsileg összetört, lestrapált MSZP nézne szembe immáron egyedül, szaditlanul Orbán, Torgyán és Csurka parlamenti hadaival. Ugye, milyen szörnyű gondolat?! Na, ehhez képest tessék a kedves olvasónak örülni most. A régi vereség fölötti utólagos örömből merítsünk kedvet a mostani győzelem értékeléséhez.

Orbán Viktor a vereség estéjén azzal biztatta híveit: „mindig van egy magasabb értelme annak, ami az emberrel történik”. Bizony. A polgári kormány négy évvel ezelőtti bukásának ez volt a mélyebb értelme. Hogy most ne ez, ne ez a fenti dal legyen. Hanem négy év múltán ismét polgári kormánya legyen Magyarországnak. Jobb és polgáribb, mint ’98 előtt volt.

És négy év múlva? A polgári kormánynak négy éve van rá, hogy a magyar demokrácia első nemzedékét visszanyerje a demokrácia számára. Mert mégiscsak ők a legfontosabbak. Akik köpnek ránk, nem ismernek, de gyűlölnek minket. Mint ahogy azokat sem ismerik, akikért rajonganak. Egykoron a népi kollégisták is így voltak ezzel. Aztán amikor kiismerték magukat, forradalmárok lettek, vagy a forradalmárok üldözői.

A mostani választások a bukottakat nem döbbentették rá semmire. Csak a győzteseket. Erre. Hogy elvesztettük a demokrácia első nemzedékét. Így nézhetett ’47-ben a Horthy-rezsim polgári ellenzéke a Nékosz rohamcsapataira. De azok a rohamcsapatok legalább a semmiből indultak, nem úri, hanem úrellenes gőggel.

Ez a mi Hassliebénk, ez a nemzedék, amely lelkesedik a cinizmusért, és annyi szabadságvágy van benne, hogy a másoknak (például nekünk) járó szabadságot is magának akarja. A rovatomhoz érkező cikkek fele velük foglalkozott a második forduló után. Látszik rajtunk, hogy meg vagyunk rendülve. És be vagyunk ijedve.

Nádas Péter azt írja a Mancsban (április 18.), hogy „a társadalmakban ... pontosan annyi lesz a demokrácia, amennyit az egyéneknek a saját önzésükből sikerül a társadalmi szolidaritás javára elvenniük, vagy másoktól a közjó számára visszaszerezniük.” Hát ez az, hogy ezeknek semennyit se sikerül. Révész Sándor azt írja a Népszabadságban: „az ún. »polgári« erők egyik legerősebb kötőeleme a kizárólag önmagával szolidáris jóléti gőg” (április 15.). Azt hiszem, igaza van.

Gondoljunk Egérkére. Sok ostobaságot fecsegtek össze Egérke Kossuth téri néma jelenéséről azok, akik szeretik Egérkét és utálják a Fideszt, de a legfontosabbról nem sok szó esett. Mert attól, hogy valaki Egérke, s dicsősége a nemzeté, még nyugodtan kiállhat egy párt mellett, s bízvást használhatja hírnevét, személyes vonzerejét meggyőződésének megfelelően politikai célokra. Ezzel nincs semmi baj, ezt igen sokan megtették már nálunk is, másutt is, a politikai színkép minden pontján gyűjtik a VIP-ket, s mindenkinek a másik VIP-je fáj. (Ha emlékszik még az idősebb olvasó, először a Pozsgay-féle MSZP és a Pozsgay-közeli MDF egyesített fúvóskara fújtatott szaporán, leginkább a Népszabadságban a „négyigenes” népszavazás kampányában szerepet vállaló hírességek ellen, sűrűn emlegetve Hegedűs D. Géza pártitkári múltját.)

Hanem hát miért is ragadott tollat Egérke? „Azért írtam ezt a levelet, mert így akartam kiállni az általam elfogadott értékek mellett. Számomra ugyanis a családom és a gyermekeim jövője a legfontosabb, s ebből a szempontból a Fidesz programja biztatónak tűnik. A nővérem az első gyermekét még a Horn-kormány idején szülte, és a Bokros-csomag miatt nem kapott semmiféle támogatást.” (Mancs, április 25.) Vagyis Egérke szegény, deprivált unokaöccse (-húga) a magyar családok ama felső tizedébe született bele, amelytől a magyar gazdaság válságos időszakában elvették a családi pótlékot, pontosan abban a szellemben, amelyben Orbán Viktor nem egészen másfél évvel azelőtt bírálta az Antall-kormány ’94-es költségvetését: „A vagyonosodó polgárokat nem kell támogatni, a szociális juttatásokat pedig – amennyire lehet – a rászorultsági elvhez kell közelíteni.” Mi egyébtől félhetne Egérke, mint hogy az Új-Fidesz bukása után a régi Fidesz értékrendje érvényesül, s a rászorulók kapják majd azt a támogatást, amire Egérke családja aligha szorul rá. Egérke leveléből a jóléti önzés ártatlan természetessége árad. Nem a munkanélküli-segély nélkül, jövedelempótló támogatás nélkül, elértéktelenedett családi pótlékból élők országvégi nyomorától fél, hanem attól, hogy nem jut majd a közösből az ő gyermekeinek (miként Orbán gyermekeinek vagy az enyéimnek) adókedvezmény, olcsó hitel, jövedelemarányos gyed, tandíjmentes egyetem formájában sokszor annyi, mint a szegényeknek. Nem a szegényeket félti a nyomortól, hanem jólétének egy (közpénzekből finanszírozott) szerény darabkáját a szegényektől. És ez a szörnyű.

Még szörnyűbb, hogy nincs is oka a félelemre. Az Új-Fidesz legyőzői (sajnos) nem fognak a régi Fidesz szellemében kormányozni. A rémhírek (sajnos) nem fognak igazolódni. Az új kormány (sajnos) nem fogja azt tenni, amit tennie kellene.

Nem fogja bevezetni a felsőoktatásban a tandíjat, melynek szükségességét ezelőtt nyolc évvel még egyetlen számottevő párt sem tagadta. S nem fogja a tandíjfizetésre képes diákok pénzéből (vagy későbbi hiteltörlesztéséből) a szegényebbek ösztöndíját támogatni.

Nem fogja a gáz ára helyett a rászoruló fogyasztókat támogatni.

Nem fogja megszüntetni a jövedelemarányos (tehát a jövedelmi különbségeket a gyermekgondozásra is átvetítő) gyedet a mindenki számára azonos összegű gyes jelentős emelésével párhuzamosan (pontosan úgy, ahogy szegény, elátkozott Béki Gabi mondta).

Nem fogja megszüntetni a legmagasabb jövedelműek családi pótlékát és a gyermekek után járó adókedvezményt az adók csökkentésével s a családi pótlék jelentős emelésével (és reálértékének törvénybe foglalt garantálásával) egy időben.

Nem fogja az otthonteremtés támogatását szociális szempontok szerint átalakítani.

Nem fogja....

Egyszóval: nem lesz az országnak továbbra sem szegénybarát liberális, vagyis szociálliberális kormánya. Mert nem is lehet. Gazdasági állapotunktól lehetne, de politikai állapotunktól nem lehet. A magyar gazdaságban most van annyi erő, hogy az újraelosztás reformját ne a megszorítási kényszer határozza meg, hogy a páros intézkedésekből ne csak az elvonási rész valósuljon meg. Annyi erő azonban soha nem lesz benne, hogy huzamosabb ideig követni lehessen a kampányban kijelölt utat: semmit nem veszünk el a középosztálytól, de mindent megadunk a szegényeknek. Ha az előző kormány fordított Robin Hoodként viselkedett, s a gazdagabbaknak adta, amit a szegényektől elvett, akkor ez a kormány csodatévő Robin Hoodnak hirdeti magát, aki senkitől sem veszi el azt, amit a szegényeknek odaad. Ahogy a csodák természetét ismerjük, három nap múltán megint ki fog derülni, hogy ismét azok jártak a legrosszabbul, akik az Orbán-érában.

Amilyen szűk volt a gazdasági mozgástér ’94-ben, olyan szűk most a politikai. A csodatétel most politikai kényszer.

A kormánynak egyszerre kellene lerombolnia azt, amit a Fidesz felépített, és felépítenie azt, amit lerombolt. Ez a két cél ellentmondásban van egymással. Ha a kormány újraépíti a fejlett demokrácia garanciáit – a kormány hatékony ellenőrzésének, a parlament és az ellenzék hatékony működésének intézményeit, az államhatalmi ágak, a szakszervezetek, a civil szervezetek, az egyházak, a művészeti, oktatási és egészségügyi intézmények autonómiáját – és ezzel párhuzamosan lerombolja a véleményformáló középosztály önzését kiszolgáló újraelosztási rendszert, akkor önmagát is lerombolja. Választani kell. S ha kell, akkor a demokrácia minőségét kell választani, mert egy demokráciában minden ellenkező híreszteléssel szemben a demokrácia a legfontosabb.

No már most. Hiába fogja a kormány restaurálni a demokráciát, ha a jogai birtokába jutott ellenzék rövid úton megbuktatja, s kezdi elölről a rombolást. A kormány önvédelme momentán a demokrácia védelmével azonos. Nagyon helytelen és egészségtelen, hogy így van, de így van. Adva van egy hatalmas (és önmagát még hatalmasabbnak láttatni képes, utcaérett), gátlástalan, vérszomjas és elásott kincsekben dúskáló ellenzék, mely mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy az országot kormányozhatatlanná tegye, és a hatalmat mihamarabb visszaszerezze. A Millenáris Színházban már a választások éjszakáján azt zengte az Orbánista Ifjúsági Szövetség, amikor a győztesek megjelentek a kivetítőn, hogy „Megbuktok! Megbuktok!”

Ebben a helyzetben a kormány csak egy dolgot tehet. Mindenáron megszeretteti magát. Mindenkinek a fülét tele kell fuvolázni. Mondhatnánk, ha nem zavar minket a képzavar: minden vitorlából ki kell fuvolázni a szelet. Föl kell mutatni a nyugodt gyarapodás útját, amelyet a fölforgató, hepciás ellenzék eláll. Ha elég sokan érzik úgy, hogy nem vesztettek semmit, valamit kaptak, rendben haladnak a dolgok, békén hagyják őket, akkor a kormány képes lehet olyan eredményeket felmutatni a közvélemény-kutatásokban és az őszi önkormányzati választásokon, hogy az ellenzéknek elmenjen a kedve az előrehozott választásoktól. Sőt, esetleg éppen a kormánytöbbség kezdeményezze bénító hatású, folyamatos ellenzéki obstrukcióra hivatkozva az előrehozott választásokat többségének megerősítése végett.

Tölgyessy Péter (aki immáron tizedik éve tartja a helyét egy olyan munkahelyen, ahol érdemleges munkát nem végez, és olyan frakciókban, amelyek idegenek tőle) a HVG április 5-i számában megállapította, hogy az Orbán-kormány „gyakorlati döntéseit nagyban meghatározta a feltörekvő kádári kisember hétköznapi konzervativizmusa, rendpártisága és a gondoskodó állam utáni vágya”. Azt hiszem, ez a kádári kisember (sajnos), (szerencsére) a Medgyessy-kormánnyal is elégedett lesz, és a „gáncsoskodó”, hangos ellenzéktől hamar átáll a kormány pártjára. „A csend, mint tudjuk, erősebb a kiabálásnál” – mondta Orbán Viktor a második forduló éjszakáján órák óta fáradhatatlanul ordibáló szurkolótáborának a Millenáris Színházban. Az eredmény mindenesetre őt igazolta, s remélhetőleg a továbbiakban is őt fogja.

---

Tegyük fel, hogy a kormányt viszonylag sokan szeretni fogják. De ki fogja külön szeretni benne a szegény Szadit? Ha négy év alatt ellenzékben nem tudta növelni a táborát, vagy amit növelt volna rajta, azt elszívta az MSZP, akkor kormánypártként, egy nagy, kormányzó MSZP mellett mire számíthat? Ha ’98-ban nem tudott mondani semmi értelmeset, hogy miért is kellene őrá szavazni, akkor miért tudna 2006-ban? Ahhoz, hogy legyen egy 5 százaléknál nagyobb rés a kormányt elutasító és pártoló tömbök között, nagyon világossá kell válnia mindenki számára, mi változna, ha az SZDSZ kiesne a kormányból, s mi változna, ha nagyobb súlya lenne benne. Ha semmi, akkor az SZDSZ-re bizonyára nincs szükség. Ha valami lényeges, akkor ennek markánsan meg kell nyilvánulnia a kormányzás időszaka alatt. Ez a megnyilvánulás csak nyílt konfrontáció lehet a kormánytöbbségen belül – mi más? Az embereknek látniuk kell, mit harcolt ki, mit akadályozott meg az SZDSZ, mihez nem volt elég ereje – mihez kér tehát a választótól nagyobb erőt. A konfrontációra okok, valóságos okok lesznek, az nem kétséges, még akkor is, ha az újraelosztás szociálliberális elveinek érvényesítésében a föntebb taglalt okokból nem is lehet túl messzire kergetni a kormányt. Egyes tárcák és személyek sikerei nem hordozzák el a pártot. Ha az SZDSZ békésen belesimul a kormányba, és nem képviseli nyilvános ütközéseken keresztül a liberalizmus érdekeit, akkor az SZDSZ-nek ez lesz az utolsó ciklusa a parlamentben. További léte legfeljebb látszatlét lesz, mint az MDF-é. Közös lista, közös jelöltek, néhány népszerű szabad demokrata figura látványos egyéni győzelme, a politikai karrier folytatásának lehetősége a párt két tucat vezető kádere számára... és slussz.

Tölgyessy szerint „az ellenzék feltehetően jókora hibát követett el, hogy nem közös jelöltekkel vágott neki a választásoknak. Ezzel nem csupán az összefogás vonzerejét engedte át a jobboldalnak, hanem lemondott az így valószínűnek látszó első fordulós győzelemről is.” (HVG, április 5.) A ciklus vége felé igen sokan fogják óvni az SZDSZ-t hasonló „hibák” elkövetésétől. Alighanem Tölgyessy is. A közös lista nem a listaállítással keletkezik, hanem a kormányzati gyakorlatban gyökerezik meg, ha meggyökerezik. Hogy ez ne történjen meg, ahhoz bizony rendszeresen bele kell dörmögni az MSZP fuvolázásába, ami nem könnyű és nem hálás feladat, de nem is a más pártokra szavazók szélesebb körében kell egy kis pártnak népszerűnek lennie, hanem egy szűkebb körben, ami viszont a sajátja, s biztosítja a párt stabil jelenlétét az ország házában és politikai életében.

Bizony nem jó, nem igazán perspektivikus az SZDSZ-nek benne lenni ebben a kormányban. Jobb, de rosszabb is lehetne a helyzet, ha az MSZP megszerezte volna az abszolút többséget. Jobb, ha az SZDSZ ellenzékben marad, és rosszabb, ha bemegy a kormányba akkor is, ha nem muszáj. Most legalább muszáj. Nem kell megtudnunk, miként döntöttek volna a párt vezetői, ha dönthettek volna. Attól tartok, rosszul.

Más helyzetben lenne most az SZDSZ, ha sikerült volna megtalálni az elmúlt években a középutat az SZDSZ vezetésében viaskodó két stratégia között, és a közös fedélzetet, amelyre egy integratív személyiség hívására valóban mindenki fölrohant volna, és meglelte volna a maga ágyúját. Az SZDSZ a kormányváltás kérdésében nem viselkedhetett kétértelműen, nem hagyhatta nyitva a koalíció lehetőségét az Orbán-kormány egyetlen elemével sem, és nem tehetett úgy, mintha nem látna minőségi különbséget az MSZP és a Fidesz & co. között a demokráciához való viszony tekintetében. Másrészt viszont az is igaz, hogy az SZDSZ-nek markáns alternatívát kellett (volna) megjelenítenie az MSZP-vel szemben is, nem kellett (volna) ódzkodnia az MSZP-vel való vitáktól és konfrontációtól, s nem kellett (volna) a kampány utolsó heteiben a népfrontos hangulatban lubickolnia. Kuncze Gábor azt nyilatkozta tavaly nyáron, amikor az SZDSZ elnökévé választották, hogy a kampányban fontos szerepe lesz Demszky Gábornak. Nem lett, pedig a párt népszerűségének biztos nem ártott volna.

---

Az eddig megbukott három kormány közül Orbán Viktoré szenvedte el a legszégyenletesebb vereséget, és mégis ők szégyenültek meg legkevésbé. Ők maradtak a legszégyentelenebbek. Egyáltalán nem fogta meg őket a szégyen katarzisa, pedig az kifejezetten jót tett volna nekik, hát még az országnak.

Ez a kormány a gazdasági konjunktúra potyautasa volt. Magának hazudta, végsőkig kihasználta és részben elpazarolta az előző kormány(ok) művét. Kampánykasszának használta az államkincstárat, csak a Maffia Fejlesztési Bankon keresztül többet költött reklámra, mint a hat parlamenti párt együttvéve, a minisztériumokon és az Országblamázs Központon keresztül meg még ennek is a többszörösét. (Lásd Magyar Hírlap, április 30.) Kampánytévét, kampányrádiót működtetett évekig sok tízmilliárd adóforintból, neki elkötelezett bírókkal töltötte föl a versenybíróságot. Négy éven át kampányának érdekei alá rendelte az országéit. „A Fidesz hatalomra lépése pillanatától 2002-es újraválasztására koncentrált. Költségvetését mindenben alárendelte a politikai ciklus igényeinek” – írja Tölgyessy Péter, a Fidesz képviselője (Népszabadság, április 27.).

A Fidesz annyi esélytöbbletet halmozott fel magának a választásokra, amennyit csak bírt, s mivel nem ismert semmiféle morális korlátot, jogit is keveset, igen sokat bírt. És mindezzel együtt képes volt elveszíteni a választásokat egy rohamosan gyarapodó országban, nem éppen csúcsminőségű s nem éppen csúcsformában kampányoló ellenfelekkel szemben.

Mi a szégyen, ha nem ez?!

Azok után, hogy a kormánypárti igricek előre bezengték naponta sokszor a kormány megdicsőülését és az ellenzék csúfos megsemmisülését. Ahogy apám mondaná: akkora volt a pofájuk, hogy a Bécsi kapu ahhoz képest kulcslyuk. Akkora volt a mellényük, hogy egy elefánton is lötyögött volna. Olyan magas lóról beszéltek, amilyen csak zsiráfban van.

Lehet mondani, hogy a kormány peches vereséget szenvedett. Hogy az SZDSZ táborából éppen elegen szavaztak át az MSZP-lista győzelméhez, s éppen elegen maradtak az SZDSZ bejutásához, ellenben a MIÉP átszavazói éppen nem voltak elegen a Fidesz–MDF-lista győzelméhez, de éppen elegen voltak a MIÉP kieséséhez. No de mi ez a pech ahhoz a történelmi mázlihoz képest, amit az Orbán-kormány négy éven át élvezett?!

Ráadásul a második fordulóban éppen a kormánypártoknak volt mázlijuk, nem is kevés. Tudniillik egészen elenyésző szavazattöbblettel jutottak egyharmaddal több mandátumhoz, mint az ellenzék. A Fidesz–MDF-jelöltek 2 196 524 szavazatot kaptak a második fordulóban, az MSZP, az SZDSZ és az MSZDP jelöltjei pedig 2 192 596-ot. A különbség kevesebb, mint négyezer szavazat. Kevesebb, mint egy ezrelék. Abban a negyvenöt választókerületben, amelyben az első fordulóban eldőlt a mandátum sorsa, hétszer ekkora volt a kormányváltó ellenzék szavazattöbblete. A Fidesz-MDF győztesei átlagosan sokkal kisebb különbséggel nyertek, mint az ellenzéki győztesek. Az tehát csak a látszat, hogy a második fordulóra megfordult az eredmény. Az ellenzék kb. 5 százalékos előnyéből lett kb. 0 százalék. Ennyi történt, hogy milyen két hét után, azt tudjuk.

Kérdés, kik voltak régebben azok, akik még soha nem voltak olyan sokan (bárha nem elegen), mint most. Egyszer régen, amikor Orbán hívei még nem lelkesedtek, hanem röhögtek, amikor Balsai István föltűnt a kivetítőn; egyszer régen, amikor még lezáruló múlt volt az elkezdődő jövő; tíz évvel ezelőtt, amikor a Millenáris Színházban tomboló ifjúság még általános iskolába, ha nem óvodába járt, a Fidesz egész évben jobban állt a közvélemény-kutatóknál, mint most. A Fidesz és az MDF együtt, ha létezett volna akkor ez az együtt, jóval 50 százalék fölötti eredményt ért volna el, miközben az MSZP és az SZDSZ együttes tábora (ha létezett volna ez az együttes) alig ment volna 20 százalék fölé. A Fidesz akkori több mint 40 százalékának java most a kormányváltók oldalán van. Hát érdemes volt?! Ezek az állítólag olyan okosan és hidegen számító, hataloméhes urak négy évért cserélték ki és árulták el magukat, miközben eredeti állapotukban alighanem már nyolc éve kormányon lennének, és ott is maradnának még egy ideig.

Gondoljunk bele, honnan rántottuk vissza az országot: április 13-án a Kossuth téren a szervezők a rendőrségre hivatkozva bemondták, mennyien vannak. Hazudtak, a rendőrség nem mondott semmit. Amit nem mondott, az egyébként is fizikai lehetetlenség, akkor sem lehettek annyian, amennyinek hitték magukat, ha kétszer akkora területet foglalnak el, mint amennyit elfoglaltak, s egy ház sem állt volna azon a teleépített területen. Egy politikailag abszolút releváns, jelentős befolyásoló erővel rendelkező, a kampány hátralévő időszakában a kormánymédia által megrögzített, kanonizált, amúgy rendkívül egyszerűen és kétséget kizáróan cáfolható hazugságot ismételgettek folytatólagosan a rendőrségre hivatkozva, s a rendőrség, amely szóvivője szerint semmilyen tájékoztatást nem adott a tüntetők létszámára vonatkozóan az erre hivatkozó szervezőknek, ezt az abszurd hazugságot utólag, a hitelére való legcsekélyebb tekintet nélkül magára vállalta. Ha egy rendőrséggel ezt meg lehet tenni, akkor mit nem??

Itt tartottunk. Innen indulunk.

• Idusról idusra