Radics Viktória

Nyomtatóbarát változat

A délszláv háború tűzfészkéből jött, tíz hónapon át szinte minden órában meghalhatott volna, és azokkal, akik ott maradtak, ez most is megtörténhet bármikor. Faggatni, „kikérdezni” azt, aki ilyen súlyos tapasztalatokat és szenvedést hordoz magában, nemcsak hogy nem illő, de nem is emberséges; olyan, mintha kíváncsi szemmel kémlelnénk egy tragédiát.

Két délutánt és két estét töltöltünk el együtt Budapesten, hosszú beszélgetésekben. Stevan átutazóban volt Berlin felé – valami ösztöndíj után nézni –, első ízben Magyarországon. Ady, Juhász Ferenc, Konrád György, Petri György, Tolnai Ottó, Végel László jelenti neki a magyarokat és Danilo Kis egy kicsit, akinek utolsó hozzá írt levelét, mint valami talizmánt, még a zsebébe csúsztatta, amikor beszállt az ENSZ-autóba. A másik zsebébe saját verseinek kéziratai kerültek.

Ezeket a verseket a háború tíz hónapja alatt írta abban a házban, szobában, melyről beszélgetéseink során szinte szürreális kép alakult ki bennem.

Négyemeletes ház Szarajevónak abban a részében, amely muzulmán ellenőrzés alatt van. A földszinten az utolsó deszkáig kifosztott, romos boltok. (Rablás, fosztogatás miatt szót emelni képtelenség volt. „Ezt a várost a tolvajok és a rendőrség védi” – jelentette ki a helyi rendőrkapitány Stevan füle hallatára.) A házban, mint mindenütt a városban, szerbek, horvátok, muzulmánok élnek vegyest. A szomszédok az ínségben segítenék egymást, ha valaki szerzett egy kis kávét, egy palack italt, akkor adott belőle a másiknak. Az egyik szomszédja, egy muzulmán öregasszony két pár fehér gyapjúzoknival búcsúzott Stevantól, azt húzta fel, amikor elmenekült Szarajevóból. Horvát szomszédai a katolikus szentestén kaláccsal és borral vendégelték meg, amikor alig akadt már ennivaló.

Megyek az üres piacon, tudom, hogy minden pillanatban lelőhetnek. Nem bírom a szemem levenni a betonasztalról, a közepén egy celofánba csomagolt lenyúzott nyúl díszeleg, ez a nyúl és semmi más, csak egy árcédula nekitámasztva a húsnak, hogy: 100 DM. Úgy éreztem, én sem vagyok más: megnyúzott nyúl.

Éheztek. Fáztak is, mert nem volt fűtés, pedig –20 fokot is mértek a télen, az ablaküvegek ki voltak törve. Szomjaztak, mert gyakran nem volt víz, s a kútra menni annyi, mint kockára tenni az életed. Nem volt mivel leönteni a vécét.

A könyvtárszoba falait 4000 könyv és festmények, grafikák borították, közöttük karvastagságnyi lyukak.

Feljöttünk a pincéből, leülhettem az íróasztalomhoz. És megint elkezdődött. Egy repesz majdnem elvitte a lábamat, de gellert kapott: a könyv borította falban akadt meg. Úgy éreztem, hogy valami üzenetet kaptam, amikor megpillantottam Simon Wiesenthal könyvének szétroncsolt borítóját: „Igazság, nem bosszú”, ez volt a címe, s a repesz pontosan a „bosszú” szóba hatolt. Milyen igazság az, amit egy geller hoz? – gondoltam.


A padlószőnyegre télen furcsa holmi került: a romok közül fölszedett fémhulladékokból összeeszkábált kályha. Húsz napig szerelték a szomszéddal. Tüzelni nemigen volt mivel. Sorra kellett kerülniük a folyóiratoknak, a könyveknek is, melyek egy szerkesztő lakásában százszámra porosodnak. Ültem a kályha mellett, és lapoztam a folyóiratokat, tépdestem ki belőlük azt, amit sajnáltam tűzre vetni. Kezemben egy könyv, egy teljesen elfeledett szerb írónő írta valamikor a húszas években, afféle útirajz, New York a századelőn, belemerülök, valósággal falom, „felfedezem” – és nem bírom eltüzelni.


Újév közeledtével a kályhára egy kukta kerül, melyből cső vezet különféle fazekakba, a kuktában pedig víz, cukor, mazsola és élesztő rotyogna, ha a kályha eléggé álforrósodna. Pedig az egész szomszédság hordta a tűzrevalót. Nem lett pálinkánk újévre. Nagyon kívántuk az alkoholt, a cigarettát. Dohányport árultak drága pénzért, a dohánygyári hulladékot mérték ki.


A kis kályha akkor lobbant nagyot, amikor az egyik horvát szomszéd, aki a muzulmán rendőrségen teljesített hivatalnoki szolgálatot, értékes rakománnyal, vagy 15 kilónyi papírral segítette ki Stevanékat. Szavazócédulák voltak, az ún. szabad, demokratikus választásokról, azoknak a nevével, akik ezt a háborút csinálták.


Stevan nem mondja azt, hogy gyűlöli őket, inkább csak hogy „nem szereti”. Őbenne sosem éltek nacionalisia indulatok, és nem égtek nemzeti érzések. Abban a négyezres könyvtárban – mely most katonák prédája – mindenféle könyv volt, szépirodalom, filozófia, sok Dosztojevszkij és Nietzsche, a világ költészete… A könyvek közt a falakon egy muzulmán festőbarátjának a képei, a polcon néhány szobra.

Egyszer megszólalt a telefon, ez a barátja jelentkezeti. Egyébként ő is a pincében töltötte ideje javát, az ősi Egyiptomról szóló könyvei társaságában, mert csak azokat mentette le. Hogy mit tegyen, kérdezte, menjen-e el katonának. A következő kérdése pedig: „Mit jelent neked szerbnek lenni?”


„Ezt kérdezte tőlem, miközben a várost körülvevő szerbek lőttek bennünket. Úgy ért a kérdése a telefonon át, mint egy nyíllövés, egyenesen a szívembe.”

A beszélgetés után írta meg Szerbnek lenni című esszéjét. Egy belgrádi háborúellenes lapban jelent meg. Író- és költőkollégái tollából – szerb és muzulmán oldalról is – támadások érték miatta. De szerencsét is hozott ez az írás. Ugyanis ott állt frissiben az asztalon, amikor betoppant a lakásba a rendőrség, soros vizitre, s csak a „muzulmán barátomhoz” kezdetet elolvasva, békén hagyták.

A rendőrség egyébként rendszeresen ellenőrizte a lakosságot, toborzott és munkaszolgálatra hajtotta a férfiakat. Stevan is volt bunkert ásni, golyózáporban. A besorozástól az mentette meg, hogy a szarajevói iskolatelevízió leszerződtette. „A világ lírája Pindarosztól máig” című sorozatot kellett volna elkészítenie kb. tíz doboz cigaretta áráén (amit nem vett fel). Az első forgatási napon megbetegedett, s mire a következő alkalmat kitűzték, már nem volt Szarajevóban.

A menekülés körülményeiről nem bírt beszélni. Csak annyit mondott, hogy a városból kiérve egy ismerőse várta őket. Ismerősének a felesége, egy orosz nő, három piros almát nyomott a kezébe. A történelem gaztettek sora. Ha költő vagyok, tisztelnem kell ezeket a képeket: a piros almákét, a fehér gyapjúzokniét.


Úgy jött ki onnan a pokolból, hogy most tisztelni tudja az ételt, az italt, az ég színét. Abban a beszélgetésben, amit végül magnóra vettünk, azt próbálta megfogalmazni, hogy belsőleg mi történt vele, aki csodával határos módon, véletlen maradt életben: hogy lehetett nem megőrülnie.

---

Szeretném, ha beszélnél a szép szarajevói időkről, amikor a Svjetlost („Világosság”) Kiadóban dolgoztál.


Tizenkét-tizenhárom évig voltam ott irodalmi szerkesztő. Kialakult egy tíz emberből, főleg írókból álló szerkesztői gárda, és az utóbbi öt évben a Svjetlost az ország legerősebb kiadója lett. Különféle nemzetiségű szerzőket adtunk ki Jugoszlávia minden területéről, a közös jugoszláv kulturális tér afféle Don Quijotéi voltunk, mindent beleadtunk, hogy ez a szellemi közösség, ez a kommunikáció fennmaradjon és megerősödjön. Ment például egy sorozatunk, a YU-roman, melyben természetesen nemcsak szerb, horvát és muzulmán, de macedón, szlovén regényeket is közöltünk, Jugoszlávia legjobb íróit, és sok szerződésünk volt, amelyeket már nem lehet betartani. A délszláv irodalmi közösség modelljét alkottuk meg ezzel, de a politika keresztbe tett nekünk, valamennyiünknek, a délszláv multikulturális világ eszméje tragikusan összeomlott. Mindez teljesen el lett pusztítva.

Nemcsak szépirodalommal foglalkoztatok, hanem például a filozófiai könyvkiadás, a fordításirodalom is erős volt.

A modern filozófia sok fontos művét jelentette meg a kiadónk. A regény elméletét Lukácstól például már harminc évvel ezelőtt lefordították németből, egyetemistaként olvastam nagy élvezettel. Közvetlenül a háború előtt Konrád György esszékötetét jelentettük meg. (Jut eszembe: éppen a pincéből jöttem fel, amikor Konrád Györgyről mutatott egy portréműsort a tévé. Mondhatom, balzsamként hatottak rám a szavai. Igyekeztünk lefordítani az európai és a világirodalom legjobbjait, és nem maradt el a siker anyagiakban sem.

Ez valódi műhelymunka, csoportmunka lehetett.

Szerb, horvát, muzulmán szerkesztők dolgoztunk együtt, teljes megértésben. Szarajevó az ország egyik kulturális centruma volt, élénk irodalmi, zenei, filmművészeti, tudományos élettel: országos szintű kísérleti színházi fesztivál, színvonalas rockzene, filozófiai kongresszus… Mindennek hatása volt a szellemi légkörre, hiába volt Szarajevóban erős a kommunista totalitarizmus, talán erősebb, mint Szerbiában, a kulturális élet zavartalanul folyhatott.

A komoly intellektuális körökben tehát nem dívott a nacionalizmus. És a hétköznapi életben sem volt érezhető?


Azon a vidéken teljesen összekeveredve él több nép; három világvallás, sokféle tradíció találkozik, a keleti és a nyugati szellem kereszteződik. Ez egy termékeny, „gemischt” szellemiséget hozott létre. Valahogy magától értetődő volt, hogy az ember értelmesen kezeli a nemzeti érzelmeit, nehogy zavarja, sértse a másik embert. A most hatalomra került, kifejezetten nacionalista pártok egyenesen arra törtek, hogy fölgerjesszék az emberekben az elfojtott nemzeti érzéseket, felrobbantsák a meglévő szellemi hidakat, hogy bizalmatlanságot gerjesszenek a másik iránt, hogy a kudarcért, a gazdasági nyomorért a más nemzetiségűt és más vallásút érezzék a felelősnek, hogy más népek, országok esküdtek össze ellenünk – és ez a manipuláció az egész ország vesztét okozta. Elmondhatjuk, hogy egészen naivak voltunk, mert nem hittük, hogy lehetséges ilyen iszonyat és gonoszság. Nem hittünk a szörnyűségben. Abban hittünk, hogy a vezető politikusok, akiket állítólag szabadon választott a nép, megőrzik az értelmüket, és képesek lesznek kompromisszumot kötni. De kiderült, hogy nincs tehetségük ehhez, nincs fülük a másik félhez. Én úgy éreztem, mintha a történelem sötét alagútjába kerültem volna, hogy semmit nem tudok a történelem folyamatairól, és teljesen tehetetlen vagyok.

Akkor hát mindaz, ami évtizedek szellemi munkájával létrejönni látszott, nem volt egyéb, mint „szó, szó, szó”? Az értelmiség most Belgrádban és az országban másutt is szinte teljes passzivitásra kényszerül. Mi a stratégia: hogy lehet túlélni ezt, lehetőleg tiszta ésszel, ép lélekkel?

Sok értelmiségi tagja a nemzeti pártoknak, sőt ezek a pártok az ő műveik. Elvileg nem ellenezhetem, ha az értelmiségi politikával foglalkozik, de sajnos minden nemzeti pártban bekövetkezett az alantas szenvedélyek és az egoista nemzeti érdekek feltörése, és ezen az oltáron fel lettek áldozva a népek és a közösségek autentikus érdekei, elsősorban a béke. A nemzeti állam mítosza borzasztó háborúba vitte a népeket. Akinek van lelke, esze, tisztessége, az nem fogadhatja ezt el. Az értelmiségiek nem bűntelenek, sokan támogatják nemzeti vezéreiket, írásaikkal uszítanak. Vannak olyanok is, akik nem csatlakoznak egyik párthoz sem, mert úgy érzik, hogy eladnák a lelküket az ördögnek, ha így tennének. Nekik a legnehezebb, visszavonultan, nagy magányban élnek, minimális programjuk a túlélés és a lelkiismeret tisztaságának a megőrzése. Ez is tragikus helyzet, hisz az értelmiséginek beszélnie kellene; csakhogy aki nálunk most vállalkozik erre, az az életét kockáztatja.

Te filozófiát tanultál, egész életedben költészettel bíbelődtél, úgy ismertelek meg, mint aki soha nem érzett magában késztetést arra, hogy társadalmi kérdésekkel, politikával foglalkozzon. De most nem kerülhetted ezt ki, mert háború van; a háború szörnyűségei közepette írtál, ha verset írtál.

Úgy érzem, hogy valami kegyelem folytán maradtam életben, nem tudok rá jobb szót. Mindennap tízszer meghalhattam volna, csak véletlenül maradtam élve, véletlenül, és nem a magam erejéből menekültem ki a szarajevói pokolból. Ott mindenkinek nehéz, ott minden ember megkínzott áldozat, és én kérem Istent, hogy ennek minél előbb legyen vége már. Több időt a pincében, az óvóhelyen töltve, mint a lakásban, írtam ott egy kötetnyi verset, habár nem kívántam verset írni, eszembe se jutott, hogy ilyen szörnyű körülmények között verset írjak, de egyszerűen kibuktak belőlem a szavak és a ritmusok, amelyeket, ha volt a nap folyamán egy-egy nyugodtabb órám, költői szövegekké formáltam. Ezek a szövegek, úgy érzem, az igazságos látás kísérletei. Ebben láttam a kötelességemet, hogy ennek az iszonyatnak a tanúja legyek, ha a költészet egyáltalán tanúskodhat. Nem prédikáltam semmit, nem kiabáltam senkire ezekben a versekben, egyszerűen lejegyeztem a belőlem feltoluló képeket, amelyek biztos ebből a hátborzongató, kegyetlen, gyilkos külső világból kerültek belém. Mondhatnám, hogy csak ezekhez a költői képekhez szolgáló vezeték voltam, a költői formák maguktól adódtak, magam sem tudom, hogyan, magam is csodálkozom, hogy versekkel a zsebemben kerültem ki Szarajevóból.

Úgy mondtad, sokkos állapotban hagytad el a várost, átitatva a háború hangjától.

Úgy érzem, hogy teljesen áthatott a halál hangja. A szüntelen, mindennap és minden éjjel, minden lehető fegyverből szóló lövöldözés, az emberek szenvedései és a kegyetlenségek, amiknek nap mint nap tanúja voltam. Én akkor nem gondoltam az irodalmi, a tiszta nyelvre. Nem tudom felmérni, hogy ezek a versek mennyire értékesek költőileg – ezek az én legegyszerűbb verseim lettek nyelvileg, technikailag –, de talán tartalmazzák a legmélyebb egzisztenciális tapasztalatomat, a legmélyebb rettegésem, az egyetemes halál megérzését. Másrészt talán azt az istentapasztalatot is, amihez eljutottam. Ezt a szörnyűséges rombolást és pusztítást én úgy éltem meg, mint az eltávozott Isten világát, és ettől elszörnyedtem. A teljes istentelenség világa tárult fel előttem, az isteni értelem és gondviselés hiányától mérhetetlenül szenvedő világé. De éppen ebben a világban, amelyet a teremtő Isten cserbenhagyott, bennem felébredt a menekvés reménye is, Krisztus ébredt fel a szívemben. Én korábban Nietzsche és Dosztojevszkij között hányódtam sokáig. Dosztojevszkij azt mondta, hogy az igazság és Krisztus közül Krisztust választom, Nietzsche viszont föllázadt a kereszténység ellen. Mind a két impulzust éreztem és hordoztam magamban. De a pokolban a dosztojevszkiji Krisztus ébredt fel bennem, és az az érzés, hogy a lélek ártatlan, és nem lenne szabad megölni. És ezért az ártatlanságért áldozatot kell hozni, a fejedet kell adni érte. Egy nyakat láttam, amely kés alá hajlik, hogy ne vegyen részt a gonosz művében, s hogy testvér a testvért ne árulja el, és ne gyilkolja meg. Talán még nem tudjuk érezni a kegyelem jeleit, talán az ártatlan emberek mégsem lesznek kiirtva. Ez olyan elfogadhatatlan, hogy akarod, nem akarod, egyszerűen felébred benned a hit a megmenekülésben. Megtudtam valamit a világról olyan módon ugyan, ahogy azt sosem kívántam. Láttam, milyen elképzelhetetlenül kegyetlen a történelem, és nem szeretem azokat, akik így csinálják a történelmet, nem szeretem a történelem nagy építőit, azokat, akik azt hiszik, hogy így vezetik el a népüket a Kánaánba, akik ilyen kegyetlen eszközökkel építik a nemzeti államukat, a mitikus nemzeti történelmüket. Úgy érzem, hogy az Isten és az emberi lélek a másik oldalon van.

A modern irónia itt csődöt mond, ironikusan nem lehet ezekhez a tapasztalatokhoz közelíteni.

Az én költészetem igen ironikus volt, a posztmodern ironikus érzékenység, intellektualitás hatása alatt formálódtam, de ha ilyen kegyetlen körülmények közé, a mindenütt jelen levő halál körzetébe kerülsz, akkor az irónia nem segít. Csak a hit segíthet az embernek, hogy megmeneküljön, és a megértés azok iránt, akik veled együtt szenvednek. Együtt kell érezni a fájdalomban. Én nem szeretem a fájdalom tradicionális patetikáját, de a fájdalom megtapasztalása elkerülhetetlen és örök tanulság annak is, aki valaha a valósággal szembeni ironikus distanciával játszott, vagy iróniába burkolózott a valóság elementáris brutalitásától menekülve. Minket összetört ez az alja elementaritás. A meggyilkolt ember vére és az összekaszabolt test az utcán olyasmi, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, amiről nem tudod levenni a szemed.

Ahol bomba vágja ki az ablakokat meg az ajtót, az író nem írhat többé az írógépéről meg a szobájáról.

Azelőtt én is a szobámban éltem, most egy tektonikus lökés kivetett ebből a világból, ahol hol kényelmesen, hol kényelmetlenül, hol frusztrálva, hol könnyedén, gondok és könyvek és képek közt éltem az életem. Ki lettem vetve ebből a világból, otthontalanná váltam, és most a vándorlás és az önmegmentés útját járom. Még van reményem, ha nem lenne, nem tudnék se írni, se beszélni. Úgy kapaszkodom ebbe, akár a fuldokló a kötélbe, és erről szól a költészetem is, erről a reményről, amellyel megpróbálom megmenteni magam. Azok, akik nem ragaszkodtak belső értékekhez, akikben nem volt valamilyen szilárd hit, könnyen behódoltak a veszélyes csábítóknak és a gonosz hívásának. Megtapasztaltam, hogy az ember gyenge lény. Nézd, milyen nyomorult kis pokolgép az ember! – mondtam magamnak –, bárki kézbe veheti, és a legrosszabb, legbűnösebb módon használhatja fel, ha nincs meg benne a szellem önvédelmi képessége. Én hittem abban, hogy valahogy meg fogok menekülni, s ha el is esek, szerettem volna, ha marad valami nyom arról, ahogy én láttam a történéseket. Nem szabad meghamisítanod a valóságot, mondtam magamnak, nem szabad szurkolnod az iszonyatnak, nem szabad senkié se lenned. Egyszer felhívott telefonon egy nő, hogy csatlakozzak egy párthoz. „Te a miénk vagy!” – mondta. „Én senkié sem vagyok” – válaszoltam. Az én költői pozícióm az, hogy a saját magamé vagyok. Senki sem lehet az uram, és senkinek sem akarok szolgálni. Csupán tisztességes tudósításokat írhatok, csupán a papírra vethetem azt, amit érzek, tekintet nélkül arra, hogy ezt ki hogyan olvassa és hogyan értelmezi. A költészet értéke az, hogy tisztességes tanúbizonyságot tehet, és az én feladatom most az igazságos nézés. Nem vagyok bíró, de van szemem, és igazságosan kell néznem vele.

Nem mindenki képes erre, egy ilyen hatalmas krízisben. Ebben ott az őrület vagy a mély depresszió veszélye.

Nagyon nehéz megtartani a pszichikai egészséget és stabilitást, már csak a fizikai körülmények miatt is. Én rettegtem, hogy a szó szoros értelmében elvesztem az eszem, például tavaly májusban, olyan heves lövöldözések, bombázások, szüntelen robbanások voltak. Az ilyen típusú fizikai megpróbáltatások ereje olyan nagy, hogy az ember attól fél, beleveszik. Bizonyos idő után azonban megszabadultam ettől a rettegéstől, miként attól sem féltem már, hogy éhen halunk, habár a helyzet egyre reménytelenebbé vált. De az ember lassan szinte megszokja a legszörnyűbb körülményeket is, és erőt gyűjt magában ahhoz, hogy ellenálljon, túléljen, és megérti, hogy ez soká fog tartani, nemcsak néhány napig, ahogy eleinte naivitásában hitte.

Engem kimenekítettek Szarajevóból, de lelkileg még nem menekültem meg. A halál hangja még sokáig nem fog elcsendesülni bennem. Több mint három hónapja hagytam el Szarajevót, de még mindig sokkos állapotban vagyok, amit talán magam sem veszek észre. Még sok időre lesz szükség, hogy lecsillapítsam magamban a hevesen föltoluló képeket. Még mindig a rettegés és a reszketés határozza meg a világhoz való viszonyomat. Még nem bírok írni, csupán a nyers állapotban levő verseim megformálásával próbálkozom. Nem tudom leírni az élményeimet sem vallomásos, sem esszéisztikus formában, lelkileg ostromzár alatt vagyok. Csak baráti körben tudom elmondani, amit átéltem, nem lenne erőm nyilvános fórumokon beszélni, veszekedni vagy vitatkozni. Azt hiszem, sebzett vagyok. Sok vallomás fog születni erről a véresen megsemmisített világról, amelyek az újságcikkeknél sokkal hitelesebb képet adnak majd arról a valóságról, arról a tragédiáról, melyben éltünk. De erre még várni kell, talán nem is csak egy-két évig, hanem egy-két évtizedig. A művészileg megfogalmazott igazságot nem lehet gyorsan a világra hozni. Most sok egyoldalú tudósítás kering a propaganda- és médiaháborúból következően. A világnak még nincs teljes, gazdag, tisztességesen dokumentált képe a történtekről. Ez lassan és fokozatosan alakulhat csak ki, de egy napon majd összeáll, és ebben a költői tudósításoknak is része lesz.

Elvesztetted az otthonodat; elvesztetted-e a szülőhazádat is?


A költők hazája az anyanyelv, ebben az értelemben nem veszítettem el teljesen a hazámat, de elvesztettem a szűkebb szülőföldemet, Boszniát. Nem szeretem a patetikus szavakat a hazáról, az otthonról, de bensőségesen érzem, mi az otthon. Ugyan falun születtem, és az apám paraszt volt, de sose alakítottam ki magamban a föld, az otthon valamiféle mitológiáját. Ideiglenesen Belgrádban települtem le, de íme, most Európába indulok. Ez a túlélés gesztusa, de nem tudom, mit hoz a jövő, hol lesz fedél a fejem felett.

Létezik-e számodra Jugoszlávia mint haza?


Jugoszláviáért a délszláv népek legnagyobb szellemei harcoltak. Ez az állam több mint hetven évig létezett, ami nem is olyan kevés, és én nem tudok egyetérteni azokkal, akik szerint tévedés volt az egész. Sok szerb szerint ez a szerbek legnagyobb tévedése volt, és őket károsította legjobban, sok horvát szerint nekik volt a legrosszabb soruk ebben az államban, és az ő népüknek ártott a legtöbbet az együttélés. Én nem hajlok az ilyesfajta értékelésre, a történelem az én szememben folyamat, és ma mást jelent Jugoszlávia fogalma, mint száz évvel ezelőtt. „Jugoszlávia”: benne van ebben a szóban a délszláv népek történelme, törekvéseik története, hogy megtalálják azt a formát, ahogy együtt vagy külön, de élni tudnak. Ebben az évszázadban együtt éltek, Jugoszlávia a rokon népek gyülekezetének formája volt. Nem érzek nosztalgiát iránta, csak amiatt szenvedek, hogy ilyen brutális, szörnyű módon lett széttépve, háborúval, vérengzéssel, rombolással. Nem gondoltam volna soha, hogy ezeknek a népeknek így kell elválniuk. Ez az, ami sokkoló. Ebben mondtak csődöt a nemzetek vezérei, az uralkodó pártok, és ezt a bűnt nem moshatják le egykönnyen magukról. Én mint olyan ember, aki értékekkel foglalkozik, és hisz az értelemben, nem vehetem úgy, hogy mindez elkerülhetetlen és szükségszerű volt. Csak azok, akik most a politikát vezetik a délszláv államokban, képtelenek voltak másképp csinálni, mert képtelenek voltak a kompromisszumra.

Talán száz évbe is beletelik, míg ez a véres viszály feledésbe merül, ha ugyan…

Igen, biztosan sok idő kell ahhoz, hogy kialakuljon újra bizonyos kapcsolatrendszer a délszláv népek és kultúrák között, melyeket – bárki, bármit mondjon – szoros és bensőséges rokoni kötődés fűz egymáshoz, bármilyen államformában éljenek is. Talán maga a gazdaság is hozzájárul majd ahhoz, hogy ezek a terek újra összekapcsolódjanak. Ám olyan mély szakadékot ástak a népek közé, amit még nagyon sokáig nem lehet betemetni. Mostanra a gonosz erői is megcsappantak, már túl sok vér elfolyt, tehát reménykedhetünk, hogy a háború a végéhez közeledik, és jobb napok köszöntének a szerencsétlen emberekre.

Te legyőzted magadban a gyűlöletet.

Számomra Krisztus, a szeretet és a költészet is az emberi élet tiszteletéből és szentségének megérzéséből ered, abból a csodálatból, hogy egyáltalán létezünk, hogy egyáltalán létezik valami a csillagok alatt. Kafka, aki pedig olyan reményvesztett volt, azt mondta, hogy van az emberben valami törhetetlen. Én is mindig, újból felfedezem az emberi szellem törhetetlen magjait, ha ezt nem találnám, akkor nem tudom, mim lenne, egyáltalán megszólalni se tudnék.

---

Stevan Tontic azóta megélte a tökéletesen, maradék ruhájától, kézirataitól megfosztott ember helyzetét. Bizonyosan megbánta, hogy Budapesten keresztül indult Európába. A Keleti pályaudvaron ugyanis ellopták az útitáskáját kéziratostul, versestül.

• Kultúra