Mátis Lilla

Nyomtatóbarát változat

A vitaindító előadást egy jeruzsálemi arab pszichológus tartotta, aki a zsidó–arab kapcsolatok terápiájáról beszélt, ehhez szólt hozzá két Gházából, a megszállt övezetből érkezett arab résztvevő, mindketten egy kórházban dolgoznak, egyikük pszichiáterként, a másikuk pszichológusként. Ott volt három izraeli pszichológus, akik Jeruzsálemből, illetve Tel-Avivból jöttek, és egy zágrábi pszichiáter. Az ember tudja azt, hogy háború van, olvassa az újságban, látja a tévében, de egészen más volt hallani, ahogy az arab kollégák beszélnek a hazátlanságukról, az izraeliek arról, mit jelentett a félelem, hogy az Öböl-háború alatt gáztámadás érheti a lakosságot, vagy az, hogy a siratófalnál kővel dobálják meg az imádkozókat, hallgatni a zágrábi pszichiátert, aki a muzulmánok megpróbáltatásairól beszélt, mindez sokkal fájdalmasabb volt, és nagyon nehéz. Nehéz volt olyan mondatokat hallgatni, mint amikor az egyik arab kolléga azt mondta, hogy ő nem a világ zsidóságát, csak az izraeli katonákat gyűlöli.

Egy pszichológus, aki nyíltan vállalja, hogy gyűlöl?

Könnyen beleélhetem magam az ő helyzetébe, hisz én is gyűlöltem az SS-eket, a nácikat – nem a németeket, csak őket, és nem az orosz népet, csak a sztálinistákat. És csak amióta társadalmi traumatizációval foglalkozom, azóta tudom, hogy megérteni nemcsak az agresszió elszenvedőit kell, hanem azokat is, akik az agressziót képviselték. Ezt az utat nagyon nehéz végigjárni. Tudjuk, hogy a nácik leszármazottainak mennyire fájdalmas szembenézniük azzal, hogy az apáik gyilkosok voltak, hogy ciklon-bét öntöttek be a gázkamrákba, mennyire nehéz szembenézniük ezzel a majd’ ötvenéves múlttal. Hát hogyne lenne nehéz Auschwitz után szembenézni napjaink arab–zsidó konfliktusával?

Mi volt a te előadásod témája?

Az előadásomban, amelynek címe A Budapesti Iskola hozzájárulása a tömegpszichológia és az agresszió kérdéséhez, először is ismertettem Ferenczi Sándornak egy 1918-as előadását. Míg Freud a háborús tömegpszichózisra azt a magyarázatot adta, hogy a katonák a vezér apai szeretetéért mindent megtesznek, mert úgy érzik, hogy ez az apa a gyerekeit egyformán szereti, addig Ferenczi ebben az 1918-as előadásában egészen másféle tapasztalatokról számolt be, amelyeket mint frontorvos szerzett. Az úgynevezett háborús neurózis fellépéséről beszélt, arról, hogy súlyos járászavarok léptek fel azoknál a katonáknál, akik nagyon megijedtek, amikor például egy srapnel csapott le mellettük. Bár fizikailag semmi bajuk nem volt, mégsem tudtak lábra állni. Ferenczi ebből arra a következtetésre jutott, hogy ezek az ijedtségtől járásképtelen katonák úgy viselkedtek, mint a gyermekek, gyermekként akarták védelmeztetni magukat attól, hogy újra életveszélybe kerüljenek. Vagyis mégsem olyan mindenható a vezér hatalma, az emberek mégsem mennek az atya hívására olyan feltétlen odaadással a csatába olyan ügyért, amivel nem tudnak feltétlenül azonosulni. Az elméleti megközelítésen túl az előadásomban két gyerek példájával demonstráltam azt, hogy mit is jelent „gyűlöletben felnőni”. Egy Erdélyből áttelepült kisfiú történetét mondtam el, aki már másfél éve járt logopédushoz, és az, látva, hogy nem jut vele egyről kettőre, végül pszichológushoz küldte. A gyerek apja ezen először nagyon megütközött, hiszen csak azt látta, hogy a gyerekének beszédzavara van, úgy hitte, hogy egyszerűen dadog, miért kéne ehhez pszichológus? A kisfiú valójában csukott szájjal, artikuláció nélkül beszélt, s a vele való foglalkozás során derült ki ennek az oka: Erdélyben magyar kultúrán, magyar környezetben nevelkedett (az apa író, a kisfiú is nagyon érdekes történeteket ír), és ez a beszédzavar akkor kezdődött, amikor iskolába került, ahol románul kellett tanulnia, és ahol találkozott a társadalom elutasításával, diszkriminációjával. A család eközben három évig készítette elő az emigrációt, erről a titokról nem lehetett beszélni, és a kisfiú ezt konkrétan vette: be kellett fognia a száját, és ő befogta a száját. A terápia során pedig kiderült az is, hogy ez a család Erdélyben egy régi, szép nagy házban lakott, kerttel, fákkal, Budapesten meg egy lakótelepi lakásba kerültek, s ez ugyancsak súlyos traumát okozott. A régi múltat nem lehetett visszasírni, hisz azért jöttek el, mert ott nem volt jó – de ahová jöttek, az sem lett jó.

Vagyis a család személyes traumája összefügg annak a népcsoportnak a társadalmilag megoldatlan problémájával, amelyhez tartozik; a kisfiú betegsége a társadalom betegségét tükrözi. Hogyan lehet sikeres akkor a te egyéni terápiád?

Ezeknél a társadalmilag traumatizált családoknál vagy személyeknél a terápia célja az, hogy megtaláljuk az összefüggést. A család előtt rejtélyes a gyerek beszédzavarának az oka, s ha ezt megtaláljuk, a gyógyulást már rá lehet bízni a családra, akkor már képesek önmagukat meggyógyítani. Ugyanezt példázta a másik történet, amit az előadásomban egy nyolcéves kisfiúról mondtam el, aki gyakran álmodott horogkeresztesekről. Csontvázak jöttek vele szemben álmában, a mellükre nagy, fekete horogkereszt volt festve, s ezekről a gyerek tudta, hogy gonosz emberek, a zsidókat meg akarták ölni, rabszolgáikká akarták tenni, ezt tették a nagyszüleivel is. A gyerek számára, ahogy ő mondta, „ez a világ legrosszabb álma volt”, és miközben ezt nekem elmesélte, apró horogkereszteket rajzolt. „Ez egy gyönyörű kis jel”, mondta, rajzolt egy házat, a homlokzatára ezzel a jellel, aztán megint lerajzolta, áthúzta, megint lerajzolta, megint áthúzta. Az iskolában is ezt csinálta, azért került hozzám, mert egyáltalán nem tudott figyelni, egyfolytában ezt a jelet rajzolta, a környezetéből, az anyjából, a pedagógusokból pedig ez természetesen nagyon rossz érzést váltott ki. Én pedig ebben a konfliktusban megpróbáltam megérteni őt, a gyerek mellé álltam, mert a jel, amit rajzolt, valóban egy gyönyörű, archaikus jel, a neve svasztika, szerencsejel, boldogságot, jót hozó jel az egyik jelentése szerint, Erdélyben és Tibetben ugyanúgy ott van a házak homlokzatán, ugyanúgy, ahogy a gyerek rajzán állt. Még az az érdekes dolog is történt, hogy én, meg akarván nyugtatni, egy papírforgót hajtogattam ajándékba neki, fogalmam nem volt akkor, hogy miért épp egy papírforgót kellett készítenem, és csak később derült ki, amikor a szakirodalomban utánanéztem, hogy mozgásban tényleg a forgó jeleníti meg a svasztikát. Van, ahol egy körben soksok összekapcsolódó Z-formával ábrázolták a Nap stilizált járását, s aztán lemaradt a sok forgó rész, és a két összekapcsolódó Z jelezte a négy égtájat. Erdélyben forgórózsának nevezik a svasztikát, amit díszítőelemként használnak. A másik jelentése szerint pedig a tűz bölcsője, mert az ősidőkben egy botot fúrtak át egy másikon, és ezt megforgatva csiholtak először tüzet. Vagyis ez a kisfiú valóban egy ősi, gyönyörű jelentésű jelet rajzolt, és amikor látta, hogy én nem ijedek meg tőle, és amikor a mamája is megértette, hogy ez a jel nemcsak azzal a jelentéssel bír, amit a nácik adtak neki, akkor vált lehetővé, hogy segítsünk abban, hogy a kisfiú ne „provokálja” tovább a környezetét, és figyelni tudjon az iskolában. A nácik elvették ennek az ősi jelnek a szakrális jelentését, és nekünk meg kell próbálni visszaadni az ősi, pozitív tartalmát, amit több ezer éve hordoz a világ szinte minden táján. Természetesen nem arra gondolok, hogy megértéssel fogadjuk, ha a régi zsidó temetők sírköveit gyalázzák meg, de hátha nem minden svasztikát rajzoló született kis náci. A terápiámban gyakran találkozom olyan esetekkel, amikor a háború után született anyák rettegnek, ha a gyerekeik a gázkályhát, a gázbojlert használják, mert a lelkükben a gáz a gázkamrát jeleníti meg, nem engedik táborba őket, mert az a koncentrációs tábort, és féltik a vonattól, mert az a marhavagont idézi. Ezek a társadalmi traumák nem olyanok, mint a mandulagyulladás, ahol az orvostól az várható, hogy ad egy gyógyszert, amitől elmúlik, itt meg kell érteni a bajok mögöttes lelki hátterét, és segíteni kell abban, hogy a dolgok visszakapják eredeti jelentésüket. Ha nemcsak a közelmúltat értjük meg, hanem az ősmúltat is, akkor ezek a gyerekek nem lesznek stigmatizálva, akkor az a kisfiú, aki a becsukott szájával jelzi nekünk, hogy egy olyan világba született, ahol magyarul nem nyithatta ki a száját, nem lesz megszégyenítve, hanem megértést és segítséget kaphat. Ferenczi nagy varázsszava a megenyhítés volt – hogy értelmezni mindig lehet a jó felé is.

Volt-e a magad és a kollégáid előadásainak valamilyen közös alapgondolata?

Igen, volt, s ezt az egyik orosz kolléga fogalmazta meg, aki annak a jelentőségéről beszélt a plenáris ülésen, hogy míg – freudi kategóriával – az apát szimbolizáló vezéreket a történelem során hatalmuk megszűntével sorra eltüntették, gyakran meg is ölték, Gorbacsov volt az első olyan vezető, aki nem tűnt el leváltása után a politikai süllyesztőben, akit – a freudi kategóriát használva – a „fiuk” nem öltek meg, sőt társadalmi pozíciója van, külföldre utazik stb. Arról beszélt, hogy a múlt tökéletes „meggyilkolása” mit jelent; hogy ha a jelen mindig átadja a múlt megölésének a receptjét, akkor soha nem lehet kikerülni a gyilkos indulatokból. Látjuk, hogy a harmadik, sőt már a negyedik generáció is szenved az áldozat-apa vagy a gyilkos-apa múltjától, és én nem tudok jobbat arra, hogy ezt a harmad-negyedíziglen ható szörnyűséget hogy lehetne leállítani, mint hogy fel kell tárni és meg kell érteni azokat a társadalmi körülményeket, amelyek embereket agresszorrá tesznek.

Megérteni lehet, de egyetérteni vele nem.

A megértés természetesen nem egyenlő az elfogadással, de megértésre nemcsak az áldozatoknak van szükségük. Nyugat-Németországban az elmúlt közel ötven évben komoly terápiás lehetőséget nyújtottak a nácik leszármazottainak gyógyítására. Magyarországon nem tudok arról, hogy bárki is törődne a deportálást lebonyolító csendőrök, az ávósok, a zsidókat a Dunába lövő nyilasok leszármazottainak problémáival, és nincs olyan társadalmi légkör, hogy terapeutához mernének fordulni a panaszaikkal. Félnek, hogy a múltjukat titokban kell tartani. Ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy a mi rendelőnk nemcsak a Holocaust-túlélők gyógyításával foglalkozik, hanem minden társadalmi traumatizációval. Magyarországon annyi szomorúság, gyász, ki nem mondott félelem, titok terheli az embereket harmad-negyedíziglen, hogy ezt végre fel kéne dolgozni. A Don-kanyarban elpusztult nagyapákról ugyanúgy kellene tudni beszélnünk, mint az ’56-ban meggyilkoltakról, vagy azokról, akiket kitelepítettek, akik évekig börtönben ültek, vagy eltiltották őket a munkájuktól. Az egyik tanulmányomban egy olyan fiúnak a történetét írtam meg, akinek az egyik nagyapját zsidóként a Svábhegyen az SS-ek majdnem halálra kínozták, a másik nagyapja keretlegény volt, a Don-kanyarban pusztult el, a sírja ismeretlen. Ez a fiú állandóan olyan baleseteket csinált, amelyekben a saját életét ugyanúgy veszélyeztette, mint a másokét; baleseteiben öngyilkos és gyilkos elemek keveredtek.

Valódi lehetőséget látsz arra, hogy eljöhet egy olyan világ, amelyikben gyűlölet nélkül lehet felnőni?

Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy az emberi természetben nincs benne a szeretet ellenpárjaként a gyűlölet érzése is. A bibliai testvérpárok, Káin és Ábel, Ézsau és Jákob, József és a testvérei, mind ezt példázzák. Csak az a kérdés, hogy hagyom-e elhatalmasodni a gyűlöletet, vagy megértéssel megpróbálom megszelídíteni. Akit meghallgatok és megértek, azt már nem gyűlölöm. Hiszen azért mondja el szenvedésteli múltját, hogy megszabaduljon tőle. ’44-ben bevagonírozták a zsidókat, a háború után ugyanúgy bevagonírozták a svábokat meg azokat, akiket málenkij robotra vittek ki Oroszországba. Az a kérdés, hogy át akarom-e adni, vagy képes vagyok-e leállítani a továbbgyűrűző gyűlöletet. Mert akit gyűlöletben nevelnek, az tovább gyűlöl. Én azért mondom el a gyerekek történeteit, hogy abból próbáljanak a felnőttek tanulni. Hogy lássák, mire mennek a saját gyűlöletükkel.

• Kultúra