Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Minden reggel és este négy-öt perc csupán, annyi, mint egy arcpirító reklám, s talán csak a rövid műsor vége felé kezdünk ráébredni, hogy más minőséget látunk, mint eddig egész nap, csak akkorra tisztul ki a fejünk Híradótól, A Héttől, mikorra ezek a furcsa képek és szövegek épp véget érnek.

Lassan a tévé műsornapjának legizgalmasabb öt perce lesz a Közjáték. Szinte követelőzve kívánkozik a játékosan filozofikus műsor jellemzéséül Weöres Sándor címe az eddig látott programok közül: A teljesség felé. „Közjáték”, és kérdés, van-e egyáltalán valami a közjáték előtt és után. Egyik este például nézni akartam, de későn érkeztem: már csak kanálhajlítók, a kanálhajlítást tagadók, parafenomén- és agykontroll-szélhámosok meg a sikereiket elirigylő ellenszélhámosok váltották egymást a képernyőn (akárcsak az életben), egymást mészárló népcsoportok, egymást kizáró pártvezérek, mindenféle miniszterek és egy haldokló író. Ez van hát előtte meg utána. Vagyis semmi, a butaság és a pusztulás. A fontos, a nézni érdemes abban az öt percben van, a Közjátékban.

Márai, Pessoa, Hamvas, Weöres, Van Gogh, Klee, Füst Milán, Pilinszky, Csontváry, Kosztolányi és Simone Weil írásai, a leírt szöveg és a kép felesel itt, egymással összefonódva vagy egymással szembeszegülve. Az írók és gondolkodók szövegeit a rövidfilmek rendezői nem „adaptálják”, hanem előhívják belőlük a képet. Minél távolibb, látszólag egymást taszító a kép és a szó, gyakran annál nagyobb feszültség szikráztatható ki találkozásukból.

Szovjet háborús játék- vagy dokumentumfilm különböző snittjeit vágta (valószínűleg) új rendbe Enyedi Ildikó, s alája (mondjuk inkább: föléje) Füst Milán Ez mind én voltam egykor című könyvéből merítette a szót. Mintha semmi közük nem lehetne egymáshoz, hacsak épp az nem, hogy nincs közük. Katona áll feszes vigyázzban. Katonaarc közelképe. Mögötte sejlik még százezer katona. A hazát védik talán, a nagybetűs Hazát, melyet egy másik nagybetűs Haza akar elpusztítani: annak ugyanilyen parancsvégrehajtó, ölesre és hősi halálra kész pirospozsgásai állnak sorban saját vezénylő tábornokaik előtt, hazát, Vaterlandot és Szent Oroszországot, Nagy Romániát és Ezeréves Hunniát diadalra juttatni. De hazák diadala helyett leginkább csak egyes emberek pusztulnak, civilek és mosolygós, pirospozsgás örömkatonák.

Ez mind nem volt Füst Milán; az ő szövege idegenül zúg e képek fölött, idegenebbül, mintha hurrázó marslakóknak olvasnánk fel. Közben lassanként Füst Milán gondolataitól megzavarodnak és megroggyannak a honmentő és honpusztító buta arcok. Tábornokok zagyválják értelmetlenné saját parancsukat, közben az egyes szövegrészletek alá vágva ugyanaz a kép egyre lidércesebb lesz: mintha a szöveget magába szívná, visszasugározná, mintha az örömkatona buta, fiatal, halni kész arca megváltozna kissé. A szöveg az egyes ember, az egyszeri, megismételhetetlen ember és nem a Haza gondolatait visszhangozza. Az ilyen gondolatok kiötlőit az önmagát Hazává hazudó Állam általában nem szereti, az Államok a tömegembereket, az engedelmeskedő, buta arcú pirospozsgásokat szeretik.

Az ős szürrealista Lautréamont híres definíciója szerint valami „szép, mint egy esernyő és egy varrógép találkozása a boncasztalon”. Az ilyen szabálytalan szépség varázsát sugározza néhány Közjátékban az egymáshoz nem illő szöveg és kép találkozása a vágóasztalon.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy csak ellenponttal, a mozgókép belsejébe belenyúlva, mintegy atomszerkezetét megváltoztatva lehet értéket teremteni. Nem, a kép és a szó összjátéka, párhuzama százféle módon válhat új minőséggé. Sokféle lehetőséggel élnek e műsorsorozat rendezői.

„A valóságon túlinak / reménytelen ostroma mindez” mondja Weöres Rongyszőnyeg című ciklusának egyik kétsorosában, s kicsit efféle pompás rongyszőnyegnek látom a Közjátékot, melyről tudósi, avagy szakkritikát lehet és kell majd egyszer írni, de nagyképűségnek, akadémikusi vaskalaposságnak erezném most. A televízió hamar tükre lett mindenféle undokságnak. Nem itt lett tükre, és nem a Kádár-rendszerben lett tükre, mert nem a politikai undokságra gondolok csupán. A szellemtelenségnek, mozgóképi fantáziátlanságnak szegénységi bizonyítványaként a pártgyűlések és a tévékrimik Derrickjei gyülekeznek képernyőjén feltalálása óta. Holott a képrögzítésnek elektromos, videomódja nem feltétlenül és eredendően a butaságé.

---

„Az Undor angyala /egykedvűen játszik / a rom felett. / Vár” – írja másutt Weöres. Az Undor angyala az ő versében nagyszabású, egyszersmind fényes elméjű gonosz. Vagy talán nem gonosz, csak megcsömörlött az emberi butaságtól. Biztos ő is utálja a képdobozt. Bár tudja, hogy amíg, ha percekre is, effajta gondolkodó képet lehet látni a doboz buta keretében, nincs veszve a fotó- és filmművészet. S akit nem annyira a művészet, mint a politika érdekel, annak ajánlhatok egy játékos tesztet.

A televízióban működő Fiatal Művészek Stúdiója egy ideje a Balázs Béla Stúdió legjobb kísérletező hagyományaihoz méltó műhely. Amíg a Fiatal Művészek Stúdiója ilyen vállalkozásokat vihet végbe, mint a Közjáték, s amíg a Közjáték rendezői külső és belső cenzor nélkül választhatnak, milyen íróhoz forduljanak Herakleitosztól Pilinszkyig, amíg a gazdag programtervbe egyetlen méltatlan és csak a nagybetűs Állam hatalmasságaitól kedvelt író nem kerülhet be – addig nincs nagy baj. A Közjáték sikere, további sorsa – például az, hogy minden mereven ostoba szokást és kényelmes hagyományt megtörve meddig vetítik főműsoridőben – szinte lakmuszpapírként mutathatja a művészet és általában a „dolgok állását” a magyar televízióban.

• Kultúra