[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Míg múlt heti rejtvényünk kicsit nehézre sikerült, a mostani szerzőnk talán túlságosan is ismert, hogy életrajzi adatait rejtvényünkben közölhetnénk. Szövege azonban meglepően aktuális.

Szabadelvű pecsovicsok

Tudjuk, gombamód szaporodnak a magukat nemzetinek nevező liberálisok. Az egykori szabadelvű, Pulszky Ferenc így írta le e jelenséget: „1839-ben liberálisnak lenni annyit jelentett, mint az ellenzékhez tartozni, lemondani a reményről, hogy az ember hivatalt nyerhessen, kitenni magát a feladók titkos rágalmainak, a hivatalos körök gúnyjának, melyek még egy külföldre szóló útlevél elnyerésénél is nehézségeket csinálnak. Most a reakció veszi fel a szabadelvűség nevét, és sok öreg pecsovics, ki még a régi idők értelmezését nem tudta elfelejteni, nagyban csodálkozik, hogy őt is szabadelvűnek nevezik, mindamellett, hogy nézeteit soha nem változtatta meg.” A sajtószabadság honi apostola, mindannyiunk Debreczenikéje, e fogós helyzetet úgy oldotta fel, hogy lehetségesek olyan liberálisok is, akik nem tudják magukról, hogy liberálisok. Bizonyára közéjük tartoztak azok is, akik a napokban ezernyi „talpas” felvonulását ígérték az elkanászosodott sajtó ellen.

Ezenközben ezek az urak a múlt századi szabadelvű hagyomány autentikus örököseinek tekintik magukat. A tradícióra hivatkozó kiszorítósdiban azonban először magát a hagyományt döngölik laposra, hogy aztán e tradíciók továbbvivőire kerítsenek sort. Szövegünk éppen arra példa, hogy mily sokrétű és sokféle megítélésnek teret adó terep az, amit nemzeti történelemnek nevezünk. Az idézett írás egy hatalmas szellemi párbajban született a múlt század negyvenes éveinek elején, ahol szerzőnk vitapartnere – maga is történelmünk hatalmas alakja – a politikai küzdelem hevében hasonló érveket fogalmaz meg „a” sajtó ellen, mint manapság szokásos. A sajtó ellen ordibálók így akár előkelő tekintélyre is hivatkozhatnak. Ezt azonban csak akkor tehetik, ha – hibáin és tévedésein túl – a nagy előd erényeiben is jeleskednek. Azok pedig, akiknek a sajtó szó hallatán továbbra sem nyílik ki a bicska a zsebükben, eltöprenghetnek azon, hogy milyen nehéz is példaképet választani magunknak.

Sajtó, nyilvánosság

„…Ne gondolja hát a nemes gróf, hogy a nyilvánosság a felsőbbség tekintetét süllyesztené; sőt inkább nem lehet a felsőbbség tekintetének erősb támaszt nyújtani, mint ép’ ez által; mert min alapszik a felsőség tekintete? rettegésen, vagy bizodalmon? én azt gondolom, bizodalmon; pedig nincs eszköz, melly a népnek a felsőbbség iránti bizodalmát annyira biztosíthatná, mint ép’ a nyilvánosság örök-éber szemének őrködése; nincs fék, mellynek hatásai a nyilvánosságéval mérkőzhetnének. …a magyar időszaki sajtó a törvényszerűség ébresztésében s a kicsapongások megelőzésében máris annyi segélyt nyújtott a felsőbségnek, hogy e részbeni hatását félreismerni lehetetlen. És én valóban nem gondoltam volna, hogy az itt-ott pillanatnyilag mutatkozó felhevülés, vagy az olly sűrű nyilatkozások s ellennyilatkozások még a nemes grófot is annyira meglephetik, hogy elfelejtené, mikép minden újtól kezdetben illy jelenetek el nem maradhatnak. Örökös tespedésre kellene magunkat kárhoztatnunk, ha illyesmitől visszariadnánk. Nagyon szomorú országlási rend volna az, melly illy ephemer jelenetek miatt azonnal meghúzná a vészharangot, s helyett, hogy bevárná, míg emberi természetünk a nemzeti életbe illesztett új »agentiával« megbarátkozik, magát az új erőt doronggal verné agyon, s a bajt halállal orvosolná. Új, s meglepő reánk nézve, hogy hírlapjaink olly dolgokról s olly hangon szólanak, mikről s mikép ekkorig hallani alkalmunk nem volt. Csiklandósak vagyunk, mert még nem igen nyúltak hozzánk. Majd megszokjuk.

A nemes gróf a sajtószabadságnak s így együtt vele a nyilvánosságnak is elméletben meleg barátja; mert annak »az emberiség jogait bizonyosan kivívó áldását az emberek által nyert minden diadalmaknak elibe teszi«. – Azonban midőn ezen „isteni adománynak” élvezése forog kérdésben, nagyon különösen nyilatkozik. (…) »És éljünk csak a sajtóval minden czél és határ nélkül, és engedjük csak, mikép azzal mindenki kénye kedve szerint élhessen – és lesz köztünk elég, kinek kezében a sajtójog a gyilkosnak gyilkánál, a gyujtogatónak kanóczánál nagyobb átokká fog válni.« …És ezt hazánk reformátora mondja. Lássa meg az érdemes olvasó, mikint képes e dologgal tisztába jőni. – Nincs szándékomban a szabad sajtónak apológiáját írni. E kérdés erősbeknél erősbek által már ezer ezerszer végigfejtegette-tett. …a nemes gróf nézeteire csak azon rövidke megjegyzést teszem, hogy ezek a »nem-éretsségi«, »visszaélési« s a t. kifogások a sajtószabadság leghatározottabb ellenségeinek már ezerszer meg ezerszer hallott s ezerszer meg ezerszer megczáfolt mindennapias ellenvetései, mellyek ha helyt fognának, szabad sajtóra soha, de soha egyetlenegy nemzet sem találtatnék megérettnek; mert a nemzeti érettség s értelmesség gombakint nem nő; eszköz nélkül a czélt el nem érhetni; a szabad, vagy – hogy körülményeinkhez mérve, határozottabban szóljak – szabadabb sajtóra csak szabadabb sajtó által lehet megérni; itt az eszköz czél is egyszersmind; – avagy mondja meg az érdemes gróf, ki s mikor vezetgette a magasztos angol fajt fokonkint, lépcsőnkint azon lelki táplálékhoz, mellynek köszönheti főképen méltán dicsőített értelmességét? – És ne felejtsük el, hogy a sajtó is emberi mű, ne építsük hát egyedül vagy vélt árnyoldalára ítéletünkét; és ne felejtsük el különösen, hogy az nem a sajtó bűne s nem is a nemzet éretlenségének jele, ha vannak emberek, kik máskép vélekednek, mint szeretnők. De hiszen a sajtóval is úgy van az ember, mint a szabadsággal; a szabadságot – elvben – minden ember szereti, csakhogy egynémelly ember egyedül magát, más ellenben mindenkit szabadnak óhajtana.”

???

• Ki beszél?