[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Ritka az olyan világos és szép beszéd, mint amilyet kiválasztott részletünkben olvashatunk. A gondolatok hitelességéért pedig szerzőnk életműve kezeskedik, amelyet mostanában (Esterházy Péter kivételével) mintha elfelednének, pedig sűrűn emlegetnek népet, nemzetet.

Mi az élet: pipafüst

Pedig szerzőnk származásában nem lehet hibát találni (már ha származásban lehet egyáltalán hiba). Kicsiny faluban született, parasztszülőktől. Igaz, utóbb a gyermeket a gépészkovács nagybácsihoz adják. A gimnáziumban a legerősebb szellemi hatások Kisújszálláson érik – ahol nagybátyja a gimnázium igazgatója –, noha nem ennek a városnak az iskoláját örökíti meg halhatatlan regényében. Itt kezd el írni az önképzőkörben. Dolgozatot olvas fel Berzsenyiről, a hazafias költőről, s elbeszélést ír Mi az élet: pipafüst címmel. A nem túl optimista, enervált hangulatok sűrűn foglalkoztatják az „őserő” későbbi poétáját. Egyik első, ha nem a legelső nyomtatott írása P. Kiss Pál néven (egyébként hajdanán Petőfi egyik álneve) jelent meg a Debreceni Ellenőrben, még teológushallgató korában. Címe: Reflexiók, alcíme: Schoppenhauer olvasása közben (így, két p-vel!). Szerzőnk szerencsére nem marad meg filozófusnak. Szépirodalmat ír, 1908-ban Erdő-mező virága címmel állatmeséket ad ki. Osvát Ernő felfedezi, s 1908-ban megjelenteti azt a novelláját a Nyugatban, amelyet joggal tartanak a magyar elbeszélésirodalom egyik csúcsának.

Megazisten


Szerzőnk a két világháború közötti irodalom egyik legnagyobb tekintélye, éppen ezért hatástalanságában is példaadó az a magatartása, amellyel távol kívánja tartani nemzeti értékektől a szélsőséges nacionalizmust. Emlékezetes ez ügyben az egyébként tiszteletre méltó tudóssal, Négyesy Lászlóval folytatott vitája irodalomról és „faji jellegről”. E vitában írja le: „Trianon semmit sem változtatott a tanár urak felfogásán: a megcsonkított Magyarország fénye csak arra való nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatszabadságát; hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek, hogy a naptárak és a hivatalos kiadványok szellemét kézben tartsák.”

Az az író mondja ezt, akinek a szellemi jelenléte és személyes támogatása meghatározó a két háború közötti Erdély magyar kultúrájában. De álljon itt a román George Sbarcea visszaemlékezése, aki szerzőnk regényét kívánta anyanyelvére fordítani. Hogy is mondják románul azt, hogy „vadvirág lepte búzaföld”? – kérdezte szerzőnk a reménybeli fordítót. „Holda stropita cu flori de cimp – fordítottam kapásból. Hát azt, hogy apródonként”? Cu maruntisul, de-amanuntul… – válaszoltam bizonytalanul. És azt, hogy „megazisten”? Törtem a fejem, de nem találtam semmi ehhez hasonlót, még csak megközelítőt sem.” A nyelv nem lehet akadály kölcsönös megismerésünk útjában” – szögezte le szerzőnk román ismerősének. Ami, sajnos, nem jelenti azt, hogy a nyelven túl ne tornyosulnának további akadályok.

Nemzeti irodalom

„Némelyek számára lelkesítő jelszó ma a modern magyar irodalomnak nemzetietlenné való bélyegzése. Idegen kultúra, idegen eszmekörök, idegen ideálok hirdetője szerintük a mai magyar irodalom. S ezzel szemben követelik a tiszta magyar nemzeti irodalom megteremtését.

Megszívleltem a dolgot, s végiggondoltam a magyar irodalom múltját, de nem találtam olyan korszakot, amikor ugyanez a vád ne érte volna az új irodalmi fellobogást. Mikor Bessenyei György Voltaire, Montesquieu fordításával jött, akkor kétségbe voltak esve a latinosok, akik a régi nemes magyar hagyományokat védték, pedig ők a latin Horatiust tekintették mesternek. Sőt az úgynevezett magyar iskola sem volt ősmagyar, Gvadányiról, a Peleskei nótáriusról magáról, nemrégen kimutatták, hogy nemcsak ötletében s szerkezetében, de még soraiban is németből van fordítva, s a Fazekas Mihály Lúdas Matyija francia katonáskodásának emléke: a Lúdas Matyi-mese sohasem fordult elő a magyar népmesekincsben, ellenben a nyugat-európai népeknél számtalan változatban van meg. (…)

Azok a panaszok, hogy a mai magyar irodalom idegen hatások alatt áll, s hogy a nemzeti irodalom megszűnt, hamisak, mellékértelműek s hatalmi törekvések takarói.

Ezek a támadások a nemzeti irodalom alatt a nemzeti külsőségek objektív: vagyis egy hatalmi párt ízlése szerint való feldolgozását kívánják.

Abszolút véve azt jelzik, mintha nemzeti irodalom az volna, hogy egy zárt területen élő, semmi külső befolyásnak ki nem tett embertömeg életéből csupán azokat a vonásokat kell feldolgozni, amelyek őt elkülönítik, elhatárolják más nemzetektől, más népegységektől, tehát egy ideális nemzeti irodalom az volna, amely semmit sem kapott kívülről, mindent maga termelt ki, s maga fogyaszt is el. Ilyen nemzeti irodalom sohasem volt a világon, még a Fidzsi-szigeti bennszülött törzs sem tudná megcsinálni.

Mivel ezt az abszurdumot, aki a gondolatot végiggondolja, nem is tarthatja fenn, tehát nemzeti irodalom alatt, nemzeti törekvések alatt mindenki annak a társadalmi körnek a vágyait, céljait, lehetőségeit akarja érteni, amelyben benne él. A főrend a főrendekét, a közrend a közrendét, a proletár a proletárét. Mivel pedig e két szélső rend tisztára nemzetközi: mert sem a sokezerholdasok nincsenek hazához kötve, akiknek az egész világon palotáik vannak, sem a proletár, amelynek hátán háza s kebelén kenyere: ennél fogva úgy tűnik fel, hogy a középosztály a valódi nemzet, mert ez nem hagyja, s nem hagyhatja el a hazát, itt él s itt hal meg.

Pedig ez sem nemzet önmagában: nemzet mindhárom távolság együtt.

(A cenzúra itt tizenhárom sort törölt.)

Az irodalom fölvéteti, ha akarja, egyes osztályok képét is, de az író akkor is csak az önmaga képét adja. Az irodalom a lelki magánosság világait rakétázza az emberiség szeme elé. Az irodalom ott kezdődik, amikor az író elvágja magát a világtól, s teljesen elzárt énjében megtalálja a külső világegyetemet mindenestől, összes csillagrendszereivel s a kétirányú végtelennek minden titkával s tökéletességével.

Az irodalom az egyéniségnél kezdődik.

Az egyéniség azonban bármivel van telítve: az irodalom szempontjából mindegy. Lehet fontos, politikai szempontból a politikai pártoknak: de nem az egyetemes nemzetnek. A nemzet ugyanis az összes pártok, elemek, akaratok egysége.

Nemzeti irodalom pedig: az összes magyar nyelven írók műveinek egyetemessége. E határokon belül lehet régiókat és különböző dús vidékeket találni: de kidobni, kiközösíteni belőle semmit se lehet.”

???

• Ki beszél?