Csak a közepes árfekvésben prezentált alkoholneműk hatásának volt köszönhető, hogy a Műcsarnok bezárását, a „szüneteltetést” sírva-vigadva ünneplő-gyászoló zsúron nagyobb elkeseredés nélkül túltehettem magam.
Kellett persze a mámor az épület ideiglenes elvesztése fölött érzett szomorúság elviseléséhez is, hiszen – s ez nem vicc – majd’ két évig olyan kiállítóhely nélkül marad a város, amilyent magára valamit is adó kultúra sehol a világon nem nélkülözhet egyetlen percig sem.
A hét végén azonban elsősorban azért volt szükség a stimulálásra, hogy valamiképpen legömbölyödjenek a zsúr keltette rosszkedv élei.
Néhány hete – hallván, hogy a Műcsarnok utolsó napjait a szabadság fogja megszabni – arra gondoltam, valószínűleg valami soha nem látott méretű és szellemű installáció, egy szabadon gondolkodó és teremtő akarat gesztusa fogja beteríteni a sokat tűrt falakat, rendesen földúlva a kedélyeket, s megmutatja – metaforikusan is – 1991 hazai térértelmezését. És arra is gondoltam, hogy miután ilyen lehetőség az életben, sőt, magában a magyar (mű)történelemben is csak egyszer adódik, a dolog valódi mélységében fog kezelődni.
Másnap, tisztultabban – bár ettől nem lett jobb a kedvem –, rájöttem, hogy majdnem minden előfeltevésem igazolódott. A Novus Művészeti Egyesület organizálásában a művészeti főiskolák hallgatóitól (és néhány gyakorlottabb berendezőtől) több millióért tényleg képet kaptunk arról, miként értelmeződik itt a tér. (Mindjárt a legreprezentatívabb, a középső terem háztetőre telepedett kocsmává képződött át, ahol a 140 Ft-os belépővel a zsebében mindenki azonnal otthon érezhette magát. A következőkben hevenyészett és önmagát hevenyészettnek is mutató képkiállítás, majd roncsokkal játszó installáció, túlságba nagyított fényképek tárlata meg betöltetlen teret ábrázoló tér volt látható, s – számomra – csúcsként egy belsővé tett külső: a tatarozásra utaló állványzat, melynek révén a mennyezetre juthatott mindenki, aki átverekedte magát az Iparművészeti Főiskola hallgatóinak kicsiny kiállítási vitrinjeiből és tárlóiból képzett butikstációkon. Mindezt – jól láthatóan – sokan felügyelték is, a jegyszedők pedig a legszebb jattos bulik legkeményebb ajtónállóinak emlékét is elhomályosították.)
Szóval rájöttem, hogy itt tényleg ilyen a tér. A bejárás ellenőrzött és drága, de kijátszható. Az első út a kocsmába vezet, mely bár szörnyen kedélytelen, de végül is a tudat(vesztés) határozza meg a bennlétet. A teret alakítók – az egyik rendező szerint zömük most először lehetett résztvevő, s ez nagyszerű dolog, mondta –, a protagonisták tehát ügyetlenek ugyan, de legalább elszántak és hangosak, a munkákat sem elv, sem elvtelenség nem fűzi össze.
A nézők pedig… A nézők isznak és tétováznak. S mert addig se vár, se lekvár, kivárják a felújítást.
- Kultúra [6]