Mint köztudomású (1977-et írunk!), az éppen halottaiból feltámadni igyekvő kelet-európai avantgárd lett volna az események főszereplője, az orosz, lengyel, cseh, magyar stb. művészetnek az a függetlenségre törekvő, ellenzéki hangú ága, amelyet éppen ebben az időben kezdtek Nyugaton is észrevenni és „nem hivatalos művészetként” emlegetni.
Amikor ezek a Karinthy sorok a válaszra felkérő levéllel kiestek a borítékból, itt a Rajna-vidéken ugyan még november volt, de rendhagyó kontinentális hideggel, kemény, szinte januári faggyal és olyan napsütéssel, hogy csak úgy szikrázott a háztetőkön a hó, mintha most találták volna fel a napot.
Mögöttem halkan zümmögött a printer. Fraktálgenerált grafikákat nyomtatott, melyeknek a kódját az előző napokban gondoltam ki.
Tíz éve járok haza Magyarországra, huszonkét éve élek külföldön. Azt hittem, hogy az idén az lesz a hazalátogatás érdekessége, hogy végre új kocsival érkezem, s megmutathatom anyámnak, a barátaimnak, milyen elegánsát tudnak építeni a japánok. Nem így történt.
Radnóti Sándor mutatott nekem valamit. Majdnem csak úgy udvariasságból mondtam neki, hogy hallom, milyen jó a Holmi, mert ugyan Kölnben nem nagyon kerülhet a kezembe, nem olvasom. Ez a novellapályázat is milyen jól sikerült.
– Nehogy azt hidd, hogy ilyen nagyok a rajzaim – mondta Háy Ági a Vígszínház főbejárata előtt, ahol randevút adtunk egymásnak.
A hóna alatt egy jókora rajzmappa sötétlett, zöld-fekete márványmintás, aminek csak a közepe dagadt ki úgy, ahogy a jóllakott óriáskígyó szokott.
– Tudom – válaszoltam, s elindultunk a villamosmegálló felé.
Ági éppen a kiállítását akarta a falra akasztani, amikor felhívtam, és megállapodtunk, hogy segítek neki, kezdve egészen onnan, hogy elindulunk az Ajtósi Dürer sor felé.
A városi tanács olyan, mint egy torta
Először azt a címet akartam adni ennek az írásnak, hogy „Példaképeink a németek: hivatalban és civilben”, de aztán elbizonytalanodtam; valaki még azt hihetné, hogy tudományos színezetű tanulmányt fog olvasni. Másrészt pedig példaképeinket követni is szoktuk, ugyebár…
Maradjunk tehát a tényeknél.
A most következő történet moráljának a megértéséhez emlékeztetnem kell öreg barátomra, a néhány éve itt, Kölnben elhunyt Barta Lajosra, aki a legendákkal övezett egykori Európa Iskola szobrászművésze volt. Hihetetlen, szinte már mesebeli bizalommal fogadott azonnal mindenkit a szívébe, holott az élet az ellenkezőjére taníthatta volna. Életének több mint felét emigrációban töltötte, és vélt barátaiban is sokszor csalódott.
Minden lexikon így tudja: a festészet történetének legszebb fejezetei a lagúnák városához, Velencéhez kötődnek. Évszázadokon át az ablakokat kitárva nem a világ rajzos képe, hanem e képek olajosan egymásba itatott fénye tódult be a palotákba. Mintha a délibáb érkezett volna látogatóba, úgy fodrozódtak a falakon a víz, az égbolt, a felhők, a ringó bárkák és a vitorlák egymásra vetült színei és árnyképei.
A kölni Kunstverein földig érő, kirakat nagyságú ablakai a város egyik legforgalmasabb utcájára néznek, így hát nem is kell megvenni a belépőjegyet annak, aki csak úgy futólag akar valamilyen benyomást szerezni a termekben kiállított anyagról. Most, hogy Kunstvereinben július végéig például az NDK-ból Nyugatra átköltözött Georg Herold tárlata látható, így, az ablakon át, olyan kép tárul a kíváncsi tekintet elé, ami a legkevésbé sem hozható kapcsolatba az elmúlt évtizedek keletnémet festészetével.
A május végén tartott müncheni katolikus napokon felszólalt Carl Friedrich von Weizsäcker, a jelenlegi nyugatnémet elnök bátyja is. Előadásának a közvetítésére véletlenül bukkantam rá a különben vasárnap reggel szokásos fél kilences rádióműsor keretében.
Két dologban különbözött ez a félórás beszéd az ilyen időpontban egyébként közvetítésre kerülő prédikációktól. Egyrészt abban, hogy ezen a napon nem vasárnap volt, hanem csütörtök, pontosabban: Úrnapja. Másrészt az előadás nem volt besorolható semmilyen vallásos témakörbe.
Legyünk reálisak, ha egy Los Angeles-i egyetemi tanár, egy európai országokban is jártas tokiói üzletember vagy egy londoni, esetleg moszkvai egyetemi hallgató kezébe veszi a Corvina Kiadónak a múlt századi magyar festészetről több nyelven is megjelentetett nagyalakú albumát, akkor az egész biztos nem arra kíváncsi, hogy mi volt a művészeti vetülete a magyar nemzet öneszmélésének a XIX.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét