Perneczky Géza

Amikor ezek a Karinthy sorok a válaszra felkérő levéllel kiestek a borítékból, itt a Rajna-vidéken ugyan még november volt, de rendhagyó kontinentális hideggel, kemény, szinte januári faggyal és olyan napsütéssel, hogy csak úgy szikrázott a háztetőkön a hó, mintha most találták volna fel a napot.

Mögöttem halkan zümmögött a printer. Fraktálgenerált grafikákat nyomtatott, melyeknek a kódját az előző napokban gondoltam ki. Áttetszően karcsú vagy zizegően sűrű vonalfelbontású geometrikus formák voltak ezek, rozettaszerűen szabályos alakzatok, s ahogy hulltak-hulltak az asztalra, leginkább még tenyérnyire felnagyított hópelyhekhez hasonlítottak.

Az avatatlan szem nyilván észre sem vette volna, hogy mi nem stimmel ezekkel a hókristályokkal. Ugyanis nem hat, hanem hét (vagy kétszer hét) szimmetriatengelyük volt. Ilyesmire nincs példa a növény- vagy állatvilágban, de a kristálygeometria sem ismeri a hetes osztályt. Ha azonban az ember a komputerével kitartóan keres utánuk, akkor ezek a hétágú hibridek előbb-utóbb csak előcsalhatók. És hétágú mivoltuk sem változtat azon, hogy mint az ilyen szabályos kristályformák általában, ezek a szintetikus hópelyhek is kissé cikornyásnak és giccseseknek tűnnek a humánus műveltségű értelmiség szemében. Afféle karácsonyfadísznek is elmehetnének bármikor.

A költői kérdés nem is jöhetett volna jobban kalkulálva. Lám, már Karinthy is tudta… – aber nein! – hiszen Petri Gyurka ludas a dologban. Vagyis már Petri is tudta – na de mit? Hogy én itt éppen eltévelyedek, és génmanipulációkat hajtok végre Euklidész tanain? Vagy azt, hogy a költői kérdést csakugyan a gyalázatos kor miatt kell feltenni, a bukott század kapcsán, miközben zümmög a komputerprinter, és halljuk a vidám nótát: Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum, wie schön sind deine Zweige… S amit eddig kevesen tudtak, no de most a szakértő majd megmutatja a világnak: – mind a hét.

Az ember nem is tudja, hogy hová legyen a büszkeségtől. Vagy inkább a szégyentől?… Mert hát végül is nem kell történelemtanárnak vagy a kulturális rovat munkatársának lenni ahhoz valahol, hogy rájöhessünk, hogy ez a manipuláció a hópelyhekkel, nem, ez tényleg nem rendes dolog. Lehet játéknak nevezni, lehet ártalmatlan passziónak is tartani, de itt kicsiben mégiscsak ugyanaz történik, mint ami nagyban az egész század folyamán olyan borzasztó volt. Hasadóanyagok termelése, lombikbébik keltetése, környezetszennyezés, visszaélés a technikával, hatalomkisajátítás meg hasonlók. És az egész csak azért, hogy ne unatkozzak. A morbid kor én magam vagyok.

Legalább a szívét ne hozta volna szóba ez a Karinthy, éppen ilyenkor, karácsony körül (odainthetnék neki, hogy he-he: Utazás a szívem körül…). „Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya / Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséiddel… / Milyen boldog voltam én ennek a századnak az elején / Nem magam miatt, szegény voltam és magamra hagyott / De volt valami páratlan izgalom és remény a levegőben / készültünk valamire és vártunk valami meglepetést…”

Legkésőbb itt, e soroknál mégiscsak elkomolyodok. Szóval már sejtette a dolgot a cifraságokkal ez a Karinthy is, és eleve óva intett, hogy valójában itt másról van szó. Csakhogy hiába töröm a fejem, most, hogy már, hogy egyszer szóba került az egész, nem tudok olyan kifogást találni, amivel igazolhatnám: – én nem! Engem hagyjanak ki – ez a kor aztán biztos, hogy nem én vagyok!

Úgy, hogy talán így fogom a felkérő levelet megválaszolni:

„Kedves Gyuri, ne haragudj, hogy a küldött költői kérdés kapcsán olyan nyegle vagyok. Ez az egész karácsony ugyanis számomra tényleg nehéz dolog. Kölnben vettem a Deutsche Supermarketben néhány igazi karácsonyfadíszt is, azokat az ismert aranylóan fényes gömböket, meg egy csomag angyalhajat, s ezt viszem most haza anyámhoz, hogy ha kettesben karácsonyozunk, legyen mit ráakasztani a fára, ami nem is igazi fenyő, hanem csak afféle szintetikus karácsonyfa műanyagból. Megtévesztő ipari termék, és sok-sok évre szól, hiszen használat után – mint egy esernyő – összecsukható. Végeredményben egy kispolgári család vagyunk.

Több mint húsz éve, hogy megvan. Apám s anyám együtt vették valamikor maguknak, hogy kényelmesebb és egyszerűbb legyen a karácsonyfakérdés. A gyerekek már úgyis kirajzottak, de mégis, legyen valami »zöld« is az asztalon. Tudod, nem az én ízlésem az ilyesmi, de semmit sem szólhatok, mert rájöttem közben arra is, hogy egész évben én is hasonló szintetikus játékokkal játszadozom.

Vagyis, hagyjuk a költői kérdést, amit nekem küldtél, s egyezzünk ki abban, hogy nincsen gyalázatos kor. Ez egy fénykor, egy aranykor, s egész egyszerűen azért az, mert minden kor ugyanilyen gyalázatos és fényes. Hidd el, ezt én tényleg így gondolom.

Tudod, viszonylag szerencsés természetű vagyok, például többnyire színesen álmodom (hallottam ugyanis róla, hogy a legtöbb ember álmában olyan, mint a régebbi filmek, vagyis fekete-fehér tónusú világban mozog). Most elképzelem például, hogy azt álmodom, hogy ezeket a hétágú micsodákat, amiket kinyomtattam, mégiscsak elküldöm neked válasz helyett, mert Te úgyis kitalálod majd, hogy miről van szó. És aztán elképzelem, hogy az álom színes szélesvásznúban folyik tovább, irtó éles világításban, és te – ugyancsak álmomban, de mégis igaziból! – bejössz az ajtón, és kint hull a hó. És azt mondod: »Nem baj. Tulajdonképpen én is erre gondoltam.«

És akkor megkérdezem, hogy mire gondoltál, mert nem tudom. És te feltartod a mutatóujjadat, ami egészen hideg, mert kintről jöttél, és még nem olvadt el rajta a hó. És szemüveg vagy nagyítóüveg nélkül is jól látni a hókristályokat. És látom, hogy valamennyi hópehely hatágú kristály, vagyis, hogy teljesen szabályos. Szóval nem ártott meg a hónak? – kérdezem.

És te nem szólsz, még a fejedet sem rázod, hanem csak titokzatosan mosolyogsz.

Szia!

Géza”

• Költői kérdés