Költői kérdés

Ady Endre: Lázár a palota előtt

Kié a pénz?


Éjfél, valaki dúskál:
Neszt küld a drága palota.
Pénzt olvas valaki.
Zenék zenéje:
Nem hallottam még ilyet soha.

Selymes papírok,
Ím, halk és büszke zsoltárra gyújtnak.
Csilingelnek a kölyök ércek.
Zeng az arany
S az én könnyeim hullnak.

S én a palotát támasztom.
Zúg, megtolul, viharzik a zene.
Milyen zsolozsma,
Mintha a világ
Minden öröme benne zengene.

Kié az a pénz?




















Szőcs Géza:

„Ez örök koszból szabadulás lesz-e?” (Majakovszkij)


Ezzel a kérdéssel fordul hozzánk, kicsoda is? Osztyapenko vagy Steinmetz kapitány? akiknek miért is kellett elszállítani a szobrát onnan az Osztyapenkótól (az a hely azóta is az Osztyapenko, és érdekes: soha senki sem mondta: a Steinmetznél) – hiszen ártatlanok voltak szegények, legalábbis abban, hogy szoborrá merevítették őket, szét is tárják valamelyest a karjukat: úgy emlékszem, amellett, hogy védekezően, egy kicsit tehetetlenül-megadóan is.

Petri György:

Az istenek szerettek? Vagy nem szerettek? (Tóth Árpád)


A költő – költőhöz illő határozottsággal – rögtön meg is válaszolja az önmagának feltett költői kérdést: „– nem tudom”. Mit lehet ehhez hozzátenni, mondjuk azon túl, hogy én még azt sem tudom, vannak-e istenek. Ebben esetleg überolhatnám a rímek halhatatlan mesterét. De nem teszem. Sőt! Megengedve létezésüket, egyenesen köszönetet mondok nekik, hogy most, a Beszélő megszűntével (és ez egyben az én hattyúdalom is), életemben először munkanélkülivé avanzsálhatok. Persze, ez nem olyan komoly munkanélküliség, mint mondjuk a Tar Sanyié, akinek élete volt a Gyár, nagy Gyével.

Végel László:


„Ki vagyok én? Sem kőműves, sem hajóács nem voltam soha: kétlaki lény, kettős a lelkem.”
Oszip Mandelstam:
Pala-óda (Kálnoky László fordítása)

Ki vagyok én? Kérdem, amikor felszállok a vonatra, aztán kiszállok Pesten vagy Újvidéken. Már az is jellemző, hogy önazonosságomra ilyenkor kérdezek rá. Nem is nevezem ezt igazi utazásnak, inkább énjeim közötti beszélgetésnek.


Farkas Zsolt:


„…valódi érdem íly sikert mikép arathat?”
G. E. Lessing:
Egy bizonyos költőre (Soltész Gáspár)

A minap a tévéhíradó záróriportja, slusszpoénja arról tudósított, hogy Gyuszi bácsi fogadta a gyerekeket. Régi jó hagyomány ez. Persze lényeges különbség is van ama régi szlavjanooszmán keletbolsevikhoz képest, imhol Európa. Nem volt, vagy legalábbis nem mutatták, hogy virágot adnak át a nép első férfijának, és a dicső vezér sem nyomott csókot a zabálnivaló édes kisgyerek orcácskájára, mint annak idején Joszip bácsi – vagy legalábbis nem mutatták.


Balla D. Károly:

„Ha ki ma él, miért bánja?” (Ady Endre)


Régebben szerettem volna máskor élni.

Petri György:

„Minek nevezzelek?” (Petőfi Sándor)


Költői kérdés ez a javából. Olyannyira, hogy Petőfinek, aki pedig mindig feltalálta magát, eszébe sem jut, hogy nevezhetné imádottját – az egyszerűség kedvéért – Petőfi Sándorné, szül. Szendrey Júliának. De nem teheti, mert a költő par excellence feladata éppen a megnevezhetetlen megnevezése. Nomen est omen. Vagyis a név: végzet, sors. Léda elképzelhetetlen, mint Dióssyné, Brüll Adél. Ady a név anagrammatikus átalakításával mitológiát teremt, ahol is ő szükségszerűen Zeusz, aki hattyú képében csak tizennyolc éven felülieknek.

Dalos György: „Viszontlaatasra, kapitán”


„Hol vannak a férfiak,
kiket háborúba hurcoltak?
Mondjátok, mért van így,
mondjátok, mért van így?”




Magát a dalt két hangon őrzöm magamban, Jobba Gabi mélabús tónusában és Marlene Dietrich kissé sprődebb előadásmódján. Azok közé a melódiák közé tartozik, amelyek, mint a Lili Marlen vagy a Katyusa, első hallásra ismerősek. Elemi módon azok, ahogyan a naplemente vagy anyánk arca. Homályos ősemlékek, a személyiség építőelemei. Mióta eszemet tudom, velem van a háború.


Eörsi István:

„Ez lenne tehát a válasz?” (Heinrich Heine)


Már öt vagy hat éve feküdt Heinrich Heine a maga közmondásos matracsírjában, mely csak nekünk közmondásos persze. A kereszt sem annak volt közmondásos, akit ráfeszítettek. A költő hátgerincsorvadása, melyet nem túl aszketikus életvitelének köszönhetett, csak frivol célzattal hasonlítható a megfeszíttetés gyötrelmeihez, ez igaz; de szenvedése kiadósabb volt. Végül már, ha meg akart nézni valamit, fáradságosan mozgó ujjaival húzta fel bénult szemhéját; gennyedző sebeire morfiumot szórtak, hogy ne őrüljön meg. Verseit fejben írta álmatlan éjszakákon.

Kisbali László:

„Mit?” (Berzsenyi Dániel)


Mit? Ez költői kérdés? – Kezdhetnénk így is. De kérdezhetnénk Berzsenyivel is: „Mit?” S mivel ekkor „Berzsenyivel szólva” kérdeznénk: kérdésünk – noha maga egyáltalán nem költői kérdés – pusztán az idézés erejével nyomban költőivé alakítaná idézett kérdésünket.

Nem szabad lebecsülni az ilyen kérdőszavakat.