Skip to main content
„Mit?” (Berzsenyi Dániel)


Mit? Ez költői kérdés? – Kezdhetnénk így is. De kérdezhetnénk Berzsenyivel is: „Mit?” S mivel ekkor „Berzsenyivel szólva” kérdeznénk: kérdésünk – noha maga egyáltalán nem költői kérdés – pusztán az idézés erejével nyomban költőivé alakítaná idézett kérdésünket.

Nem szabad lebecsülni az ilyen kérdőszavakat. Heidegger a „mi az a…” szerkezetben véli megtalálni a metafizika eredetét, s Derrida is a „qu’est-ce que…?” kifejezésben leli fel a filozófia alapító kérdését, melyet magyar „transzformátora”, Molnár Miklós, „mi a lófasz?” alakban ad vissza – nagyon helyesen, hiszen így világossá válnak a lételméleti kérdés – Platón óta tudott és tagadott – indulati és erotikus vonatkozásai. De említhetnénk a modern kultúra mögött álló kérdés-választ, amely a XVII. sz. óta az esztétikai tapasztalat leglényegét a „je ne sçais quoi” kifejezéssel írja le: „tudom is én, micsoda”. Ezt pedig Esterházy Péter magyarítja „tudja-a-faszom-mi” formában. A megfogalmazás hasonlósága és különbsége nem csupán a trágárság archetípusaira utal, példásan mutatja azt is, hogy az antikvitásból örökölt objektív kérdésforma ideaelméleti keretét („lóság”) a modernitásban a kérdező alany személyes bizonyosság iránti vágya (első személyű birtokviszony!) váltja fel.

S ha mások ennyi bölcsességet merítenek nyelvük elemi kifejezéseiből, mi sem maradhatunk le mögöttük. A „mit?” formulában ugyanis (legalább) három dimenzió kioltó-fölerősítő játéka hozza létre a jelentést. A „mit?” először a dörgő hangú férfi felháborodásának kifejezése. De hallhatjuk hisztérikusan sivító (konvencionálisan: női), magas hangnak is. Ugyanakkor a „mit?” kérdése a megismerés fegyelmezett, nemet tekintve jelöletlen (androgyn? hermaphrodita?) hangján is megszólalhat, ahol a vágy kíváncsisággá, az akarat tudássá szublimálódik.

A fenét, mondhatná kevésbé szublimáltan az olvasó, aki tudja, hogy Berzsenyi Fő és szív című versének elején áll e költőieden kérdés. Szó sincs itt vágyról, tudásról! Hiszteroid nő hangja annál a költőnél, akinek ölelésében Sopronban elaléltak a leányok? Ugyan! Egy takaros menyecske, akit Berzsenyi e gyengécske versében korabeli sablonoknak engedelmeskedve csak Chloéként emleget, kikosarazta, s ebből fakadó bánatát a költő a fej és a szív közhelyeiben dalolja el: „Mit? s hát azért epesszem / Éltem tűnő tavaszát, / Hogy megvetett az álnok?” Valóban, egyszerűen csak kikosarazták. De mi történik akkor, ha kikosaraznak valakit?

A vers Byblist emlegeti, Ovidius Átváltozásainak milétoszi királylányát, aki reménytelenül szerelmes testvérébe, s akinek könnyeiből forrás támad. E sokatmondó és sokat rejtő mitologémához kapcsolódik a „férfikönnyek” nagy visszatérő témája, amely Berzsenyinél egyszerre jelenti a két nem azonosulását és a létezés határainak, a halálnak a tapasztalatát (l. a Barátnémhoz című nagy verset). A „tűnő idő”, az elmúlás tudata egyesíti a „mit?” kérdésben a felháborodást és a fájdalmat, „a lélek dühét” és a szív keservét. Ami egyedül vigaszt és reményt látszik nyújtani, az nem más, mint az ész: azaz a felháborodásban és félelemben kimondott „mit?” a tudás kérdésévé alakul át. A felhördülést nyugodt vizsgálódás követi, a vágy kihűl, a tekintet élessé válik: „Nemcsak Chloé fejéről / Folynak le égi fürtök, / Nemcsak Chloé szemében / villognak égi tegzek! / Menj, menj! szabad vagyok már.”

A szenvedély és a tudás kérdése ugyanazon szócskával („mit?”) fejezhető ki, mert egy tőről fakadnak. A lángoló szív és a hideg fő már Berzsenyi korában fakóra koptatott toposzai új értelmet nyernek. Ma is hatékony közhely az indulatok és az ésszerűség, a szenvedélyek és az objektivitás éles ellentéte. „Távolságtartónak” kell lennünk, mondják, holott világos: minél távolabb kerülünk, annál homályosabban látjuk a részleteket. Berzsenyinél azonban éppen az indulat állítja éles fénybe a dolgokat. Az ész és értelem a vigaszt kereső szenvedély szülötte, de a vigasz éppenséggel nem a beteljesedés: „Bús könnyeim buzognak / Jaj, szívemet nem oltja / A fő hideg tanácsa! / Édes Chloém szeretlek, Mint méhek a virágot / S mint a folyót az őzek!” Lám, a vers végére micsoda változáson ment keresztül a „mit?” kérdése: a költeményt nyitó felháborodott férfihördülés után a belátás és tudás kimért hangja, s most itt ez a sikoly. De hogy idáig eljusson, Berzsenyinek nem is kellett volna versírással bajlódnia. Ha előre látja a posztmodern értelmezések korát, maga is belátja, hogy elég, ha csak annyit ír: „Mit?” De az is lehet, hogy valami premodernebbet mondana.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon