Kisbali László

Mit? Ez költői kérdés? – Kezdhetnénk így is. De kérdezhetnénk Berzsenyivel is: „Mit?” S mivel ekkor „Berzsenyivel szólva” kérdeznénk: kérdésünk – noha maga egyáltalán nem költői kérdés – pusztán az idézés erejével nyomban költőivé alakítaná idézett kérdésünket.

Nem szabad lebecsülni az ilyen kérdőszavakat. Heidegger a „mi az a…” szerkezetben véli megtalálni a metafizika eredetét, s Derrida is a „qu’est-ce que…?” kifejezésben leli fel a filozófia alapító kérdését, melyet magyar „transzformátora”, Molnár Miklós, „mi a lófasz?” alakban ad vissza – nagyon helyesen, hiszen így világossá válnak a lételméleti kérdés – Platón óta tudott és tagadott – indulati és erotikus vonatkozásai. De említhetnénk a modern kultúra mögött álló kérdés-választ, amely a XVII. sz. óta az esztétikai tapasztalat leglényegét a „je ne sçais quoi” kifejezéssel írja le: „tudom is én, micsoda”. Ezt pedig Esterházy Péter magyarítja „tudja-a-faszom-mi” formában. A megfogalmazás hasonlósága és különbsége nem csupán a trágárság archetípusaira utal, példásan mutatja azt is, hogy az antikvitásból örökölt objektív kérdésforma ideaelméleti keretét („lóság”) a modernitásban a kérdező alany személyes bizonyosság iránti vágya (első személyű birtokviszony!) váltja fel.

S ha mások ennyi bölcsességet merítenek nyelvük elemi kifejezéseiből, mi sem maradhatunk le mögöttük. A „mit?” formulában ugyanis (legalább) három dimenzió kioltó-fölerősítő játéka hozza létre a jelentést. A „mit?” először a dörgő hangú férfi felháborodásának kifejezése. De hallhatjuk hisztérikusan sivító (konvencionálisan: női), magas hangnak is. Ugyanakkor a „mit?” kérdése a megismerés fegyelmezett, nemet tekintve jelöletlen (androgyn? hermaphrodita?) hangján is megszólalhat, ahol a vágy kíváncsisággá, az akarat tudássá szublimálódik.

A fenét, mondhatná kevésbé szublimáltan az olvasó, aki tudja, hogy Berzsenyi Fő és szív című versének elején áll e költőieden kérdés. Szó sincs itt vágyról, tudásról! Hiszteroid nő hangja annál a költőnél, akinek ölelésében Sopronban elaléltak a leányok? Ugyan! Egy takaros menyecske, akit Berzsenyi e gyengécske versében korabeli sablonoknak engedelmeskedve csak Chloéként emleget, kikosarazta, s ebből fakadó bánatát a költő a fej és a szív közhelyeiben dalolja el: „Mit? s hát azért epesszem / Éltem tűnő tavaszát, / Hogy megvetett az álnok?” Valóban, egyszerűen csak kikosarazták. De mi történik akkor, ha kikosaraznak valakit?

A vers Byblist emlegeti, Ovidius Átváltozásainak milétoszi királylányát, aki reménytelenül szerelmes testvérébe, s akinek könnyeiből forrás támad. E sokatmondó és sokat rejtő mitologémához kapcsolódik a „férfikönnyek” nagy visszatérő témája, amely Berzsenyinél egyszerre jelenti a két nem azonosulását és a létezés határainak, a halálnak a tapasztalatát (l. a Barátnémhoz című nagy verset). A „tűnő idő”, az elmúlás tudata egyesíti a „mit?” kérdésben a felháborodást és a fájdalmat, „a lélek dühét” és a szív keservét. Ami egyedül vigaszt és reményt látszik nyújtani, az nem más, mint az ész: azaz a felháborodásban és félelemben kimondott „mit?” a tudás kérdésévé alakul át. A felhördülést nyugodt vizsgálódás követi, a vágy kihűl, a tekintet élessé válik: „Nemcsak Chloé fejéről / Folynak le égi fürtök, / Nemcsak Chloé szemében / villognak égi tegzek! / Menj, menj! szabad vagyok már.”

A szenvedély és a tudás kérdése ugyanazon szócskával („mit?”) fejezhető ki, mert egy tőről fakadnak. A lángoló szív és a hideg fő már Berzsenyi korában fakóra koptatott toposzai új értelmet nyernek. Ma is hatékony közhely az indulatok és az ésszerűség, a szenvedélyek és az objektivitás éles ellentéte. „Távolságtartónak” kell lennünk, mondják, holott világos: minél távolabb kerülünk, annál homályosabban látjuk a részleteket. Berzsenyinél azonban éppen az indulat állítja éles fénybe a dolgokat. Az ész és értelem a vigaszt kereső szenvedély szülötte, de a vigasz éppenséggel nem a beteljesedés: „Bús könnyeim buzognak / Jaj, szívemet nem oltja / A fő hideg tanácsa! / Édes Chloém szeretlek, Mint méhek a virágot / S mint a folyót az őzek!” Lám, a vers végére micsoda változáson ment keresztül a „mit?” kérdése: a költeményt nyitó felháborodott férfihördülés után a belátás és tudás kimért hangja, s most itt ez a sikoly. De hogy idáig eljusson, Berzsenyinek nem is kellett volna versírással bajlódnia. Ha előre látja a posztmodern értelmezések korát, maga is belátja, hogy elég, ha csak annyit ír: „Mit?” De az is lehet, hogy valami premodernebbet mondana.

• Költői kérdés