Éjfél, valaki dúskál:
Neszt küld a drága palota.
Pénzt olvas valaki.
Zenék zenéje:
Nem hallottam még ilyet soha.

Selymes papírok,
Ím, halk és büszke zsoltárra gyújtnak.
Csilingelnek a kölyök ércek.
Zeng az arany
S az én könnyeim hullnak.

S én a palotát támasztom.
Zúg, megtolul, viharzik a zene.
Milyen zsolozsma,
Mintha a világ
Minden öröme benne zengene.

Kié az a pénz?

Ezzel a kérdéssel fordul hozzánk, kicsoda is? Osztyapenko vagy Steinmetz kapitány? akiknek miért is kellett elszállítani a szobrát onnan az Osztyapenkótól (az a hely azóta is az Osztyapenko, és érdekes: soha senki sem mondta: a Steinmetznél) – hiszen ártatlanok voltak szegények, legalábbis abban, hogy szoborrá merevítették őket, szét is tárják valamelyest a karjukat: úgy emlékszem, amellett, hogy védekezően, egy kicsit tehetetlenül-megadóan is.

A költő – költőhöz illő határozottsággal – rögtön meg is válaszolja az önmagának feltett költői kérdést: „– nem tudom”. Mit lehet ehhez hozzátenni, mondjuk azon túl, hogy én még azt sem tudom, vannak-e istenek. Ebben esetleg überolhatnám a rímek halhatatlan mesterét. De nem teszem. Sőt! Megengedve létezésüket, egyenesen köszönetet mondok nekik, hogy most, a Beszélő megszűntével (és ez egyben az én hattyúdalom is), életemben először munkanélkülivé avanzsálhatok. Persze, ez nem olyan komoly munkanélküliség, mint mondjuk a Tar Sanyié, akinek élete volt a Gyár, nagy Gyével.

„Ki vagyok én? Sem kőműves, sem hajóács nem voltam soha: kétlaki lény, kettős a lelkem.”
Oszip Mandelstam:
Pala-óda (Kálnoky László fordítása)

Ki vagyok én? Kérdem, amikor felszállok a vonatra, aztán kiszállok Pesten vagy Újvidéken. Már az is jellemző, hogy önazonosságomra ilyenkor kérdezek rá. Nem is nevezem ezt igazi utazásnak, inkább énjeim közötti beszélgetésnek.

„…valódi érdem íly sikert mikép arathat?”
G. E. Lessing:
Egy bizonyos költőre (Soltész Gáspár)

A minap a tévéhíradó záróriportja, slusszpoénja arról tudósított, hogy Gyuszi bácsi fogadta a gyerekeket. Régi jó hagyomány ez. Persze lényeges különbség is van ama régi szlavjanooszmán keletbolsevikhoz képest, imhol Európa. Nem volt, vagy legalábbis nem mutatták, hogy virágot adnak át a nép első férfijának, és a dicső vezér sem nyomott csókot a zabálnivaló édes kisgyerek orcácskájára, mint annak idején Joszip bácsi – vagy legalábbis nem mutatták.

Régebben szerettem volna máskor élni.

Költői kérdés ez a javából. Olyannyira, hogy Petőfinek, aki pedig mindig feltalálta magát, eszébe sem jut, hogy nevezhetné imádottját – az egyszerűség kedvéért – Petőfi Sándorné, szül. Szendrey Júliának. De nem teheti, mert a költő par excellence feladata éppen a megnevezhetetlen megnevezése. Nomen est omen. Vagyis a név: végzet, sors. Léda elképzelhetetlen, mint Dióssyné, Brüll Adél. Ady a név anagrammatikus átalakításával mitológiát teremt, ahol is ő szükségszerűen Zeusz, aki hattyú képében csak tizennyolc éven felülieknek.

„Hol vannak a férfiak,
kiket háborúba hurcoltak?
Mondjátok, mért van így,
mondjátok, mért van így?”




Magát a dalt két hangon őrzöm magamban, Jobba Gabi mélabús tónusában és Marlene Dietrich kissé sprődebb előadásmódján. Azok közé a melódiák közé tartozik, amelyek, mint a Lili Marlen vagy a Katyusa, első hallásra ismerősek. Elemi módon azok, ahogyan a naplemente vagy anyánk arca. Homályos ősemlékek, a személyiség építőelemei. Mióta eszemet tudom, velem van a háború.

Már öt vagy hat éve feküdt Heinrich Heine a maga közmondásos matracsírjában, mely csak nekünk közmondásos persze. A kereszt sem annak volt közmondásos, akit ráfeszítettek. A költő hátgerincsorvadása, melyet nem túl aszketikus életvitelének köszönhetett, csak frivol célzattal hasonlítható a megfeszíttetés gyötrelmeihez, ez igaz; de szenvedése kiadósabb volt. Végül már, ha meg akart nézni valamit, fáradságosan mozgó ujjaival húzta fel bénult szemhéját; gennyedző sebeire morfiumot szórtak, hogy ne őrüljön meg. Verseit fejben írta álmatlan éjszakákon.

Mit? Ez költői kérdés? – Kezdhetnénk így is. De kérdezhetnénk Berzsenyivel is: „Mit?” S mivel ekkor „Berzsenyivel szólva” kérdeznénk: kérdésünk – noha maga egyáltalán nem költői kérdés – pusztán az idézés erejével nyomban költőivé alakítaná idézett kérdésünket.

Nem szabad lebecsülni az ilyen kérdőszavakat.