Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg
Karácsony van, de nekem nem kellenek olcsó fenyőgallyaid
Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya
Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséddel
Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér térítőjét
Fekete posztó van alatta, két gyertya ide és feszület
Krisztus törvényszéke elé rángatlak, hívlak tetemére
Ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek
Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején
Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott
De volt valami példátlan izgal

Ez a kérdés a világ legáltalánosabb kérdése, de azt hiszem, legalább egyszer mindenki felteszi magának egy nagyon kétségbeesett vagy nagyon spleenes pillanatában. Babits 26 éves korában írta az Esti kérdést. Később, idősebben már nemigen kérdezzük, hogy „miért nő a fű?”, mire való az egész, miért élünk. Egy londoni barátom (magyar emigráns persze) gyakran mondogatta: „Felnőtt embernek nincs szüksége világnézetre.” Felnőtt ember a babitsi kérdésre a legszívesebben azt feleli, hogy az életnek nincs értelme.

Ez ugyanúgy metafizikai probléma, mint az istenprobléma. Azt hiszem, azt kérdezi Babits, hogy szeretek-e egyáltalán, vagy szerethetem-e Istent, hogyha még a legyeket sem tudom szeretni. Csak hát a kérdésben kissé el van koszolva a szeretetprobléma. Attól ugyanis én még csupa szeretet lehetek, hogy idegesítenek a legyek. Abszolúte idegesítenek, és csak abban különbözik a reakcióm egy megátalkodott ateistáétól vagy egy XIX. századi humanista öntudattal rendelkező polgárétól, hogy ők kapásból és gondolkodás nélkül csapják agyon a legyeket, meg rakják ki a légypapírt.

Petri kérdése: „Muszáj-e hősnek lenni, ha nem lehet?” Mit tudom én! Biztos van, aki kapásból tudja. Én azt sem tudom, mi az, hogy hős, mi az, hogy muszáj, mi az, hogy lehet/nem lehet. Két utóbbiról az elmélkedést elhalasztom. A hős az inertia ellen kiszáll? Inkább szeret fölkelni, mint lefeküdni? Amikor éppen fekszem, azt mondom, csak a hősöktől ments meg, uram isten. Mert ezek nem nyughatnak. Folyvást nyaggatják embertársaikat. Amikor meg éppen állok, nézem a kushadókat. A szar a fűben metaforánál többre vágy az elme.

Fekszem a félsötétben, egy megírandó cikken morfondírozok a politika és költészet találkozásának eshetőségeiről, s hirtelen eszembe jut az Egy mondat: Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van /… mindenki szem a láncban / …magad is zsarnokság vagy… – és így tovább, fölsejlő töredékekben. És valami hiányérzet támad bennem. Percekig tart, amíg rájövök, miért is. Évek óta nem hallom-látom ezt az Illyés-verset – még október 23-án sem! Egyáltalában: ritkán, mondhatni alig hallani Illyésről. Elgondolkodtató. Félreértés ne essék! Nem kultúrpolitikát kérek számon.

„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?”




Íme tessék, egy igazi költői kérdés. Lehet rá megnyugtató választ adni? Nyilvánvalóan nem. Köznyelvünk a „költői kérdés” fordulatot általában pejoratíve használja. Ha egy kérdést költőinek nevezünk, akkor jobb esetben naivitást tételezünk fel a kérdezőről, mert úgy gondoljuk, hogy a válasz, egyértelmű.

Amennyire örvendetes az, hogy a rendszerváltás eredményeként ma Magyarországon lényegében megvalósult a szabad vallásgyakorlás, annyira visszatetsző a vallási fogalmak és meggyőződések politikai érvként való felhasználása a közéleti vitákban.