Én úszom a boldogságban. Igaz, úszni nem mindig könnyű, és nem is mindig jó, a boldogság néha belelöttyen az ember szájába, és kénytelen nagy, keserű kortyokat nyelni belőle. De azért mégis a legcsodásabb közeg.

Karinthy csalódottságát nem tudom osztani, bár tudom, hogy az igazi értelmiségi sosem elégedett, és az igazi katolikusnak sosem tiszta a lelkiismerete. Talán az a baj, hogy Karinthynak ártatlan volt a szíve – nekem soha.

Ó, boldogtalan gyermekeim! Kislányaim… Mi vár rátok a jövőben? Éjszaka van, nézem nyugodt, álomba merült arcotok, és sírok. Hogy mitől? Magam sem nagyon értem. Az éjszakától. A ti nemtudástól tiszta és fénylő arcotoktól. Két alvó arc a rosszkedvű tél hullámaiban, valahol a Föld, Moszkva peremén… Nem tudok könnyek nélkül rátok nézni, talán mert valóra nem vált reményeimet siratom. Én EGÉSZ valómat akartam az életnek adni, és nem kellett neki. A nagy és bölcs életnek.

Gyakran elüldögélek öreg barátommal. Hatvanéves, kétszer annyi, mint én, olyan élettapasztalatokkal, amelyek alapjában véve kételkedővé tehetnek egy embert. Túlélte a koncentrációs tábort és néhány rosszabbnál rosszabb politikai rendszert. Hallgatom a történeteit újra meg újra, és közben azon gondolkozom, miért is érzem magam öregebbnek nála.

Öreg barátom élete csalódások sora. Minden csalódás egy elveszített remény, így hát az ő sok csalódása azt is mutatja, mennyi reménnyel élt.

írja gyönyörű Karácsonyi elégiájában Karinthy Frigyes a kezdetek boldog várakozásáról, amit az út kezdetén, az élet kezdetén vagy egy század kezdetén érezhet csak az ember. Mert hiába a karácsonyfával ékes év vége, az akkor érkező meglepetéseket már nem tudjuk olyan lázas örömmel fogadni.

Próbáljuk, igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy mi már modern, felvilágosult emberek vagyunk, valójában ősi félelmek dolgoznak bennünk. Rettegünk attól, hogy a vég szörnyű lesz, és félelmeink foglyaként magunk idézzük elő a szörnyűséget.

Bertold Brecht: A kerékcsere

Ülök a járdaszélen.
A sofőr kereket cserél.
Nem voltam szívesen ott, ahonnét jövök.
Nem leszek szívesen ott, ahová utazom.
Miért nézem a kerékcserét
Türelmetlenül?







Némely kérdések azzal nyűgöznek le, hogy eleve tudjuk: nincs rájuk válasz. Ezeket a nem arisztotelészi dráma vagy a nem euklideszi geometria mintájára nem szókratészi kérdéseknek nevezem.

Karinthy e néhány verssora nyilvánvalóan hívószó, mellyel a szerkesztő az elmúlt évek sorsszerűségének felismerésére és elmondására szólít fel bennünket. Mit tettél ártatlan szívemmel gyalázatos kor, felelj meg…

Velem azt tette, hogy hosszú, annyi kalandot és gyötrelmet megélt életemen át odajuttatott, hogy ha elém teszik ezt a verset, már semmi másra, mint poétikai tartalmára ne figyeljek.

Amikor ezek a Karinthy sorok a válaszra felkérő levéllel kiestek a borítékból, itt a Rajna-vidéken ugyan még november volt, de rendhagyó kontinentális hideggel, kemény, szinte januári faggyal és olyan napsütéssel, hogy csak úgy szikrázott a háztetőkön a hó, mintha most találták volna fel a napot.

Mögöttem halkan zümmögött a printer. Fraktálgenerált grafikákat nyomtatott, melyeknek a kódját az előző napokban gondoltam ki.

Egy német üzletember az elegáns kávéházban megmutatta nekem a naptárát, egy találkozó volt beírva valami némettel (vagy japánnal, vagy amerikaival) kerek egy évvel (lehet, hogy kettővel) későbbre a világ valamelyik távoli sarkának távoli hoteljében. Meg volt rendelve az étteremben az asztal, fehér, ropogósra keményített asztalterítővel, áttetsző borospoharakkal, lenyűgöző kilátással a békés tengerre.

El lehet képzelni kifinomultabb gyilkosságot, mint hogy valaki áldozatának üveges szeme elé löki ezt a naptárat, és azt ordítja: Idenézz! Itt az egy évre előre rendelt asztalod!

aki történelmet tanított, egyszer bizalmasan megsúgta: ha keveset tudsz, messziről kell indítani, hogy már az ókori görögök is. Vagy a rómaiak. Bizánc. Azt is mondhatod, hogy már Lenin is megmondta. Mindegy, hogy mit, nem olvassa senki, inkább elhiszik. Igaza volt, legalábbis Lenint illetően, de általában a többire is felkapta a fejét a Bizottság, ami, ugye, már egy kettes. Nem biztos, hogy ez a kitérő most segít, de inkább róla szólnék.

Hogy mit tett? Ami belefér, ami elképzelhető, mindent, ami kitelt ettől a kortól – számoljunk csak – 1913-tól 1993-ig. „Hogy tetszettek ennyi mindent kibírni?” – kérdezik a fiatalok. Hogy írhatnám meg – mondtam Pistának, mikor az Új Írás 1976-ban a Pályám emlékezetét kérte tőlem –, hisz „anyja mosónő volt, apját leütötte a hajókötél”, senki sem hinné el, azt gondolnák, hogy túlzok, panaszkodok, százéves koromban azon bőgök, hogy ötéves koromban nem kaptam hajasbabát – és mennyien csinálják ezt az utójajgatást, mentségül, magyarázatul egyes gaztetteikre.