Szántó Piroska

Hogy mit tett? Ami belefér, ami elképzelhető, mindent, ami kitelt ettől a kortól – számoljunk csak – 1913-tól 1993-ig. „Hogy tetszettek ennyi mindent kibírni?” – kérdezik a fiatalok. Hogy írhatnám meg – mondtam Pistának, mikor az Új Írás 1976-ban a Pályám emlékezetét kérte tőlem –, hisz „anyja mosónő volt, apját leütötte a hajókötél”, senki sem hinné el, azt gondolnák, hogy túlzok, panaszkodok, százéves koromban azon bőgök, hogy ötéves koromban nem kaptam hajasbabát – és mennyien csinálják ezt az utójajgatást, mentségül, magyarázatul egyes gaztetteikre. Ezt én nem tehetem.

– Írd csak le – biztatott Pista –, ha nem tudnád, az igazságnak átütő ereje van. Csak ne sajnáld közben, te, magadat, sajnáljon az olvasó, érted?

Dehogy sajnáltam én magamat. Hála Istennek, olyan fertelmes gyerekkorom volt, hogy már nyolcéves koromra megszereztem a teljes védettséget, nagyjából minden rossz ellen. Mindenekelőtt eldöntöttem, hogy az én apám a KIRÁLY. És majd meg is fogom találni a Regény Végén. Mert természetesen regényhősnő leszek, ha már szerencsétlenségemre lány vagyok, s így a dicsőség némely területe el van zárva előlem. Ami azt jelenti, hogy minden, ami velem történni fog, az ezzel a regényhősnővel történik, én meg érdeklődve nézek, és lesem, no, hogy is végződik ez a mostani kaland.

Kiszabadulok a kisvárosi rabságból? Persze, hogy kiszabadulok, és együtt lakom Pesten imádott testvéremmel, Fannival, akitől tízéves koromban elszakadtam. Boldogan nyomorgunk egyetem és főiskola alatt, ahogy ez már a regényekben és nagy festők életrajzában illik.

Vaszary mester felvesz az osztályába, a Képzőművészeti Főiskolára, aztán kicsapnak.

És börtönbe csuknak, mert azt szeretném, hogy a parasztok ne tésztalevesen arassanak, s a télen minden gyereknek legyen cipője. Hát aztán? Garamvölgyi Aladár többet ült, mint én, gróf Monte Christóról nem is szólva.

Sokáig rám sem néznek a fiúk, csak havernak tartanak, aztán belém szeret az egyik, s ugyanakkor megjelenik egy méltóbb, akivel egy életre akarok összetartozni? Érdekes.

Nem festhetek tájképet, mert háború van, s csak festőigazolvánnyal szabad a szabadban festeni. Az enyémet meg elvették, mert megbízhatatlan vagyok? Hát csakugyan térképpé lett a táj? Tőlem félsz, szegény Magyarország? Hát így töröd meg a pályám ívét először? No, háború van, ülhetsz a sebesülten kórházba kerülő haldokló fiatalember mellett, s beállsz ápolónőnek egy hadikórházba? Micsoda ronda kitolás ez az élettől, mi? Te akartál regényhősnő lenni, nesze!

Bevonulnak a németek Magyarországra? Állok, és nézem őket honfitársaimmal együtt.

El kell bújnom, keresnek. El is bújok, a világ legszebb és legszegényebb falujába, hamis papírokkal, s boldogan aratok, nyűvök kendert és lopok fát az erdőből, most vagyok csak bujdosó királykisasszony, mezítláb?

Durr, épp a nyilaspuccsra érek haza Pestre, s végigélvezhetem Pest ostromát, a hidak felrobbantásától a hóba fúlt holttestekig, közben vadásznak rám? De én elrejtőzöm az oroszlán torkába, ott nem keresnek. Kellemes, biztonságos hely, a házigazdám rendszeresen beszámol nekem, élvezettel, aznapi gaztetteiről.

A Pártban iszonyúan legorombítanak, amiért nem lőttem le, ellenkezőleg, kiengedtem a hátsó kijáraton, mikor az oroszok bejöttek, holott volt fegyver a háznál dögivel. Akármilyen a házigazda, mégse illik meggyilkolni, ugye?

Megalakult a Művészszövetség, a volt Szocialista Képzőművészcsoportból? Nekem elfelejtettek szólni? Igaz, kilógtam a Csoportból, mert engem az aszfaltba zárt pesti fák jobban érdekeltek, mint az elvárt munkástémák? Hát mit csináltam volna, ha egyszer ez érdekelt?

Annyi baj legyen. Megszületik az Európai Iskola, és édes-mostoha otthonommá lesz, persze, hogy betiltják három év múlva.

Képtelen vagyok szocreált festeni, ahogy a férjem sem ír rendelésre verseket, én illusztrálok, ő fordít és lektor. Férjem 1951-ben kilép a Pártból, én bent maradok. Enyhén szólva nehéz idők következnek, megvetik az én szívbajom és a férjem gyomorbajának az alapját.

Aztán megtörténik a csoda 1956. október 23-án. Ugye, hogy történnek csodák? A világ engem igazol hirtelen, igaz, csak tizenegy napig.

Sötétség szakad ránk, barátaink nagy része külföldön vagy börtönben, vagy még rosszabb helyen. Férjemet egy ironikus megjegyzése menti meg, örökre hálás vagyok annak az ismeretlen téglának (spicli? besúgó?), aki ezt hírül vitte a Főfőfőnek.

Micsoda? Infarktust kapok, pont most, mikor a Governement meghív bennünket Angliába? Most halok meg? Nem csoda, Pista nem jött haza a Minisztériumból, ahol engedélyt kellett kérnie, hogy utazhassunk. Várom és várom Szentendrén, gondolom, letartóztatták, ez akkoriban gyakran előfordul ugyanis. Csak, sajnos, hajnalig ittak Cipivel együtt, mert aznap ölték meg Nagy Imrét, mint kiderült.

Egy év múlva fogadhattuk el a meghívást, elengednek, öt, azaz öt dollárral ellátva, személyenként. Igen, és jut nekünk a legvidámabb barakk mézesmadzagjaiból. Küldenek is, hívnak is ezután, utazhatunk.

Fiatal barátaink szakítanak velünk, mert ötvenhatot többre tartjuk, mint hatvannyolcat. Vén hülyék, motyognak 1848-ról, ugye? Biztos igazuk van, ez a világ rendje. Számít az, hogy mi láttuk a csodát?

Mégis meglep, hogy gyáva kukacnak s megvetendő kormánytámogatónak tekintenek, mert elbámulnak, mikor vállaljuk, hogy írunk a Bibó-emlékkönyvbe? Hát mit csináljunk, aláírni ezt-azt nem szeretünk, de Bibó – egyszerűen megtiszteltetés, ha írhatunk róla, hiszen ismertük jól mind a ketten.

Eljutunk Itáliába többször is? Angliába is? Görögországba is? Hát persze. Sienában szívgörcs, Rómában gyomorvérzés, Londonban, Izraelben baleset – a Parthenonba öregen, egymást húzgáljuk föl a lépcsőkön, és akkor megint érzem, hasznos képességemmel kilépve önmagamból: öreg költő és felesége megkapja vénségére, amire fiatalon annyira vágyott, és fizet, fizet, fizet érte, és nemcsak testi fájdalommal, de baráti orrfintorgatásokkal is: „persze, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül” – igenis, érintkezünk Aczél Györggyel – már amikor ő is akarja –, hitvány kutya az, aki elfelejtené, hogy külön-külön megmentette mind a kettőnk életét. Igen, most éppen miniszter, de volt valaha nyomorgó színinövendék, lesz még lebukott nagyság is, akit habzó szájjal pocskondiáz olyan is, aki valaha hason csúszott előtte.

Nagy Károly halála után a Birodalma széthullott. Százötven évre rá, mondja Pista. Ez a mi korunk felgyorsult kissé. Gondoljátok meg, proletárok!

Atyaúristen, rohannak a fiatal barátaink a céljaik felé, s mindent kockáztatnak érte. Én vegyem el a kedvüket? Hála Istennek nem hallgatnak rám. Jaj, hogy féltem őket, hogy félek miattuk, istenem. Most éppen nem ölik meg őket, de én már kétszer láttam ilyesmit, nagyon sokféleképpen lehet gyilkolni. Mit tettél az ártatlan szívükkel, gyalázatos kor, erre felelj?!

Engem védett valami, nem óhajtom itt meghatározni, hogy mi. Szép mese volt, nagyérdemű közönség? És boldogan éltek, míg meg nem haltak? Ez volna a happy ending? Nincs heppiend. Persze, boldogan éltek, míg meg nem haltak. De meghalnak.

• Költői kérdés