Beney Zsuzsa

Karinthy e néhány verssora nyilvánvalóan hívószó, mellyel a szerkesztő az elmúlt évek sorsszerűségének felismerésére és elmondására szólít fel bennünket. Mit tettél ártatlan szívemmel gyalázatos kor, felelj meg…

Velem azt tette, hogy hosszú, annyi kalandot és gyötrelmet megélt életemen át odajuttatott, hogy ha elém teszik ezt a verset, már semmi másra, mint poétikai tartalmára ne figyeljek. A koncentrációnak ezzel a kényszerével sok mindent kizár életemből – és bűnhődöm is ezért a kényszerű barlangba vonulásért, önmagába zárt létemért – de talán adott is valamit, az odafigyelésnek és a veleérzésnek, veleszenvedésnek, ha nem is tudását, de legalább megsejtését. Ezért aztán ne várják tőlem se annak leírását, amit e kor velünk, se annak, amit velem tett. Mindössze a verset próbálom elemezni; mert abban, ahogyan most látjuk, benne kell lennie mindannak a fájdalomnak, amit e mai látás hozzátesz a költő egykori fájdalmához.

Az „Üzenet a palackban” című kötetben két nagy karácsonyi vers szerepel, s ezek hangulata nagyjából megegyezik azokéval a nagylélegzetű költeményekével, melyek a kötet egészét adják. Érdekes, hogy négy ünnepi költemény is van a kötetben (mindössze húsz vers között), s a többi, ehhez hasonlóan hosszú, hömpölygő vers is gyakran valamely dátumhoz vagy alkalomhoz kapcsolódik. Alighanem eszköz ez, mint a két karácsonyi vers is, arra, hogy Karinthy megüthesse velük azt a valamelyest patetikus alaphangot, mely bevezeti e versek jellemző stílusát: a mindennapian beszédszerűnek és a patetikusnak sajátos összeolvadását. Aligha olvashatunk olyan Karinthy-verset, mely itt vagy ott ne idézné Füst Milán fenséges dörgedelmeit; Karinthy pátosza azonban általában a versek kezdetét hangsúlyozza, ezzel ellensúlyozva a vers előrehaladtával mind prózaibb hangot. Ebben az akart köznapiságban még késeibben is fel-felvillan néhány nagy kép, de rendszerint csak tűzijátékszerűen – s nem egyszer érezzük úgy, hogy a költeményt csak a tehetetlenségi erő hajtja tovább. Csakhogy ez mindig a kétségbeesésből fakadó tehetetlenség; mert Karinthy hosszú versei egytől egyig a kétségbeesés tehetetlenségének és a tehetetlenség kétségbeesésének összeolvadásából születtek. Pátoszuk arra szolgál, hogy ezt a kétségbeesést a kimondhatóság birodalmába emelje. De végül a vers kérdéseinek és felsorolásainak egyre prózaibb sokasága hozza létre azt az állapotot, mely fenntartja és erőlködésre is kényszeríti figyelmünket, s éppen ezzel a szöveg mondanivalójához szögezi azt. A szó klasszikus értelmében költőinek csak a bevezető sorokat tarthatjuk, a meg- és felszólítást: Mit tettél velem és felelj meg. Ez az első sor egyszerre énközeli és patetikus, mert van valamelyes gyermeki, az ember kicsinységét hangsúlyozó abban, ahogyan a személyes az általánosat s mégis megszemélyesítettet, az esendő én a kort, a meghatározhatatlanul grandiózusát megszólítja. Az ártatlan szív és a gyalázatos kor kontrasztja a személyesnek és az elvontnak azon a határvonalán áll, ahol érzelmeinkben egyszerre ébred megindultság és megrázkódtató félelem. A vers kezdeti, érzelmi hatását ennek az első sornak befejezettsége, a megszólítás bátorsága, a kérdés és a felszólítás közti állapot érzelmi feszültsége, a kérdés szónoki pátosza okozza. Vers a versben – ez az első sor mintha a többitől elválasztva, tökéletes magányban állana – ugyanabban a visszhangtalan magányban, melyből a költő panaszszava, mint kiáltás, messze hangzik. Néma csönd, hatalmas cezúra után kezdődik a következő hét verssor, a konkrét, de szimbolikusba hajló leírásnak és reflexióinak sorozata, a pompázatos és olcsó karácsonyról, arról a hazugságról mely az igazság ünnepének álruháját veszi magára. Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér térítőjét – a következő néhány sorban Karinthy talán költészetének csúcsára emelkedik. A kép iszonyatosan látványos, a modern költészet oly sokszor megidézett szimbóluma, s aligha kerülhetjük el, hogy ma már ne Pilinszky „terített asztala” jusson eszünkbe róla – de ez az utolsó vacsora az élő Krisztus feltálalása is lehet. A kép szinte magától mélyül a fekete posztó és feszület törvényasztalától a szív tetemének, ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek ravataláig. Az asszociációs kapocs nagyon szoros: a feszületről természetesen jut eszünkbe Krisztus teteme – csakhogy aztán belénk vág a hirtelen sejtés, vagy tán felismerés e valaha isteni szívről, Isten istensége szűnt-e meg ebben a gyalázatos korban – vagy másról van itt szó, az embernek egykor, ártatlansága idején Istenhez hasonlatos szívéről? Hívlak tetemére – mint Arany balladái szavaiban: a kor, a század idéztetik meg e gyilkosság felderítésére. A tragédia mélyebb, mint ahogyan azt az első pillanatban láttuk – nemcsak az én „ártatlan szívem” pusztult el, hanem maga a karácsony, a karácsonykor megszületett. A cím valódi értelmet nyer: nem a hazug és talmi karácsonyi ünnepély adja e költemény megírásának aktualitását, hanem végzetesebb romlás: a karácsony elpusztítása. Az elégia nemcsak reményeinket és bizakodásunkat, hanem az emberi hitet és ártatlanságot siratja el.

Leltár a vers többi része, remények és kétségbeesések, végzetes veszteségek, háborúk és járványok felsorolása: sajátos, jelképtelen, szinte prózai, s ezért, szokatlansága miatt még kétségbeejtőbb apokalipszis. Olyan sorral kezdődik, melyet megint hosszú szünet választ el a tetemrehívás komor képétől. E kezdő és a befejező sor: összeesem az ucca kövén / S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletem között a remények és a csalódások litániája – és a költemény soraiban a kimondott vagy elsírt tehetetlenség. Mit tettél ártatlan szívemmel gyalázatos kor, felelj meg – ezt tetted, e némaságra kárhoztatást, s ezt tetted mindannyiunkkal, akik már eldadogni sem tudjuk vádoló végrendeletünket.

Vagy talán mégis igen? Nem végrendelet-e ez a vers, mégiscsak a dadogó némaság kimondása, mégiscsak szó, és első sorainak dikciójában mégis remekmű? Nem jár-e együtt minden elnyomással és minden hallgatásra kényszerítéssel a mégis megszólalás heroikus pátosza, az újra és újra feltörő hang, a megfeszített akarat diadala? S ebben a mégoly ritkán feltörő hangban a belső és a külső elfojtás ellenére nem az szólal-e meg, amit semmiféle elnyomás nem képes elfojtani: utolsó menedékünk, a kétségbeesés bátorsága?

• Költői kérdés