Somlyó György

Nyomtatóbarát változat

És az idei? A tegnapi? Vagy a mai napi? Akár az előbbi pillanaté?

Igaz, ezeknek a komor visszakérdezéseknek megvannak ritka költői ellentételei is. Az óh-k, a de-k, az ekkor-ok…

Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény? vagy:

És ekkor még szívem kigyúl… netán:

De tavaszodván, ha sóhajt a rét…

És így tovább. De majd elfelejtettem megköszönni a költői kérdést. Amely minden költői kérdések legköltőibb kérdése. Mert abszolút megválaszolhatatlan.

A költészet múzsája valóban Mnémoszüné. De ez a név(szó) ezenkívül nemcsak emlékezetet jelent, hanem síremléket is. Az emlékezet csak úgy lát (József Attila is beérte volna már ezzel), „mint holt anyját a gyermek”.

Ha kellőképp nagyvonalú volnék, hogy (könnyen kétségbe vonható) közhellyel fejezzem ki magam, azt merném mondani, „nem véletlen”, hogy nincs, el sem képzelhető még egy francia (vagy más) verssor, amelyet olyan elektronikus-grammatikus megfeleléssel lehetne (nem is lehet másképp) magyarra fordítani, mint a fentit. Csakhogy: miért épp a magyar nyelv lenne az etalon? A zálog valami „egyetemességre”? Lappul vagy héberül már bizonyára nem így áll a dolog. Bár, Richard Wilbur amerikai–angol fordításában – „But where shall last year’s snows be found?” – mintha szintén ugyanazokra a szavakra kondulna meg ugyanaz a harang.

De hát mindez már annyiszor elkondult az „egyetemes” költészet megannyi nyelvén és harangján. Én éppúgy csak visszakérdező lehetek, mint Villonnál a refrén. Csak nem azt kérdezném: hol vannak az idő tárgyai (a hó, a hölgyek)? Hanem ezt: hol van az idő alanya? Maga az idő?

Mert minden, ami van, van valahol. Az istenen kívül. Csak az idő nincs sehol. Az eltűnt idő keresését megkoronázza-e valahol is a megtalált idő?

Hiszen hátha a tavalyi hó se olvad el mindig. (A földön még látni is lehet az „örök” hó honát.) Csak lappang. Hátha az idő nem is múlik. Csak egyhelyben lebegteti egy isten. Hátha nem is „előttünk” volt és utánunk „lesz”. Hanem csak bennünk. Vagy csak kívülünk. Én vagyok-e, aki voltam? És volt-e az, aki én vagyok? És voltak-e azok a hajdani hölgyek, akiket Blanche királynőnek, Héloise-nak, Flórának (ki-ki hogy?) szólítottunk? Ki mondja meg, nem éppannyira nem voltak-e, mint amennyire nincsenek?

A modern irodalom nemhiába próbálja még tovább relativizálni az időt, mint amennyire a modern fizika relativizálta. A jelen két semmi között őrlődik. És fel is őrlődik közöttük. Ha úgy tetszik, éppúgy nincs, mint múlt és jövő. És még ha van is „volt”, van – voltabb és kevésbé – volt? Ha a múlt feneketlen kút, nem minden egysége feneketlen-e? Ahogy a végtelenben sincs se közelebb, se távolabb.

„Aki ma meghalt (…), az olyan régi énnekem, mint Nagy Sándor vagy Xerxes katonái…” Mindjárt ez jutott eszembe, mikor apám egy nap váratlanul megvárt tanítás után az iskolánál (máskor mindig előre meg szoktuk beszélni). Már mondta is, de éreztem, hogy nem akarja nekem elmondani, amit mondott. Egyenesen a haldokló Kosztolányi ágyától jött, a kórházból. „Zoltán, hova lett az ifjúságunk?” Ezekkel a szavakkal bocsátotta el, utoljára, az ifjúkori barátot. Ekkor ismerkedtem meg, tizenhat évesen a halállal. Most már tudom, az „ifjúság” szó volt ennek a hirtelen megismerkedésnek a tartalma. Egyszerre láttam az én ifjúságomat is „hovatűnni”. Mikor még itt se volt. Most már Desiré bácsi is olyan önmagának, mint voltak Xerxes katonái? És rémülten éreztem, hogy már nekem is olyan. Mikor azt kérdezte volt az Üllői úti fáktól: „Hová repül az ifjúság?”, alig volt idősebb, mint ekkor én. És most, a végén se tudna többet? Még kérdezni sem?

Bizonyára azért kell e kérdésre gyerekkorommal felelnem, mert most (felnőtten?) vagy túl komolytalannak, vagy túl komolynak tűnik föl a kérdés. Amire csak az első gyerekkori időbe-zuhanás felelhet valamit. Én csak azt tudom az eltűnt idő mentségére felhozni, amit vagy húsz évvel ezelőtt Anton Webern Hat bagatelljét hallgatva írtam fel gyorsan egy papírra:

ami volt
s már nincs
az többé sosem lesz
de mindig van

Ajánlás

Kedves, Költői Kérdésekkel Kísértgető Hercegem: csak ezt „ne kérdezd”. Mert rögtön visszakérdezi a refrén. Látod: még az igeidőknek sincs idejük. Mi költők, talán csak azért vagyunk (lettünk? leszünk?) azzá, hogy képtelenségekre keressünk képeket, hogy megszólítsuk az „időt”, aminek neve sincs, vagy talán csak neve van, puszta merő neve (nomina nuda).

• Költői kérdés