Forgách András

Nyomtatóbarát változat

1. Igen.
2. Nem.

Kezdjük a „nem”-mel, amúgy is ez a színház lételeme, a nem. A színész is azzal kezdi, hogy nem tudom. Nemet mond a dramaturg is: túl hosszú, mondja a darabra, túl sok benne a szereplő, nincs is magyarul. De nemmel kezdi a kellékes és a díszítő is: nem lehet beszerezni, nem lehet időre fölépíteni. A rendes színigazgató is nemmel kezdi, mikor meglátja a díszlettervet, és belegondol a várható költségekbe: nincs ennyi pénz a földön, engem börtönbe fognak zárni. Az igazi művészet nem is a rendezés; a művészet ezt a sok nemet igenre változtatni.

Tehát nem. Nem színház a világ. Mért volna az? Van egyrészt a Színház, és van másrészt a Világ, és – mint nagyapám szokta volt mondani – „az két különbség”. Ennek a színházvilágnak olyan színháznak kellene lennie, amelyikben nincsenek nézők: hiszen benne mindenki színész. Ahogyan az idézet folytatása mondja (pontosabban Jacques – a méla – az Ahogy tetszikben): És színész benne minden férfi és nő. Igen ám, de ha mindenki színész, akkor senki sem az. Ha mindenki szerepet játszik: akkor a szerep nem szerep többé. Színész nem lehet meg néző nélkül, mint ahogy a színház sem lehet meg – nem is volt soha, még „a régi görögök” idején sem – rejtett, titkolt, a láthatóval vetekvő méretű apparátus nélkül.

Próbálkozzunk a behelyettesítéssel: Színház az egész világ, és rendező benne minden férfi és nő, nem jó; színház az egész világ, és kellékes benne minden férfi és nő, nem jó; színház az egész világ, és ruhatárosnő benne minden férfi és nő, nem jó; színház az egész világ, és néző benne minden férfi és nő – hopp: ez már mond valamit, ebből már ki lehet indulni. Egy színház, amelyik a nézőről szól. Egy színház, amelyikben a nézők nézik egymást – és ez történik. Vagy mindenki néző, és ez a passzivitás már világmetafora: nézzük Boszniát, Hebront, Mogadishut, a parlamenti közvetítést – avagy mindenki színész, és a szerepjátszás a képmutatás, a hamisság, a társadalmi kényszerpályák metaforája: csak azt tesszük, ami meg van írva, csak azért teszünk valamit, hogy látsszunk valamilyennek, nincs egy őszinte pillanatunk stb. Hát ezek a világmetaforák nem működnek így, egymás nélkül. Ez olyan, mintha egyszerre két, egymástól független világban élnénk. Skizofrén világokban. Egyrészt egy olyan világban, ahol csak cselekszünk, és folyton valamilyenek vagyunk, színjátszók, és másrészt egy olyanban, ahol csak nézünk, mint a moziban, bámulunk, nyakmerevedésig. Holott… Itt most egy érzékien bonyolult mondatnak kellene következnie, amelyikben szerző egy visszaadhatatlan élményét adja vissza: mondjuk azt, ahogyan a kutyája hátgerince hajnalban a hasfalába nyomódik, vagy azt, ahogyan egy korty citromfűital chardonnay-ivászatok után helyre hozta nőnapon, miközben (a Botondban!) dauerolt hajépítmények alatti maszkanyáknak húzta a cigány, vagy egy elpusztult növény illata, ahogy az orrába hatolt…

No és különben sem pontos – nem is lehet az, mert akkor rossz volna – Szabó Lőrinc fordítása, mivelhogy az eredeti úgy szól: All the world’s a stage – azaz: Színpad az egész világ. Na, így már kezd érdekes lenni. Hogy is van tovább? Sőt, mi is van előbb, mi a végszó, mit mond Jacques-nak az Idősebb Herceg: „Lásd, kívülünk is van boldogtalan / A nagy és egyetemes színpadon / Bátrabb darab is fut, mint amilyenben / Mi játszunk.” Mire Jacques: „Színház az egész világ / És színész benne minden férfi és nő / Fellép s lelép, mindenkit sok szerep vár / Életében, melynek hét felvonása / A hét kor…”

Aha, vagyis több színdarab is fut párhuzamosan, sőt, több színház is van, ahol párhuzamosan futnak ezek a darabok, képzeljünk el egy egész várost, amelyikben színházak vannak, sok-sok színház-színház, színház-vendéglő, színház-közért, színház-önkormányzat, színház-alvilág.

Szigorunk mintha enyhülne. És ez helytelen, hiszen mi minden általánosítást gyűlölünk. Próbálkozzunk a metafora játszi tágításával. Kétflekkes filmszüzsé az egész világ? Kvadrofón videoklip az egész világ? Egy megbundázott totószelvény (1, 2, X) az egész világ? Lekésett entrée, elszúrt abgang az egész világ? Az Isten egy ilyen rossz drámaíró, katarzis nyema?

Utóirat

Herceg, én nem is a világtól várnám el, hogy a színházhoz hasonlítson, nem, én kevesebbel is beérem: az volna a szép, ha a színház hasonlítana jobban a világhoz. Ha a színház minden pillanata világszerű volna: érzékletes, teljes, magával ragadó: ha világszerű létezésével betöltené azoknak teljes létezését, akik nézik és akik csinálják. Az volna szép, ha azt lehetne mondani, ha bátran lehetne azt mondani: igen, van akiknek a színház az egy egész világ. Igen.

• Költői kérdés