Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A múlt heti hivatalos kampánykezdettel beindult a jelöltséghez szükséges kopogtatócédulák összegyűjtése. Ez 1990-ben aránylag könnyen ment, az emberek szívesen odaadták szelvényüket az akkor még ismeretlen pártok jelöltjeinek. Ma – megjósolható – sokan véreznek el ezen az első akadályon.

Már 4 éve voltak olyanok, akik az 1989-es választójogi törvény legsérülékenyebb pontjának épp a kötelező ajánlószelvény-gyűjtést tekintették. Az alkotmányjogi érveknél látványosabb akcióval rukkolt elő Krassó György Magyar Október Pártja: a gondosan beszerzett cédulák hamuját adták be a bizottságoknak. A választás titkosságát, személyiségjogokat sért a kötelezően névvel, lakcímmel, személyi számmal ellátott szelvények gyűjtése – állították. Nem árt ma sem utánaszámolnunk, körzetenként induló 15-20 jelölt esetén a választópolgárok 25 százalékának nyílt állásfoglalása szükségeltetik a kvalifikációhoz. Törvény tiltja ugyan a választási bizottságoknak az ajánlók adatainak publikálását, mégis támogatásával a választópolgár egy „zárt nyilvánosság” előtt állást foglal, így politikai tevékenységet folytat – véli Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. (Népszabadság, márc. 12.) Emiatt a politikai befolyástól mentes bírák – így az ország első bírója – nem adhatják cédulájukat egyetlen jelöltnek sem.

Ez vonatkozik – úgy tűnik – a hivatásos rendőrökre és katonákra is, akiket újabban az alkotmány tiltja el a politikai tevékenységtől, párttagságtól. Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány azt sem szeretné, ha a választási harcban megmérkőző és addig a. munkaviszonyukat szüneteltető kollégái esetleges vereségük után újra felhúznák az uniformist. Akadnak olyan köztisztségviselők is, akiket nem tilt senki és semmi a politikától, sőt pártszimpátiájuk is van, de kopogtatócédulájuk átadásával mégsem kívánják veszélyeztetni semlegességük látszatát.

Kérdés, vajon mindezek a törvényértelmezésen alapuló tiltások nem sértenek-e alapvető jogokat (lelkiismeret, véleménynyilvánítás)? Ad absurdum, nem minősül-e maga a választási részvétel is egyrészt az állampolgár erkölcsi kötelességének, másrészt egyes hivatásrendek számára tilalmas politikai tevékenységnek. Egyáltalán hogyan ellenőrizhető a rendőr, a katona, a bíró, hova teszi-rakja-adja a szelvényét, ha a nyilvánosság zárt? Vagy nem mindenekelőtt zárt? És ha már tudomást szereznek a vétekről, hogyan szankcionálják? Egyesek üdvösnek tartják az államapparátus tagjainak, tisztviselőinek kizárását a politikából. Gyenge még a demokrácia, dél-amerikai mintájú veszélyek fenyegetik – vélik. Vajon a testületek ilyen mérvű elkülönítése a „piszkos politikától” nem veszélyesebb-e? A nagytársadalom egészétől hűvösen elszigetelődő, a politikai csínekbe bele nem menő hierarchikus hivatásrend(ek)et ki ellenőrzi majd, ha nem ez a „pártcsatározásoktól” hangos politika?

Az állami alkalmazottak és tisztviselők tömeges szecessziója a politikából tovább gyengítené a demokratikus rendet. A bíró, a rendőr, a katona, amikor leveszi a talárt vagy az egyenruhát, elsősorban állampolgár, akinek van politikai ízlése, és ezt a munkahelyén kívül senki sem korlátozhatja. Vagy ha az elfogultság gyanúját kívánja elhárítani a legfőbb bíró és a legfőbb rendőr, nem tiltaná-e el a rend tagjait a nyilvános vallásgyakorlástól is?

• Néző-pont