Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

Bertold Brecht: A kerékcsere

Ülök a járdaszélen.
A sofőr kereket cserél.
Nem voltam szívesen ott, ahonnét jövök.
Nem leszek szívesen ott, ahová utazom.
Miért nézem a kerékcserét
Türelmetlenül?







Némely kérdések azzal nyűgöznek le, hogy eleve tudjuk: nincs rájuk válasz. Ezeket a nem arisztotelészi dráma vagy a nem euklideszi geometria mintájára nem szókratészi kérdéseknek nevezem. Feloldhatatlan, dinamikus egyensúlya ellentmondást tartalmaznak, erejüket ennek realitásából merítik.

A nyolcvankét éves Bunuel, félig süketen és félig vakon, az olvasás és a zenehallgatás örömeitől is megfosztva, az unalom korábban ismeretlen tapasztalatától meggyötörve a karosszékben ül. „…egyszerűen várok, gondolkodom, emlékezem, őrülten türelmetlen vagyok, folyton az órámat nézem.” Miért nézi az óráját? Mire vár? Miért türelmetlen? Az egyszerű válaszok kedvelői rávághatnák erre: a halálra vár. Miért nem sietteti akkor? Hiszen még jár-kel, még módja volna erre. Talán az elmúlásban rejlő, megismételhetetlen tapasztalatra vár, vagyis nem a halálra, hanem az élet organikusan képződő, új minőségére. Ez már fortélyosabb válasznak tetszik, mégsem kielégítő. Bátyám az Alzheimer-kór meglehetősen előrehaladott stádiumában folyvást az órájára pillantott, holott már évek óta nem igazodott ki a mutatói között. Az órára nézés mindkettőjük esetében annak a jele, hogy valami változást óhajtanának, ennek iránya és tartalma azonban nem foglalkoztatja őket. Várnak, de nem tudják, mire. Arra a kérdésre, hogy mire várnak, más sem tudhatja a választ.

Strukturálisan hasonló természetű Brecht kérdése is: ha nem érdekem az, hogy elmozduljak előre vagy hátra, akkor miért türelmetlenkedem? Ez a kérdés az első világháború kitörése óta terjed, mint a lepra, bár változó intenzitással, az értelmiség legjobbjai között. Nemcsak a lakóházak, nemcsak a templomok omlottak akkor össze, hanem a társadalmat állítólag kormányzó és egyensúlyban tartó magasztos elvekbe vetett hit is. Különösen szorult helyzetbe került a haladásvallás, mely először szembesült világméretekben imádata tárgyának árnyoldalaival. A lövészárkok két oldalán a kereszténység és a polgári civilizáció neveltjei lőtték egymást, egyazon ideológiának (a nacionalizmusnak) a gyilkos sugallatára. Visszafelé hullák torlaszolták el az utat, sokan azonban, a legkiválóbbak közül is, úgy vélték, hogy előttük nagy fényességgel megnyílik az ég – a világforradalomra utalok ezzel a biblikusán kopott metaforával. Később kiderült – de persze nem mindenki számára egyszerre –, hogy az elbírhatatlan fényű sugárzás Sztálin úr fenekéből árad. A hívők addig védekeztek e felismerés ellen, amíg tehették, sehogy sem akarták elismerni, hogy kudarcos vállalkozásba ruházták be legértékesebb lelki és szellemi energiáikat.

Brecht hite – tehát nem filozófiai felfogása, hanem az a meggyőződése, hogy az általa támogatott világrend gazságait etikailag is igazolja a történelem – 1953-ban omlott össze, a júniusi felkelés folyományaképpen. Válságát szófukaron és drámaian fejezi ki utolsó versciklusa, a Buckowi elégiák. Ez néhány soros versekből áll – mintha könnyen elrejthető apró cetlikre szánta volna őket. Az egyikben „töredezett és agyondolgozott” ujjak mutatnak rá vádlón. „Mit tudtok ti – kiáltottam bűntudatosan.” Ez a rossz álmú ember, ez az értelmiségi, aki még kocsija kerekét sem tudja kicserélni, ez ül türelmetlenül a járdaszélen. Behunyom a szemem, hogy jobban lássam. A sofőr köpcös, húsos férfiú, ötvenöt éves lehet, mint az utasa, izzad a nyárutói napban. De nicsak, Brecht mellett ül még valaki, ősz szakállú, kopasz egyén, fiatalabb is, idősebb is a társainál. Ficereg, összedörzsöli a tenyerét, egyszer fel is ugrik egy elgurult csavarért. Hova sietsz? – kérdi, és visszakényszeríti magát a járdaszélre. Pár éve még adott volna valamilyen választ erre a kérdésre, beszélt volna valami szép tájról vagy lélegezhető levegőjű városról, nem törődve esetleges hallgatóinak gunyoros mosolyával. Ma azonban csak azzal vigasztalhatja magát, hogy a legbűvöletesebb kérdésekre hiába keressük a választ. Meg azzal esetleg, hogy amíg a türelmetlenség ki nem pusztul belőlünk, addig van némi esély arra, hogy tartalmas – vagyis legalább ideig-óráig előrelódító célra bukkan. De ettől függet lenül is: önérték. A türelmetlen ember nem fogadja el létezése körülményeit. Nemcsak ott nem voltam szívesen, ahonnét jövök, és nemcsak ott nem leszek szívesen, ahová utazom, hanem itt sem szeretek lenni, ahol éppen vagyok, a kánikulás járdaszélen. Türelmetlenül lesem a kerékcserét, mert legalább a türelmetlenségemet élvezni tudom.

• Költői kérdés