Nyomtatóbarát változat
Karácsony előtt, a választási törvény módosítása során a parlament – az előzetes beharangozások ellenére – nem adott önálló és kedvezményes parlamenti képviseleti jogot a nemzetiségi, kisebbségi szervezeteknek. A Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatal szerint „az SZDSZ ellenállásán” csúszott el a kisebbségi képviselet ügye (médiatörvény szindróma I.), az MSZP egy képviselője úgy általában „a liberálisokra” fogta rá a fiaskót, a szocialista napilap egyik cikkírója pedig kifejti: már megint a szűk pártérdekek kerekedtek a nemzeti érdek fölé, ami csakis a Funarok meg a Meciarok malmára hajthatja a vizet. Jeles nemzetiségi személyiségek szájába is hasonló vádakat ad a csalódás és a felháborodás; Osztojkán Béla, a Phralipe Független Cigányszervezet elnöke például bejelentette: elege van a pártokból, és kilép az SZDSZ-ből.
Főként az az utólagos politikusi magyarázat keltett fölzúdulást, hogy a nemzetiségi képviselet mint korporatív (azaz testületi és nem politikai) elem idegen a mi egykamarás parlamenti szisztémánktól. A kormány javaslata szerint a mai 386-ról a következő ciklusra 399-re bővítették volna a parlamenti helyek számát, ebből összesen 71 mandátumot tartottak volna fenn az országos párt- és kisebbségi listák számára; e kereteken belül a kisebbségek nemzetiségenként csak egy-egy (összesen legfeljebb 13) országos listát állíthattak volna, bár elvileg elhódíthattak volna mandátumokat a pártoknak fönntartott keretből is. Ezt sajnálják a pártok? – csöpögött a szemrehányás a különféle csapokból. Csakhogy Mészáros István (SZDSZ) például arra az esetre tartogatta a „korporatív” jelzőt, hogyha a kormány javasolta szisztéma lendült volna működésbe: ekkor ugyanis a nagyobb nemzetiségek automatikusan, „választási kockázat” nélkül kaptak volna bizalmat, és ekképp szervezeteik mintegy államosított testületként emelkedtek volna a képviselet nélkül maradó kisebb szervezetek fölé. E megfontolásból igyekezett az SZDSZ feljebb – az MSZP meg lejjebb – nyomni azt a szavazatmennyiséget, amely a kisebbségek úgynevezett kedvezményes mandátumához lett volna elegendő, s amelyet a kormány javaslatában 3000 szavazatra taksált. S főként nem értett egyet az SZDSZ (meg az MSZP) azzal, hogy egy nemzetiség csak egy országos listát indíthat: ez az ókádári időkre emlékeztető rendszabály nagyon is elmosta volna a nemzetiségeken belüli különbségeket és ellentéteket.
Ezek az ellenvetések valóságosak voltak – ha úgy tetszik, konstruktívak és nem obstruktívak –, s mivel kétharmados szavazásról volt szó, bekövetkezett a fiaskó (médiatörvény szindróma II.). Az ördög a részletekben búvik meg: hol, milyen gyakorlatias mozzanatokban húzható meg a határ a pozitív diszkrimináció kívánalma és a valóságos képviselet követelménye között? S hadd hozakodjunk elő mi is egy apró részlettel: a javasolt szisztéma választás elé állítja a nemzetiségi választót, hogy – az egyéni jelölt mellett – melyik listára szavazzon: kedvenc pártjára-e vagy a kisebbségre, ahonnan vétetett. A kettő együtt nem megy, mert különben a kisebbséghez nem tartozó többség kockázat nélkül rángathatná a kisebbségieket. Így viszont a kisebbségi választók megengedhetetlen diszkriminációnak néznének elébe: a pártjuk és a nemzetiségük két széke között könnyen a pad alá eshetnek. A tanulság: ha méltányos kisebbségi választást akarsz, nem úszhatod meg a kisebbségi választók lajstromozását; ez ellen viszont nem egy kisebbségi szervezet berzenkedik.
S vajon a kisebbségi 13 képviselő akaratát nem nyomná-e el az átkozott pártok túlsúlya? S ha mégis, akkor a 13-ak nem díszpintynek ülnének-e ott? A felháborodók persze szívesen idézik az alkotmányt: „A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják” [68. § (3) bekezdés]. Csakhogy: vajon nem felelnek-e meg inkább e magas mércének az ombudsman és a nemzetiségi önkormányzatok – egyelőre papíron biztosított – intézményei?
Friss hozzászólások
6 év 13 hét
8 év 39 hét
8 év 42 hét
8 év 42 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét