Skip to main content

Elveszett illúziók

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Karácsony előtt, a választási törvény módosítása során a parlament – az előzetes beharangozások ellenére – nem adott önálló és kedvezményes parlamenti képviseleti jogot a nemzetiségi, kisebbségi szervezeteknek. A Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatal szerint „az SZDSZ ellenállásán” csúszott el a kisebbségi képviselet ügye (médiatörvény szindróma I.), az MSZP egy képviselője úgy általában „a liberálisokra” fogta rá a fiaskót, a szocialista napilap egyik cikkírója pedig kifejti: már megint a szűk pártérdekek kerekedtek a nemzeti érdek fölé, ami csakis a Funarok meg a Meciarok malmára hajthatja a vizet. Jeles nemzetiségi személyiségek szájába is hasonló vádakat ad a csalódás és a felháborodás; Osztojkán Béla, a Phralipe Független Cigányszervezet elnöke például bejelentette: elege van a pártokból, és kilép az SZDSZ-ből.

Főként az az utólagos politikusi magyarázat keltett fölzúdulást, hogy a nemzetiségi képviselet mint korporatív (azaz testületi és nem politikai) elem idegen a mi egykamarás parlamenti szisztémánktól. A kormány javaslata szerint a mai 386-ról a következő ciklusra 399-re bővítették volna a parlamenti helyek számát, ebből összesen 71 mandátumot tartottak volna fenn az országos párt- és kisebbségi listák számára; e kereteken belül a kisebbségek nemzetiségenként csak egy-egy (összesen legfeljebb 13) országos listát állíthattak volna, bár elvileg elhódíthattak volna mandátumokat a pártoknak fönntartott keretből is. Ezt sajnálják a pártok? – csöpögött a szemrehányás a különféle csapokból. Csakhogy Mészáros István (SZDSZ) például arra az esetre tartogatta a „korporatív” jelzőt, hogyha a kormány javasolta szisztéma lendült volna működésbe: ekkor ugyanis a nagyobb nemzetiségek automatikusan, „választási kockázat” nélkül kaptak volna bizalmat, és ekképp szervezeteik mintegy államosított testületként emelkedtek volna a képviselet nélkül maradó kisebb szervezetek fölé. E megfontolásból igyekezett az SZDSZ feljebb – az MSZP meg lejjebb – nyomni azt a szavazatmennyiséget, amely a kisebbségek úgynevezett kedvezményes mandátumához lett volna elegendő, s amelyet a kormány javaslatában 3000 szavazatra taksált. S főként nem értett egyet az SZDSZ (meg az MSZP) azzal, hogy egy nemzetiség csak egy országos listát indíthat: ez az ókádári időkre emlékeztető rendszabály nagyon is elmosta volna a nemzetiségeken belüli különbségeket és ellentéteket.

Ezek az ellenvetések valóságosak voltak – ha úgy tetszik, konstruktívak és nem obstruktívak –, s mivel kétharmados szavazásról volt szó, bekövetkezett a fiaskó (médiatörvény szindróma II.). Az ördög a részletekben búvik meg: hol, milyen gyakorlatias mozzanatokban húzható meg a határ a pozitív diszkrimináció kívánalma és a valóságos képviselet követelménye között? S hadd hozakodjunk elő mi is egy apró részlettel: a javasolt szisztéma választás elé állítja a nemzetiségi választót, hogy – az egyéni jelölt mellett – melyik listára szavazzon: kedvenc pártjára-e vagy a kisebbségre, ahonnan vétetett. A kettő együtt nem megy, mert különben a kisebbséghez nem tartozó többség kockázat nélkül rángathatná a kisebbségieket. Így viszont a kisebbségi választók megengedhetetlen diszkriminációnak néznének elébe: a pártjuk és a nemzetiségük két széke között könnyen a pad alá eshetnek. A tanulság: ha méltányos kisebbségi választást akarsz, nem úszhatod meg a kisebbségi választók lajstromozását; ez ellen viszont nem egy kisebbségi szervezet berzenkedik.

S vajon a kisebbségi 13 képviselő akaratát nem nyomná-e el az átkozott pártok túlsúlya? S ha mégis, akkor a 13-ak nem díszpintynek ülnének-e ott? A felháborodók persze szívesen idézik az alkotmányt: „A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják” [68. § (3) bekezdés]. Csakhogy: vajon nem felelnek-e meg inkább e magas mércének az ombudsman és a nemzetiségi önkormányzatok – egyelőre papíron biztosított – intézményei?








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon