Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

1. A nagy mókamester



Az MSZMP Központi Bizottsága azt indítványozza az Országgyűlésnek, hogy alkosson törvényeket a gyülekezési és egyesülési jogról. Nagyon meglepődnék, ha az országgyűlés nemet mondana. A mi Országgyűlésünk még az alulról jövő demokráciát is megszavazná, ha felülről javasolnák neki. E jogok tehát nemsokára törvényes keretekbe bújnak; ezek korlátai pedig már most kikövetkeztethetőek. Az indítvány például leszögezi, hogy a gyülekezési és egyesülési jog nem sértheti országunk nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeit. Más szóval az állampolgár szervezett formában nem fejezheti ki ellenvéleményét sem külpolitikai, sem katonai kérdésekben, sem a külkereskedelem vagy a környezetvédelem problémakörében, ha ez – mint például az épülő dunai erőmű esetében – államközi szerződést érint. Elképzelem, mit szólnának a nyugat-európai országok lakosai, ha törvény tiltaná, hogy idegen támaszpontok vagy a fegyverkezés, az atomipar vagy a különféle erőműrendszerek ellen tiltakozzanak.

Ami pedig az egyesülési jogot szabályozó törvényt illeti, a Központi Bizottság rá nem jellemző szófukarsággal csak azt állapítja meg, hogy ezen a téren mindent meg lehet engedni, amit a törvény nem tilt. Csakhogy a törvényt, a maga tiltó paragrafusaival, még ezután kell megalkotni; ha ugyanis a jelenlegi törvény marad hatályban, akkor a magyar állampolgár úgy egyesülhet ezután is, mint ahogy eddig tette. A kulcskérdésről, nevezetesen arról, hogy engedélyeznek-e ezután olyan – ifjúsági, érdekvédelmi stb. – szervezeteket, melyek függetlenek a központi apparátustól, az indítvány mélyen hallgat, és mi csak gyaníthatjuk, miért.

Ha ezekről a függőben lévő vagy elhallgatott problémákról széles körű társadalmi vitát rendeznének, akkor némi esélyünk lehetne arra, hogy a szemmel láthatólag eltökélt antidemokratikus korlátozásoknak legalább egy részét meghiúsítsuk. Ezért nem tervez a párt széles körű vitát. Ezt azonban a demokratikus szélfúvásban meg kell indokolni. Na már most, nálunk a politikusoknak egy olyan generációja nőtt fel, amelytől alkatilag idegen a humor, mely köztudomásúlag az elképzelések és a valóság közti ellentmondásból táplálkozik. A mi politikusainkra viszont az a feladat hárul, hogy ellentmondásmentes pátosszal képviseljék az épp időszerű határozatokat.

Van azonban a mi vezető testületünkben egy örvendetes kivétel is: Berecz János. Valóságos mókamester ő. Amikor például a Népszabadság tudósítója megkérdezte tőle, hogy „Milyen terjedelműre tervezik a társadalmi vitát a gyülekezési és egyesülési törvénytervezetről?”, Berecz így kezdte válaszát: „A társadalmat nem szabad túlterhelni vitákkal.” A nevetéstől könnybe lábadt a szemem, így hát könnyeimen át olvastam a folytatást: a törvénytervezet „elsősorban a szakmai és a politikailag aktívabb, érdeklődőbb körökben fog visszhangot és véleményt kiváltani”. Ezt azonban nem tervezik, ezzel csak számolniuk kell.

1949 óta a társadalmat kiiktatták minden fontos döntésből. Ami eldöntődött, az nélküle vagy ellenére döntődött el, miközben szakadatlanul biztosították arról, hogy ő a döntnök. Ez humortalan álláspont volt. Berecz viszont azt mondja, hogy a nép belefáradt a sok döntésbe, meg kell kímélni sorsa intézésének gondjaitól. Ez humoros nézőpont, mert a merész túlzás segítségével nevetségessé teszi a hivatalos frazeológiát. Én mint humorista belesárgulok az irigységbe. Berecz kolléga lekörözött.

2. Petőfi példája

Petőfi Sándor beváltotta, amit 24. születésnapján írott versében ígért: a szabadságért valóban feláldozta életét, szerelmét, mindenét, és átköltözött egy halhatatlan tömegsírba. Mai napig nem jöttem rá, mivel érdemeltük ki ennek a mindenkinél tisztább szívű és élesebb eszű csodagyereknek az áldozatát. Minthogy a magyar szabadság zászlaján kívül a világszabadságét is a magasba emelte, az egész világ az adósa, jóvátehetetlenül.

Példáján tűnődve régóta foglalkoztat a kérdés: miért követel a szabadság folyvást áldozatokat? Miért kell bátorság ahhoz, a világ különféle térségeiben, így nálunk, Közép-Kelet-Európában is, hogy rendeltetésének megfelelően használjuk a nyelvet? A nyelv ugyanis, az írott és beszélt nyelv – a látszat ellenére – nem a gondolatok és szándékok elkendőzésére, hanem feltárásukra való. Enni, lakni, beszélni: ez a három legfőbb emberi jog, és ahol ez utóbbit elnyomják, ott a másik kettő is ellenőrzés nélkül csorbítható.

Roppant erők munkálkodnak azon, hogy az életünket meghatározó tényeket ne lehessen néven nevezni. Nálunk szovjet uralmi övezet helyett valóban létező szocializmusról beszélnek, a kapitalizmus pedig pluralista demokráciának becézi magát. Az érdekellentétek helyett mindenült az érdekközösségeket illik hangsúlyozni.

De a dolgok azért sem nevezhetők néven, mert a katonai tömbökre szakadt világ egyensúlya nem bontható meg. A szuperhatalmak ebben a kérdésben mindig fair-eknek bizonyultak egymáshoz. Jalta[SZJ] korlátozta ugyan élvágyukat, de kölcsönösen. Ha egy társadalmat fölülről és kívülről ellenőriznek, akkor a benne elképzelhető reformok csak eleve szabályozott gondolati és nyelvi mederben csordogálhatnak.

Az uralmon lévők a társadalmi és világpolitikai állapotot természeti törvénynek tüntetik fel. Ilyen körülmények között már nem az Eszmék trónolnak szívünkön, hanem a Javak. Vezető politikusaink körülbelül úgy marxisták, ahogy a nyugatnémet államférfiak keresztények. A világnézet a hatalom ócska alibije, kormányzati ürügy. Ha valamely hatalom népeket vagy életformákat, kultúrákat akar tankokkal vagy buldózerekkel letaposni, hivatkozhat – szükséglete szerint – a nemzetköziség vagy a nemzeti szuverenitás elvére egyaránt.

Ilyen körülmények között a kezdődő, de alkotmányosan nem biztosított politikai reformok korában a szabad beszéd és az ennek alapjául szolgáló szabad gondolkodás a mi térségünkben még nem került ki a veszélyzónából. Történt haladás, kétségtelenül; például a napokban megjelent egy Duna-antológia,[SZJ] a bős–nagymarosi vízi erőmű rémálma ellen. Az antológiát nem tiltották be, és ez üdvözlendő; de a Dunát továbbra is be akarják tiltani. A szabadabbá vált beszédet szakadék választja el a demokratikus döntéshozataltól. Ennek intézményes keretei Közép-Kelet-Európában el sem képzelhetők a párt és az állam alkotmányos szétválasztása nélkül. Itt azonban megállok. A szabad gondolkodás és beszéd emberi jog ugyan, de mint Petőfi példája bizonyítja, kockázatokkal jár. Hogy az ő szavait variáljam

Szabadság, szerelem,
bekapnám mindkét horgot,
csak e kettő kell nekem –
a tömegsírról szívesen lemondok.

Olyan világban szeretnék élni, melyben a dolgok néven nevezése elveszti pátoszát, és a bátorság fölösleges erény.

---

A fenti szöveg szeptember 6-án a Népstadionban nem hangzott el azon a koncerten, amelyet az Amnesty International rendezett az Emberi Jogok Egyetemes nyilatkozata elfogadásának 40. évfordulóján. Az Amnesty International megbízottja, aki a koncert lebonyolítását intézte, a hatalmas „HUMAN RIGHTS, NOW!” felirat árnyékában minden emberjogi megnyilatkozást betiltott, hogy ezzel is segítse az emberi jogok érvényesülését, amit ugyebár nálunk csak a pártállammal való zökkenésmentes együttműködés biztosíthat. Megemlítendő még, hogy az Amnesty International elnöknőjének, Franca Sciuttának mindössze két beszélgetésre futotta idejéből. Egyik partnere Horváth István belügyminiszter volt, a másik a koncert és az emberi jogok magyarországi fővédnöke, Berecz János.

• Ürügyeim