Káli Lajos [Karsai László]

Nyomtatóbarát változat

Jalta. Misztikus név, jelkép, szimbóluma Európa végzetes és véglegesnek tűnő megosztottságának. Ha értelmiségi körökben azt mondják: Jalta, ugyanazt értik rajta Keleten, mint Nyugaton. Három állam: a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetői összeültek a Fekete-tenger parti üdülőhelyen, és fölosztották maguk között Európát. 1968-ban a csehszlovákiai eseményeket is Jaltával magyarázták, és a kommentátorokat nem zavarta, hogy a jaltai találkozó eredeti jegyzőkönyvében szó sem esik erről az országról. De ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen még olyan nagyszerű enciklopédikus műveltségű történész is, mint Szűcs Jenő a Vázlat Európa három történeti régiójáról c. könyvét a „Jaltában meghúzott” európai határok említésével kezdi. Úgy tűnik, néhány szaktörténészen kívül senkit sem zavar, hogy a jaltai konferencián szóba sem került Európa érdekszférákra osztása. Ha ilyesmiről egyáltalán komolyan szó volt, az nem Jaltában történt 1945 januárjában, s nem Churchill–Sztálin–Roosevelt között, hanem 1944 októberében Moszkvában, Eden angol és Molotov szovjet külügyminiszter tárgyalásain.

Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy az atombomba osztotta meg Németországot, Európát, a világot, az a fegyver, amely Jaltában még nem volt Roosevelt elnök kezében. Jaltában nem európai, hanem távol-keleti területeket juttattak Sztálinnak, Kínából és Japánból hasítva ki számára jókora darabokat.

A Jalta-mítosz kitalálói amerikai republikánus propagandisták voltak, akik az 1948-as és az 1952-es elnökválasztási hadjáratok során a Kelet-Európából származó választópolgárok előtt próbálták meg azzal lejáratni a demokrata pártot, hogy annak vezére, F. D. Roosevelt Jaltában „elárulta” Európát. Hiába tették közzé a jaltai találkozó jegyzőkönyvét, a vaskos kötetek csak a szaktörténészek egy részét győzték meg. Ennek ékes bizonyítéka a Spiegel c. nyugatnémet hetilap cikksorozata, amelyet most tett közzé az AB-kiadó.

A kiadói bevezető sietve tájékoztatja a gyanútlan olvasót, hogy Magyarország nem szerepel a kötetben, mert – imigyen a magyarázat – hazánk szovjetizálásának története alaposabb feldolgozásra vár, Kogelfranz úr stílusa sokszor anekdotázó, művének színvonala pedig ismeretterjesztő. Ősi internacionalista indulataim e sorok olvastán azonnal buzogni kezdtek. Tehát a magyar történelem az szent, az sérthetetlen, azt csak a tiszta, magas történettudomány felkent papjai dolgozhatják föl. A lengyel, cseh, görög történelemnek jó a Spiegel 1985-ös cikksorozata is.

De komolyabbra fordítva a szót: ha már az AB-kiadó a történeti ismeretterjesztést is – nagyon helyesen – alapvető feladatai és céljai közé sorolta, akkor mi szükség volt e képes hetilap olcsó, szenzációhajhász, főleg az érdekesre, véresre, látványosra, és nem a fontosra, lényegesre összpontosító cikksorozatának közzétételére? Nincs a könyvnek szinte egyetlen olyan állítása sem, amely ne volna téves, hibás, torz, hiányos vagy legalább módosításra, kiegészítésre, árnyalásra szoruló. Egy recenzió kereteit messze meghaladná, ha valamennyit sorra venném, így csak a legnagyobb tévedésekből, tévesztésekből, a tudatos történelemhamisításokból válogattam.

Ellentétben azzal, amit Kogelfranz állít, a teheráni konferencián szó sem volt arról, hogy Sztálin megtiltotta volna az angolszászoknak, hogy a Balkánon partra szálljanak; ezt a Kreml ura még ha akarta sem tudta volna megakadályozni. 1943 októberében Sztálin még mindenáron brit és amerikai segítséggel is be akarta vonni Törökországot az antifasiszta koalícióba. Ekkoriban még eszébe sem jutott monopolizálni a Balkán felszabadítására. A balkáni partraszállás fő ellensége (katonai okokra és szempontokra hivatkozva) nem a Szovjetunió, hanem az USA volt. Sztálin már 1941-ben a lehetséges partraszállási (II. front!) területek között jelölte meg a Balkánt; az viszont igaz, hogy Franciaországot, ismét csak katonai szempontokat figyelembe véve, alkalmasabb területnek vélte Németország két tűz közé szorítására.

Kogelfranz jó tollú újságíró, de botcsinálta történész. Képtelen a forráskritikára, mindig a legelsőként keze ügyébe kerülő könyvet, cikket citálja, nem törődve azzal, hogy komoly szaktudományos monográfiáról vagy másod-, harmadkézből származó félértesüléseket összezagyváló memoárról van-e szó. Ez a „Teheránban Sztálin megtiltotta az USA-nak és Nagy-Britanniának, hogy a Balkánon partra szálljanak” című rémmese például dr. Eduard Benes emlékiratai alapján terjedt el a félműveltek köztudatában.                                           

Teljesen zavaros és pontatlan Kogelfranz leírása az 1939–40-es szovjet–német tárgyalásokról. 1940 tavaszáig a két nagyhatalom között (amelyeket nemcsak megnemtámadási szerződés – aláírásának dátuma: 1939. augusztus 23. –, hanem ún. „barátsági és határszerződés” is egymáshoz kötött – 1939. szeptember 28-án írta alá Molotov és Ribbentrop) nem esett szó Bukovináról. 1940 tavaszán Molotov az egészet kérte. A románok őszinte örömére Ribbentropnak sikerült a szovjet kívánságot Észak-Bukovinára mérsékelnie. A Molotov–Ribbentrop-paktum kapcsán Kogelfranz természetesen nem tér ki rá, miért nevezte ezt a szerződést Churchill a nyugati demokráciák legnagyobb diplomáciai kudarcának. 1939. augusztus közepéig a nácik hiába próbálkoztak, a Kreml vezetői a velük való tárgyalásokat csak titokban, másod- és harmadvonalbeli képviselőik, diplomatáik útján folytatták. Schulenburg moszkvai német nagykövet Molotovtól semmiféle konkrét ígéretet, igényt vagy követelést nem tudott kicsikarni. A szovjet vezetők csak akkor állapodtak meg Hitlerékkel, amikor látták, hogy az angolok és franciák nem hajlandók rákényszeríteni Lengyelországot, hogy háború esetén engedje területére lépni a Vörös Hadsereget.

1941 decemberében Sztálin Moszkvában nemcsak Eden angol külügyminiszterrel tárgyalt, hanem Sikorski tábornokkal is, a londoni lengyel emigráns kormány vezetőjével. Sztálin december 4-én a legmesszebb ment a határkompromisszum terén: fölajánlotta a lengyeleknek Lvovot és annak (zömmel ukránok lakta) környékét is, ha cserébe a lengyelek lemondanak a Szovjetunióban Nyugat-Ukrajnának és Nyugat-Belorussziának nevezett területekről (Varsóban ezt Kelet-Lengyelországnak ismerték; mintegy 196 000 km2-nyi területről van szó!). Sztálin cserébe fölajánlotta egészen az Oderáig a német területeket és egész Kelet-Poroszországot. Sikorski örömmel fogadta Sztálin területi ajánlatait, de kijelentette, hogy „politikai öngyilkosság” volna, ha bármilyen lengyel területről lemondana. Magyarán Sikorskiék ragaszkodtak ahhoz, hogy egy négyzetméternyi területet se veszítsenek keleten, nyugaton viszont habozás nélkül hajlandók voltak mintegy 100 000 km2-nyi, zömmel németek lakta területet elfoglalni.

December 16-án, amikor már biztos volt, hogy a németek nem tudják elfoglalni Moszkvát, Sztálin Edennek már Lvovot nem említette, és magának követelte Kelet-Poroszország egy részét is.

Kogelfranz fölmelegít és újratálal olyan, már réges-rég megcáfolt állításokat, mint pl. hogy Roosevelt bízott Sztálinban, a haladás hívének, békeszerető embernek tartotta, bezzeg Churchill átlátott a „vörös diktátoron”. Nem Roosevelt, hanem Churchill ült le alkudozni Sztálinnal 1944 októberében a kelet-európai országokról. Roosevelt ezzel szemben már 1945 januárjában válasz nélkül hagyta a Szovjetunió javaslatát, hogy nyújtson az USA hatmilliárd dolláros kölcsönt neki. (Szándékosan nem írtam kérelmet, ugyanis a korabeli moszkvai értékelés szerint ezzel a hatmilliárd dollárral a Szovjetunió tulajdonképpen megmentette volna az USA gazdaságát a háborús konjunktúrát követő elkerülhetetlen visszaeséstől.) Roosevelt soha nem gondolt arra, hogy megossza az oroszokkal az atombomba titkát, és Lengyelország ügyében is kemény álláspontot képviselt, következetesen, 1941-től kezdve. Az viszont igaz (amit Kogelfranz nem említ), hogy az amerikai elnök azt hitte: „személyes diplomáciájával” a háború után is befolyásolni tudja majd Sztálint.

Nem igaz, hogy 1944 októberében Sztálin és Churchill egy papírfecnin fölosztotta egymás között Kelet-Európát, illetve, hogy Eden másnap nem volt hajlandó Molotovval újratárgyalni a százalékokat. A valóságban Eden és Molotov még napokon keresztül alkudoztak a százalékokról, és az egyik fő téma éppen Magyarország volt (Horthy fegyverszüneti delegációja éppen ezekben a napokban érkezett meg Moszkvába…).

Sztálin és Churchill 1944. október 9-én hajolt a kis papírfecni fölé; másnap Molotov első helyen Magyarország 50:50 százalékos felosztását akarta megváltoztatni 75:25 százalékra, természetesen a Szovjetunió javára. Ugyanezt javasolta Bulgária és Jugoszlávia esetében is, nyilván azzal a céllal, hogy legyen miből engednie. Másnap és harmadnap hiába alkudoztak, Churchill véget vetett a nem túl épületes tárgyalássorozatnak. Az egészről beszámolt Harriman moszkvai amerikai nagykövetnek, aki lebeszélte Churchillt arról, hogy azt a memorandumot, amelyet Sztálinnak írt, és amelyben megmagyarázta, hogy mit is értett ezeken a százalékokon, átnyújtsa a szovjet pártvezetőnek. Ezzel viszont fönnmaradt a bizonytalan, kétértelmű helyzet. Kogelfranznak nem tűnt föl, hogy Romániáról Anglia, Görögországról pedig a Szovjetunió milyen könnyedén és magától értetődő módon lemondott. Mint ahogy arra sem veszteget szót, hogy 1944 októberében Bulgária már szilárdan, hosszú hetek óta a Vörös Hadsereg és a bolgár kommunisták ellenőrzése alatt élt, és ennek következtében mennyire hibás és Magyarország szempontjából döntő jelentőségű alkura került sor a tárgyalások végén. A briteknek, közvetlenül hazautazásuk előtt, a szovjetek fölajánlották, hogy az amerikaiakkal együtt bevonják őket a szófiai Szövetséges Ellenőrző Bizottság munkájába. Cserébe Molotov csak annyit kért, hogy Magyarország kerüljön a szovjet befolyási övezetbe. A britek ebbe belementek, egy minden hatalom és tényleges befolyás nélküli bizottsági pozícióért lemondtak Közép-Kelet-Európa legangolbarátabb országáról.

De a lényeg tulajdonképpen nem is a végtelenségig sorolható tárgyi tévedésekben, a félrevezető, egyoldalú vagy éppenséggel túlságosan is ködös állításokban van. Az egész Spiegel-cikksorozat legfőbb hibájának azt tartom, hogy semmit sem közöl azokról a valóságos okokról, amelyek Európa megosztásához vezettek.

Csak vázlatszerűen: 1918 után, a Párizs környéki békerendszer szentesítette három nagy birodalom felbomlását és új, erőteljesen nacionalista, egymásra is acsarkodó kisállamok létrejöttét. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése következtében Európa középső részén hatalmi vákuum alakult ki, amelybe nem csekély brit és francia „segítséggel” 1938 után benyomult a náci Németország. Hogy Kogelfranz úr a Spiegel olvasóit nem akarta a német fasiszták kegyetlenkedéseinek leírásával szórakoztatni, érthető. De arra talán mégis lehetett volna utalni, hogy nem a KGB kezdte meg a kelet-európai demokratikus erők, csoportok és politikusok likvidálását, hanem a nácik és csatlósaik.

Kogelfranz említést sem tesz arról, hogy az USA és Anglia vezetői 1941 és 1945 között egyetlen alkalommal sem mondták meg világosan Sztálinnak, mi az, amit Kelet-Európában eltűrnek, mit támogatnak, és mi ellen tiltakoznának. Ez megzavarta az oroszokat, és egyoldalú lépésekre bátorította őket. Ami teljesen érthető, hiszen érdekszférákról, befolyási övezetekről nem ők, hanem angolszász partnereik kezdtek el beszélni. 1942. május 30-án Roosevelt Molotovnak azt mondta: „jó volna, ha a világot négy politikus (négy szuperseriff, négy világcsendőr – más megfogalmazásaiban) irányítaná, mindegyikük persze a saját befolyási övezetét. Abban az antifasiszta koalíció vezetői kezdettől fogva egyetértettek, hogy Németországot alaposan meg kell gyöngíteni, tehát ha a szovjet seriff biztosítani akarja a rendet és békét, érdekei védelmét, akkor Közép-Európát befolyási övezetébe kell vonnia, amivel Londonban és Washingtonban, mint láttuk, teljes mértékben egyet is értettek.

Kogelfranz nem érti, hogy nem Jaltában, Teheránban vagy Potsdamban dőlt el, három vezető vitáiban Kelet-Európa sorsa. Európa kettéosztásához hozzájárultak az antifasiszta koalíció vezetői is, ez kétségtelen. De Jaltában nem dőlt el semmi véglegesen. Vannak történészek, akik szerint Churchill és Roosevelt hibát követett el, amikor például nem követelt biztosítékot a lengyel parlamenti választások törvényes lebonyolítására. De nagyon is kérdéses, hogy Sztálin erre egyáltalán hajlandó lett volna.                                                     

Sztálin 1943–1945 között úgy értelmezte a helyzetet, hogy felhatalmazást kapott szövetségeseitől, hogy saját demokrácia-felfogását juttassa érvényre érdekszférájában. Ő nem óhajtott beleszólni abba, hogy Görögországban, Olaszországban vagy Belgiumban hogy vezetik be a többpártrendszerű polgári demokráciát, Japánról nem is beszélve. Cserében viszont elvárta, hogy az amerikaiak és angolok hagyják őt berendezkedni Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában. Csehszlovákiában, Finnországban, Ausztriában és Magyarországon nagyon sok múlott a helyi erőviszonyokon és a korabeli brit és amerikai vezetőkön, ezt a történetet viszont nem Kogelfranz úr könyvéből ismerheti meg az olvasó.

• Bírálat