Skip to main content

„A szocializmus megroppant gerince”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Gulyás Gyula és Gulyás János: Törvénysértés nélkül


A hortobágyi puszta szikes, terméketlen talajában idestova négy évtizede vágott sebek lassan behegednek. A fű, a gaz benövi az értelmetlen művelés nyomait, az egykori gyapotföldek, rizsföldek, öntözőcsatornák helyén ismét legelők nyúlnak el végestelen-végig. Egy-egy düledező birkahodály, semmibe vezető lépcsősor őrzi csupán a magyarországi szocializmus legsötétebb esztendeinek nyomait. A természet évszázados rendje helyreállni látszik Hortobágyon.

De helyre tud-e állni a lélek nyugalma? Helyre tud-e állni azoknak az embereknek a lelki nyugalma, akiket a magyar kommunista párt utasítására mindenféle törvényes alap nélkül éjnek évadján kirángattak ágyukból, marhavagonokba zártak, Hortobágyra hurcoltak, kényszermunkára fogtak, megaláztak, éheztettek, ütöttek-vertek, akiknek végig kellett nézniük szeretteik megkínzatását, sőt nemegyszer gyermekeik, szüleik embertelen halálát is? S akiket 1953 nyarán, kora őszén, amikor sor került az internálótáborok feloszlatására, azzal bocsátottak útjukra, hogy ami történt, azt felejtsék el?

„Oda jutottunk, hogy saját államapparátusunk, helyi tanácsaink, igazságügyi, rendőrségi és államvédelmi szerveink, főképpen vidéken, elsősorban a falusi lakossággal szemben a legutóbbi időkig a törvénytelenségek sorozatát követték el. Száz- és százezerre megy azoknak a száma, akiket bírósági vagy kihágási eljárás alá vontak és kisebb-nagyobb büntetéssel sújtottak, nem is beszélve a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítás terén elkövetett túlkapásokról, visszaélésekről és egyéb zaklatásokról.”

„…a rendőrség és a bíróságok rossz működése a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, a tömeges büntetések, a gyakori önkényeskedések sértették a széles néptömegek igazságérzetét, és megrendítették a jogbiztonságba vetett bizalmat. Indokolatlanul továbbra is fennáll nálunk az internálások rendszere, amely sok önkényeskedésre ad lehetőséget.”

„…a helyi szervek a kulák fogalmát teljesen összezavarva, kuláknak minősítették és kuláklistára vették, akit éppen jónak láttak, miközben a harag és a bosszú széles teret kapott.”

„Mindez oda vezetett, hogy a népi demokráciában tűrhetetlen s inkább rendőrállamhoz hasonló állapotok keletkeztek az igazságszolgáltatás és bíráskodás terén.”

Egyebek között ezeket mondotta Nagy Imre a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1953. június 27-én tartott ülésén, ahol határozatot hoztak „a párt politikai irányvonalában és gyakorlati munkájában elkövetett hibákról s ezek kijavításával kapcsolatos feladatokról”. A határozat kimondta: „Fel kell számolni a törvénytelenségek és a törvénysértések gyakorlatát a rendőrség, az államvédelmi és igazságügyi szervek, valamint a tanácsok munkájában.”

Szégyen és gyalázat, hogy a párttörténészek mindmáig nem hozták nyilvánosságra a kitelepítésekre, az internálótáborokra és a büntetőtáborokra vonatkozó pontos adatokat. Egyetlen cikk foglalkozik a budapesti kitelepítésekkel a História 1981/3-as számában, ennek adatai szerint csak a fővárosból 5182 családot, azaz 12 704 személyt telepítettek ki. A vidékről kitelepítettek száma pedig több tízezerre tehető. Semmiféle hivatalos adat nem áll viszont rendelkezésünkre az internálótáborokról. Az idézett 1953-as KV-határozat internálótáborokról beszél, tehát egynél mindenképpen több volt belőlük. A Törvénysértés nélkülben megszólaltatott egyik tanú szerint 1953-ban Magyarországon 43 internálótábor létezett, ami eléggé hihetetlennek tűnő adat, ám amíg nem nyitják meg a Párttörténeti Intézet archívumait[SZJ] a szabad történeti kutatás számára, addig e tekintetben is csak találgatásokra vagyunk utalva. Gulyásék filmjéből az mindenesetre kiderül, hogy a 13-as tiszafüred–kócspusztai táborban mintegy 300-an lehettek, s közülük legalább húsz gyerek s jó pár öregember lelte halálát az éhezés és a botrányos egészségügyi viszonyok miatt. Recskről néhány évvel ezelőtt még mindig az volt a hivatalos vélemény, hogy „nem létezett”.[SZJ] Külföldön megjelent visszaemlékezésekből azonban tudjuk, hogy az 1950 júliusától 1953 szeptemberéig fennálló recski büntetőtábor legnagyobb létszáma 1300 körül mozgott, és 130-150-re tehető a Recsken elpusztultak száma.

Szégyen és gyalázat, hogy az internálótáborok felszámolása után is azt írták az áldozatoknak az illetékes hatóságok, hogy ügyükben „törvénysértés nem történt”. Pedig mindenféle bírósági végzés nélkül tartóztatták le és hurcolták el őket; pedig a táborba érkezés napján elvették és elégették minden személyi okmányukat, vagyis hivatalosan, pro forma már ekkor megszűntek létezni, így hát a tábori pribékek azt tehették velük, amit csak akartak: a halálesetekről nem kellett elszámolniuk… És gondoljuk csak meg egy pillanatra, hogy mi történt volna ezekkel az emberekkel, ha Sztálin nem 1953-ban, hanem, mondjuk két évvel később, 1955-ben hal meg? Vajon hány százalékuk élte volna túl Recsket, Hortobágyot? És mi történt volna azzal a további 71 600 családdal, akik 1952-ben még mindig kuláklistán szerepeltek? Ha családonként csak 3 főt számolunk, akkor is több mint 210 ezer emberről van szó; vajon hány tábort kellett volna még létesíteni a kulákkérdés „végleges megoldására”?

Szégyen és gyalázat, hogy mindezeknek a szörnyűségeknek egy természeti jelenség, nevezetesen Sztálin halála kellett hogy gátat szabjon, nem pedig a kommunista párt önellenőrző mechanizmusa, s ahhoz, hogy a párt végleg felhagyjon az egész táradalom ellen viselt háborújával, 1956 októberének kellett elkövetkeznie.

Szégyen és gyalázat, hogy a hatalom számára az 1953-as KV-határozat után is csupán a kommunisták rehabilitációja jelentette az igazi problémát (ahogyan azt Hegedűs András is elismeri a filmben), nem pedig az, hogy megpróbálja normalizálni viszonyát a társadalom egészével. Azóta is az a hol nyíltabban, hol kevésbé nyíltan képviselt hivatalos álláspont, hogy ennek a korszaknak az igazi áldozatai maguk a kommunisták voltak. Az elmúlt két évtizedben pl. igazán sok film készült az ötvenes évekről, de nincs köztük egy sem, amelynek ne kommunista hőse volna, vagy ne kommunista szemszögből ábrázolná a korszakot, mintha a társadalom döntő többségének, a párton kívüli tömegeknek a szenvedése valamiképpen másodlagos lenne a kommunisták megpróbáltatásaihoz képest. Gulyásék filmje e tekintetben is egyedülálló: először állítja középpontba a nem kommunista társadalom szemszögét.

S ez az a szemszög, amelyet előbb-utóbb a kommunista pártnak is el kell fogadnia, ha valódi, alkotó együttműködésben akar tevékenykedni a társadalommal. A pártnak be kellene látnia, hogy saját erejéből képtelen ellenőrzést gyakorolni önmaga fölött, képtelen megakadályozni a különféle „elhajlásokat”. A párt önmagában nem elégséges garancia arra, hogy hasonló törvénysértések ismét elő ne forduljanak, vagy hogy hibás gazdasági intézkedések sorozata a csőd szélére ne sodorja az országot. Független bírói rendszer, független és felelős parlament, független állampolgári intézmények és független rendőrség tudná a párt tevékenységét törvényes keretek közé szorítani. A Magyar Kommunista Párt mindmáig nem szolgáltatott elégtételt az ötvenes évek áldozatainak, s amíg ezt meg nem teszi, nem állhat helyre a lelkek nyugalma.

Szép és már régóta esedékes gesztus volna a párt részéről, ha 1988 nyarán, az internálótáborok feloszlatásának 35. évfordulóján emlékművet állítana a törvénytelenségek áldozatainak,[SZJ] felállítaná az Ismeretlen Áldozat emlékművét Hortobágyon és Recsken. Ezzel ékes bizonyságát adná, hogy a jövőben hajlandó lesz alávetni magát és tevékenységét a parlament által ellenőrzött és a független bíróságok rendszere által működtetett törvényességnek. Ezzel elérhetné, hogy a „szocializmus megroppant gerince” – ahogyan azt a kócspusztai tábor volt parancsnoka térden állva gyónja meg a kamerának a film egyik döbbenetes jelenetében – végre kiegyenesedhessék.

A szadista táborparancsnok elméje megbomlott; a kitelepítendők listáját összeállító kommunista funkcionárius, aki maga is Hortobágyra került, öngyilkos lett, akárcsak a tábor egyik őre; Hegedűs András, aki az ötvenes években igen közel állt a Rákosi-vezetéshez, s aki ma olyan szenvtelenül adja tudtunkra, hogy akkoriban az elkövetett törvénysértések egész komplexumából igazán csak a kommunisták rehabilitációja foglalkoztatta, hogy ezzel személye minden erkölcsi hitele odavész – nos, ezek a példák azt mutatják: az emberileg hiteles, vállalható magatartás példáit a másik oldalon, az áldozatok között kell keresnünk. Az emberi szolidaritás megragadó eseteiről értesülünk a filmből, amit a legvadabb önkény sem tudott megsemmisíteni. S a kommunista párt azzal adhatná igazán sokatmondó jelét, hogy többé nem igyekszik a természetes emberi szolidaritás alapvető érzését kiölni az emberekből, ha hozzájárulna, hogy megalakulhasson a törvénytelenségek áldozatainak egyesülete.[SZJ] Hogy annyi év után kiegyenesedhessék a szocializmus megroppant gerince, s a lelkek végre [megnyugodjanak]…[SZJ]

„Meg kell szüntetni az internálások rendszerét; és fel kell oszlatnia az internálótáborokat. Törvény útján meg kell szüntetni a rendőrség bíráskodási funkcióját. Lehetővé kell tenni, hogy a kitelepítettek az összes állampolgárokra egyaránt kötelező jogszabály figyelembevételével szabadon válasszák meg lakóhelyüket.” [– rendelkezett a KV határozat]

Ám annak ellenére, hogy Nagy Imre igazán megdöbbentő képet festett a törvénytelenségek mértékéről (1951-től a rendőrség 2 és fél év alatt 850 ezer esetben szabott ki büntetést, a bíróságok 1950-től 3 és egynegyed év alatt 650 ezer személy ügyével foglalkoztak és 387 ezer esetben hoztak elmarasztaló ítéletet; (Szabó Bálint: Az új szakasz politikájának kezdetei… Párttörténeti Közlemények, 1983, 2. sz.) 1949-ben 63 ezer gazdaság minősült kulákbirtoknak, 1952-re az időközben végrehajtott intézkedések következtében már csak 38 ezer gazdaság érte el a 25 katasztrális hold határt, ugyanakkor a kuláklistákon 71 600 család szerepelt, köztük közel 22 ezer földnélküli (Fazekas Béla: A mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalom Magyarországon, Kossuth, Bp. 1976,. 71–72. o.)), a KV határozata csak a törvénytelenségek megszüntetéséről intézkedik, az áldozatok rehabilitálásáról és kártalanításáról, illetve a felelősök felelősségre vonásáról nem. Hegedűs András Gulyásék filmjében a következőket mondja ennek okairól:

„Akkoriban ez számomra nem jelentett különösebb gondot, mert az igazi gond az a kommunista rehabilitáció volt, és a viták is akörül folytak. Újra az a megfontolás játszott szerepet, hogy ne adjunk lovat alájuk, mert igaz, hogy ezek talán ártatlanul szenvedtek, de egy rehabilitációval lovat adnánk alájuk… Éppen azért nem gondoltuk ezt végig, mert nem tudtunk a sztálinizmustól megszabadulni. És azt mondtuk, hogy valami azért ezek mögött a deportálások mögött van.”

Ennek szellemében jártak el a Recskről, Hortobágyról kiszabadultakkal: lakásukat, egyéb ingóságaikat nem kapták vissza, sőt, sokukat egyenesen kitiltották korábbi lakhelyükről, eredeti szakmájukhoz, foglalkozásukhoz sem térhettek vissza, egyszóval egész életre rajtuk maradt a bélyeg: „ezek gyanús elemek, ezeknek priuszuk van.” Igaz, 1956 tavaszán, amikor a lakosság elégedetlensége már egyre nyíltabb formákat kezdett ölteni, a volt internáltaknak kiutaltak családonként 4 ezer forintot, s ezzel aztán a magyar kommunista párt végérvényesen elintézettnek tekintette az internáltak ügyét, sőt 1956 nyarán Rákosi és vezérkara újabb letartóztatási hullámot készített elő.

Nehéz eldönteni, mi ellen tiltakozik jobban az ember igazságérzete: a kommunista párt utasítására elkövetett gaztettek, vagy pedig az ellen, ahogyan a párt Sztálin halála után igyekezett elhárítani magától e törvénytelenségek ódiumát, még akkor is, amikor pedig már kénytelen volt beismerni, hogy valóban súlyos, a társadalom széles rétegeit érintő jogsértés történt.






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon