Szalai Pál

Nyomtatóbarát változat

„Reszket már a történelmi osztály / Jöjj el szabadság, jöjj el Jászi Oszkár!” A rigmus, úgy hiszem, 1944-ben keletkezett a magyar értelmiség ama részében, amely – nem minden alap nélkül – abban reménykedett, hogy a hitlerizmus összeomlása után a szovjet és az angolszász befolyás kiegyenlíti egymást, és a demokratikus szocializmus légkörében Jászinak is jut majd hely. A Horthy-rendszer történetírása és történeti publicisztikája különös gyűlölettel fordult Jászi ellen (talán csak Károlyit gyűlölték ennyire). Mivel a Herczeg Ferenctől Milotay Istvánig húzódó szitkozódásokkal komoly és a szellemi méltóságára adó ember aligha foglalkozhat, mindenekelőtt Szekfű Gyula visszatérő gúnyos tirádáira érdemes emlékeztetni: „nemzettelen”, „papkosízű”, „tipikusan budapesti”, „Jászi-Jakubovits” stb. Szekfű alighanem megérezte, hogy Jásziban méltó ellenfelet talált, és ezt sohasem tudta megbocsátani – még pályafutásának legpozitívabb, 1939–47 közötti antitotalitárius korszakában sem. Nem kevésbé gyűlölte Jászit a Szekfűnél kisebb tehetségű, szintén antifasiszta Pethő Sándor sem. És akármennyire Jászi és a Társadalomtudományi Társaság[SZJ] hagyományaira nyúlt is vissza a népi írók szociográfiai mozgalma, ezt a hagyományt csak Féja merte közülük vállalni.

„Jöjj el szabadság, jöjj el Jászi Oszkár!” – ámde Jászi ideje nem jött el 1945 után sem. Ő már a koalíciós korszaknak sem nagyon kellett, sem a kisgazda-, sem a kommunista pártnak. Személyét elsősorban az apró Radikális Párt tartotta nagy tiszteletben, valamint a Parasztpárt európai elemeit tömörítő Válasz c. folyóirat, és bizonyos fokig a szociáldemokrácia. Egy-két cikkét a polgári demokraták lapja, a Világ közölte (az egyikben Jászi egyértelműen a Finnországban megvalósult reálpolitikát ajánlotta Magyarország számára[SZJ]). 1947-ben azután megmozdult a föld: Csécsy Imre megindíthatta még a Huszadik Század c. folyóiratot, melyhez Jászi írt fontos bevezető tanulmányt; azonban rögtön kitört a botrány. A Szabad Népben a tizenegy évvel később vértanúhalált halt Gimes Miklós támadta meg Jászit,[SZJ] a debreceni Tovább-ban (mely korábban a Márciusi Front lapja volt!) talán még útszélibb hangon a szociáldemokrata Káldor György[SZJ] (nem sokkal később hat évre bebörtönözték). A reálpolitikusi huszárvágást persze megint Szekfű végezte el, mikor a Forradalom után c. könyvében ezúttal „balról” támadta meg október vezéralakjait.[SZJ] Ami pedig 1949-től kezdve Jászival kapcsolatban elhangzott, igazán nem tarthat inkább igényt a racionális elemzésre, mint a Horthy-rendszer ideológusainak szitkozódásai. Ő maga végérvényesen száműzetett hazájából.

De nem különösebben kellett Jászi a magyar emigrációnak sem, melyben sokáig a jobboldal vitte a vezérszólamot. A helyzet csak 1955-ben változott meg, a müncheni Látóhatár Jászi-számával; 1953 után már a magyar emigráció baloldala is reálisabb alternatívákat rajzolhatott fel. Ekkoriban Jászi már súlyos beteg volt, és nem tudom, felfigyelt-e rá, hogy gondolatait egy másik magyar politikus, Nagy Imre gondolja újra, akit pedig a Jászitól olyannyira idegen kommunista mozgalom nevelt. 1956 október–novemberének népfelkelése és Jászi már mit sem tudtak egymásról: ő szellemileg már nagyon leromlott, a felkelés zászlaira pedig Kossuth és Petőfi neve került, nem 1918 októberének vezéreié.

1961-ben jelent meg először elemző mű Jásziról Fukász György tollából.[SZJ] A könyv azonban csak annyiban hozott újat, hogy legalább sok mindent idézett, ismertetett is abból, amit támadott. Dogmatikus marxista-leninista nézőpontból, negatívan ítélte meg Jászi életművét, ráadásul eszmevilágát felelőssé tette az 1956-os felkelés kitöréséért. Ezt a könyvet azonban már erős bírálat érte. A '60-as években megindult 1918 októberének rehabilitálása, és ennek keretei között nemcsak Károlyi Mihály kapott helyet nemzeti tudatunk panteonjában, hanem – legalább bizonyos fokig – október más (és Károlyinál következetesebb) képviselői is. Megjelentek Litván György kitűnő tanulmányai[SZJ] Jásziról, és idővel Jászi-műveket is kiadtak. A Magvető Kiadó 1982-ben publicisztikáiból jelentetett meg gyűjteményt; a kötetben azonban Jászi 1920 utáni cikkei, melyekben a marxizmussal polemizál, nem láthattak napvilágot, és a közölt cikkeiből is – néhol bántó módon – törölték az antibolsevista kitételeket. Ezért e gyűjteményt igen jól egészíti ki a párizsi Magyar Füzetek gondozásában megjelent Marxizmus vagy liberális szocializmus című tanulmánykötetet, nemkülönben a bölcsészkari Medvetánc 1982. 4.–1983. 1. összevont számában közölt levelek, Jászi és Károlyi polémiája a bolsevizmusról.

A kötetek valamennyire is alapos olvasása eloszlatja a tévképzetet, hogy Jászi egyetlen fontos politikai pillanata 1918 októbere lett volna.[SZJ] Mikor a „keleti Svájc”[SZJ] gondolata összeomlott a kisantant-imperializmusok kegyetlen valóságán, Jászi egy második magyar reformkor küszöbén állt. Kevésbé ismert tény, hogy Jászi 1919-es emigrációjától haláláig olyan magyar politikus és politikai gondolkodó maradt, aki meglepő – távollétéhez képest meglepő – éleslátással ismerte fel a magyar társadalom alapproblémáit. Ha igazságosak akarunk lenni, nem mondhatjuk, hogy a második magyar reformkor 1920-ban megtört, és a népi írók teljesen új kiindulópontból építették ki az újabb reformgenerációt. Helyesebb egy egységes, bár katasztrófák által többszörösen megszakított második reformkorról beszélni. Ennek homlokterében a parasztkérdés állt, mert a jobbágyfelszabadítás formális aktusa nem tudta megoldani a parasztság felemelését.

Jászi felismerte e probléma középponti jelentőségét, s így a magyar radikalizmus útját kétfelé is el tudta határolni. Egyrészt az 1867-1918 közötti magyar politizálás nagy kérdéseit – az Ausztriához és a nemzetiségiekhez való viszony tisztázását, valamint az 1919 után elmérgesedő zsidókérdést – Jászi mindig a parasztkérdés függvényében vizsgálta, tehát – noha elismeri, hogy az utóbbiak valós problémák – elzárkózik azoktól, akik a parasztkérdés megoldását a többi megoldása utánra halasztanák. A parasztkérdés középpontba állítása megóvta Jászit attól is, hogy a marxizmus dogmatikus típusa mellett kötelezze el magát, lett légyen ez akár „második internacionálés” (evolutív), akár „harmadik internacionálés” (államcsínyes) jellegű. Új Magyarország felé című művében elfogadta ugyan a második internacionálés dogmatizmust, a szocializmus monopolizáló folyamaton történő megvalósításának gondolatát, a mezőgazdaságot azonban már itt is kivette a folyamat egyeduralma alól, s a kisbirtok fontosságát hangsúlyozta. A paraszt- és földkérdés vált az archimédeszi ponttá, melyből próbálta megtörni a marxista metafizika egyeduralmát a szocialista mozgalomban. Lehet vitatkozni a liberális szocialista irányzatok perspektivikusságán, melyeket Jászi előbbremutatóknak ítélt a marxizmusnál, de van egy közös vonásuk: mindegyikük (georgeizmus, oppenheimerizmus[SZJ] stb.) a kapitalizmuson belüli feudális maradványok lebontásában keresi a kapitalizmus meghaladásának útját.

A parasztkérdés volt tehát az a pont, melyből kiindulva Jászi kétfrontos harcot folytatott a konzervativizmus és a marxizmus ellen. Jászi a ’67-es magyar társadalom egyetlen fontosabb politikai pártjával sem tudott egyetérteni: sem a szabadelvűekkel, sem a függetlenségiekkel, sem a keresztényszocialistákkal; a marxista pártok közül sem csak a kommunistákkal állt szemben, hanem a szociáldemokratákkal is. Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy Jászi szektariánus alkat volt, hogy senkit sem látott szívesen a politikai élet porondján a maga kis radikális pártján kívül, mely a ’18-as forradalomban is csak egy szűk értelmiségi csoport maradt, s hamarosan szét is hullott.

Ez a következtetés azonban nem felel meg a valóságnak. Igaz, Jászi nem volt a szó közkeletű értelmében politikus alkat, és ezt – különösen 1918 előtti írásaiban – őszintén le is szögezi. Ideológus alkat volt. Azonban korántsem kívánt vezető szerepet a maga – amúgy is nehezen, lépésenként formálódó – ideológiája számára. Éppen az állította szembe a ’67-es korszak főbb politikai pártjaival, hogy ezek nem az európai politikai ideológiák, hanem a terméketlen közjogi kérdés[SZJ] köré épültek ki. Ugyanakkor állandó polémiát folytatott a magyar progresszió képviselőivel, akik a függetlenségi törekvéseket jobb esetben érdektelennek, rosszabb esetben a magyar reakció feudális előjogaiért folytatott harcnak látták. Nem adta fel a függetlenségi párt demokratizálásáért folytatott küzdelmet, és e küzdelem eredménye volt az 1918-as „népfront”.[SZJ]

Jászi tehát arra törekedett, hogy a magyar politikai életet valóban ideologikus pártok uralják, hogy a politika ne maradjon meg az uralkodó osztályok „belügyének”. Mivel 1867–1914 között az volt, Jászi ellenérzéssel figyelte a politikának a parlamentre való korlátozását, így előfutárává vált azoknak az irányzatoknak, melyek a politizálás parlamenten kívüli módszereit keresik, és a demokráciát a parlamenten kívüli intézményekben kívánják megalapozni. Jászi folytatja a kossuthi hagyományt is, mely a feudális gyökerű vármegyét nem megszüntetni, hanem demokratizálni kívánja. A parlamenten kívüli demokratikus formák szükségessége olyan eszme, amely túlmutat a magyar viszonyokon.

Jászinak a nemzeti kérdéshez való viszonyát Litván György alaposan elemezte a Magyar gondolat – szabad gondolat című művében. Hogy Jászi a magyar radikalizmuson belül a nemzeti kérdések szakértője volt, ez közismert tény, és álláspontjának fordulatai is ismertek: előbb pusztán az Eötvös–Deák-féle nemzetiségi politika[SZJ] helyreállításáért küzdött, ’18-as minisztersége alatt már elfogadta volna Magyarország föderalizálását egy dunai államszövetség keretében, 1920 után pedig egyértelműen a dunai államszövetség gondolatára helyezte a súlyt, feladta a trianoni szerződés revíziójának gondolatát, s egyidejűleg igen határozottan lépett fel a határon túli magyar kisebbségek védelmében[SZJ] (különösen 1945 után, a csehszlovákiai magyarság ügyében). Lehet vitatkozni azon, hogy Jászi elképzelései mikor mennyire voltak realisztikusak, de egy bizonyos: a magyarság, ha ezeket az elveket vallotta volna, a morális politika síkján sokkal magasabban állna, a reálpolitika síkján pedig nem vesztett volna többet, mint 1920-ban és 1947-ben.

Kevésbé elemzett Jászi viszonya a kereszténységhez. A magyar reakció Jászit nemcsak „nemzetietlennek” bélyegezte, hanem „keresztényellenesnek” is. Az igazság ezzel szemben az, hogy Jászi, miközben állandó harcot folytatott a klerikalizmus ellen, ezt mindig egy keresztényietlen – sőt, ahogy a Szabó Ervin-gyászbeszédében mondta, „ateista” – klerikalizmus elleni harcként értelmezte. Mindig is kereste a kereszténység tisztultabb formáit, ideértve a politikai kereszténység tisztább formáit is. A magukat keresztényszocialistának nevező, lényegében feudális pártokat nem tartotta vitapartnereknek, de lehetségesnek vélte, hogy a kereszténység jobb metafizikát nyújtson a szocializmusnak, mint a marxizmus, és a maga szabadgondolkodó pártját is szívesebben vezette volna vitába egy valóban keresztényszocialista párttal szemben.

Igen fontosnak tartom itt a Jászi által 1914-ben megrajzolt Ady-képet.[SZJ] Éppen a különben egyáltalán nem irodalmár alkatú Jászi az, aki Ady új típusú vallásosságára és hazafiságára rámutat, elválasztja a költőt az egyoldalúan kozmopolita „modernségtől”. Csupa olyan téma, melyet Adyval kapcsolatban Szekfűék „keresztény-nemzeti reneszánsza” sajátított ki, hogy elválassza a „félrevezetett” Adyt a „zsidó–marxista–szabadkőműves” Jászitól.

Bonyolultabb a harmincas években kialakult népi irodalom és a falukutató szociográfia viszonya Jászihoz. Hogy Jászi 1937-ben a népi-urbánus vitában a népiek mellé állt,[SZJ] ez nem volt puszta „reálpolitikai” taktikázás. Számos Jászi által felvetett gondolatot a népi irodalom képviselői építettek tovább. A népiek azonban nem hivatkoztak rá; feszélyezte őket a háború előtti szociológusnemzedék öröksége. (Csupán Féja Géza 1937-es Márciusi Front-tanulmánya kivétel.[SZJ]) Bibó véleményével szemben[SZJ] fenn kell tartanom álláspontomat: itt a gyökere annak a szomorú ténynek, hogy a népiek egy része 1939 után jobbra, sőt szélsőjobbra fordult.

Milyen pontokon készítette elő Jászi a népi irányzatot? Mindenekelőtt a parasztkérdés középpontba állításával. A szövetkezetek útján a szocializmus egy típusát kívánta kikísérletezni – Jászi ugyanis Oppenheimerben vélte megtalálni a marxizmuson túllépő szocializmus helyes gondolkodásmódját. Mi a radikalizmus? című brosúrájában sem pusztán a munka nélküli tartalék hadseregből kívánta az ipart a „szabad föld” útján megszabadítani, és nem pusztán a munkabérek emelését kívánta lehetővé tenni, hanem azt szorgalmazta, hogy a munkások fokozatosan maguk vehessék kezükbe a vállalatok vezetését. A „köztársasági gyár” fogalma emigrációs írásaiban újra megjelenik, mintegy előlegezve 1937-et és 1956-ot. Mi több: a Marxizmus vagy liberális szocializmusban Jászi szakít a vulgáris aufklârizmus örökségével is, s rámutat – Henri de Mant és Németh Lászlót megelőzve – „a középkor rövid aranykorában” (a XII. században) rejlő tradíció jelentőségére egy szövetkezeti szocializmus szempontjából.

Az első magyar reformkor nagy gondolkodóinak – Széchenyi, Eötvös, Kossuth – hagyományai az egyik oldalon, egy még körülíratlan emberarcú szocializmus gondolatköre a másikon: merész ívelés! Nem véletlenül találja meg Jászi egyik szellemi példaképét Giuseppe Mazziniben, aki a XIX. század nagy szabadságmozgalmai képviselőjeként tisztázta a nem marxista szocializmus néhány alapfogalmát is.

Jászi munkái tehát arról győznek meg, hogy egyetlen „második reformkor” van, melyet a katasztrófák sorozata szabdalt szét: a két világháború mellett 1920, 1949 és 1957–58. A kossuthi demokratikus függetlenségi hagyomány, a parasztkérdés középpontba állítása, az emberséges szocializmus keresése, a dunai-kelet-európai államszövetség eszménye teszi Jászit e Bibó Istvánig és Nagy Imréig ívelő második, tragédiákkal teli reformkor kiindulópontjává.

• Bírálat