Pető Iván], [Kis János

Nyomtatóbarát változat

Nagy Imre beszéde a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1953. június 27–28-i ülésének első napján hangzott el, s mind a mai napig nem került nyilvánosságra – sőt, létezéséről sem igen esett szó. Igaz, a KV-ülés határozatát, a nevezetes júniusi határozatot sem tették még közzé,[SZJ] jóllehet, magát az ülést a párt-történetírás is az elmúlt negyven év egyik különösen jelentős eseményeként tartja számon. A határozatot azonban először a hetvenes évek végén, majd azóta egyre bővebb terjedelemben legalább ismertették.[1]

A külföldön már évtizedek óta nyilvánosan tárgyalt tényt, hogy a magyar vezetés 1953 közepén Moszkvában kapott utasítást addigi politikája megváltoztatására, a hazai publikációk igyekeztek elhallgatni. Eufemisztikus fogalmazásukban: „Az MDP vezetősége elfogadta az SZKP tanácsait, és felhasználta határozatai kidolgozásánál.”[2] A júniusi határozat 30. évfordulóján megjelent cikk közölte először, hogy a KV-ülés előtt küldöttség járt Moszkvában, s felsorolta a delegáció tagjait is. Nem ismertette azonban – ki tudja, miért – a látogatás pontos időpontját, s már érthetőbb okokból a megbeszélések tartalmát sem. A látogatás tényének említését és a KV-ülés hazai előkészületeinek ismertetését azzal a sejtelmes megállapítással kötötte össze, hogy az SZKP „a baráti szocialista országok pártjainak is politikájuk önkritikus felülvizsgálatát javasolta”.[3] Nagy Imre beszédének első szakasza ennél jóval egyértelműbben fogalmaz: kimondja, hogy a fordulat Moszkvában következett be, s nem kell nagy merészség, hogy a szöveg alapján megállapítsuk: az „őszinte, szókimondó és éles, de pártszerű kritika” a történelmi távlatokat feltáró tanácsokkal együtt nem egyszerűen útmutatást adott a magyar vezetésnek, hanem utasítást.

Bár Nagy Imre drámai hangon, igen kritikus szavakkal írta le a hazai helyzetet, a magyar delegáció 1953. június 13–14-i moszkvai útja előtt semmi jel nem mutatott arra, hogy a vezetés változtatni szándékozott volna addigi politikáján. A júniusi KV-ülésre nem magyarországi, hanem a Szovjetunióban végbement események nyomán került sor.

Sztálin 1953. március 5-i halála után a külvilág előtt is alig leplezett hatalmi harc indult meg a szovjet pártvezetésben. Sztálin funkciói közül az államfőit a második világháborúból ismert Vorosilov kapta meg, miniszterelnök az addigi KB-titkár, Malenkov lett, pártfőtitkárt viszont 1953 szeptemberéig nem neveztek ki. A tényleges hatalom kezdetben Malenkov, a külügyminiszter és első miniszterelnök-helyettes Molotov, a belbiztonsági szerveket irányító Berija és a párt rangidős titkára, Hruscsov kezébe került. Hruscsov fokozatosan félreállította riválisait, s mint köztudott, néhány év alatt Sztálin valamennyi korábbi posztját megszerezte. A hatalmi harc közvetlenül éreztette hatását az 1953–54-es magyarországi eseményekben is. A június 13–14-én Moszkvában járt magyar küldöttségnek – mint egykori résztvevők elbeszéléséből tudni lehet – még Berija adott eligazítást. Mikor egy hónappal később, július 11-én egy budapesti pártaktíván a Nagy Imre után felszólaló Rákosi először értelmezte nyilvánosan a meghirdetett változásokat, már ismert volt az előző napi szovjet hivatalos közlemény: Beriját, a minisztertanács első elnökhelyettesét, belügyminisztert párt- és államellenes tevékenysége miatt leváltották, letartóztatták (valamivel később kivégezték). Malenkov, aki meghirdette az új, az MDP júniusi határozatának irányvonalát is meghatározó szovjet gazdaságpolitikát, s aki feltehetően döntő szerepet játszott abban, hogy Nagy Imrét szemelték ki a vezetésre, 1954 végén kiszorult a tényleges hatalomból, 1955. február elején formálisan is lemondott, s a miniszterelnökséget Bulganyin marsallnak adta át.

A Sztálin utáni szovjet vezetés a kül- és belpolitikában egyaránt változtatásokat kezdeményezett. A külpolitikai események – Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonyának megváltozásával[SZJ] – csak 1955-ben hatottak közvetlenül a magyarországi fejleményekre, mégis érdemes megemlíteni, hogy 1953 közepén befejezésükhöz közeledtek a koreai fegyverszüneti tárgyalások, s a háború végével megszűnt az állandó katonai készülődés, a hadi jellegű gazdálkodás egyik legfőbb közvetlen indoka; a két Korea határát kijelölő megállapodást 1953. július végén írták alá; egy ideig úgy látszott, hogy a Szovjetunió jelentős engedményre hajlandó a németkérdésben; az 1948. évi szakítás után fontos lépésnek mutatkozott, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia 1953 közepén újra felvette a diplomáciai kapcsolatot.

A Szovjetunióban 1953. április 1-jén az életszínvonal javításának szándékával jelentős fogyasztói árcsökkentésekre került sor, s ezzel, valamint a néhány nappal korábban meghirdetett szűk körű, részleges amnesztiával az új vezetés világos jelét adta változtatási szándékának. Bár a gazdaságpolitikai döntések csak az év második felében kaptak nyilvánosságot, bizonyos, hogy a magyar delegáció moszkvai útja idején már kialakultak az elképzelések. Az új iparpolitika a már megteremtett nehéziparra hivatkozva, valójában a háborús jellegű termelés átszervezéseként, lehetségesnek és kívánatosnak tartotta a fogyasztási cikkek termelésének gyors, a termelőeszközökénél is gyorsabb fejlesztését.

Az új agrárpolitika részeként megemelték a begyűjtési árakat, csökkentették a mezőgazdaságot sújtó adókat és gépállomási díjakat, bátorították a háztáji állattartást. A gazdaságpolitika általában az addiginál jóval nagyobb figyelmet szentelt a mezőgazdaságnak.

Míg az ipari változások csak átmenetinek bizonyultak, s Malenkov bukásával a propaganda sem igen ejtett többé szót szükségességükről, addig az agrárváltozásokat Hruscsov nevéhez kötötték, s újabb és újabb akciókkal állandósították.

Még ebből a vázlatos áttekintésből is érzékelhető, milyen feltűnő a hasonlóság az MDP 1953. júniusi KV-ülésén megtárgyalt és Nagy Imre által meghirdetett, illetve az új szovjet vezetés által kezdetben követett gazdaságpolitika között. (Szembeötlő, s nyilvánvalóan a Moszkvában kapott instrukciókkal hangzott egybe, hogy Nagy Imre beszéde mennyivel bővebben foglalkozik a mezőgazdasággal, mint más kérdésekkel.) Ugyanakkor hozzá kell tennünk: a parasztság különböző rétegeihez való viszony megváltoztatása, a középparasztság „rehabilitálásának” Nagy Imre beszédében megfogalmazott szándéka, a kulákkérdés liberálisabb kezelése semmilyen analógiát nem mutat a kor szovjet gyakorlatával. A Szovjetunióban a harmincas években, a kolhozosítás-kampánnyal „végleg rendezték” a kérdéseket, az 1949–53 közötti magyarországi gyakorlatnál is szélsőségesebb eszközökkel. A Nagy Imre beszédében megfogalmazott agrárpolitikai elképzelések és kormányának másfél éves gyakorlata nem a kortársi szovjet agrárpolitikát követte, inkább a húszas évek elejének módszereihez, a NEP[SZJ] politikájához nyúlt vissza.

A június 13–14-én Moszkvában tárgyaló magyar delegáció névsora egyértelműen mutatja, hogy a meghívottakat eleve az elhatározott változtatások szempontjai szerint választották ki. A radikális változtatások kezdeményezésével egy időben biztosítani kívánták a politika folyamatosságát is: ennek megfelelően került be a küldöttségbe, s maradt meg a vezetés csúcsán Rákosi és Gerő (míg Farkas és Révai nem szerepelt a meghívottak között).

Nagy Imre (1896. június 7., Kaposvár – 1958. június 16., Budapest) már 1945 előtti, szovjetunióbeli emigrációjában is agrárkérdésekkel foglalkozott. 1945-ben, az ő földművelésügyi minisztersége idején hirdették meg a földreformot, majd 1945–46 fordulóján néhány hónapig belügyminiszter volt, de sem a koalíciós időkben, sem később nem tartozott a legszűkebb pártvezetésbe. Átmeneti félreállítása után, 1950 végén újra miniszter lett (ezúttal élelmezési), majd 1952 elejétől begyűjtési. Malenkov előretörésével egy időben, 1952 novemberében a minisztertanács elnökhelyettesévé nevezték ki.

Hogy a mezőgazdasági változtatásoknak Magyarországon is főszerepet szántak, ezt az is mutatja, hogy a nyolctagú küldöttségben Hegedűs András is helyet kapott, akit szintén agrárpolitikusként tartottak számon. Mielőtt – az ekkor mindössze 31 éves – Hegedűst 1951 végén földművelési miniszterhelyettessé nevezték ki, már hosszabb időt töltött az MDP KV apparátusában Gerő Ernő mellett, éppen a mezőgazdasági ügyek egyik illetékeseként. 1953 közepén már másfél éve az állami gazdaságok minisztere volt.

A felsoroltakon kívül a delegáció tagja volt Hidas István, a Minisztertanács egyik elnökhelyettese, akinek – Hegedűshöz hasonlóan – 1950 után ívelt fel a karrierje (35 éves sem volt ekkor), Földvári Rudolf és Szalai Béla, a pártapparátus két fiatal, 30 év körüli munkatársa, valamint Dobi István, az Elnöki Tanács semmilyen politikai szerepet nem játszó elnöke.

Nem állnak rendelkezésünkre megfelelő információk arról, hogy a szovjet vezetés miért éppen a magyar vezetőket rendelte magához, s nem valamelyik másik kelet-európai országét. Csak feltételezhetjük, hogy a magyar párt e különleges figyelmet a többiekénél is szélsőségesebb politikájával érdemelte ki. Az is elképzelhető, hogy eredetileg sorban Moszkvába akarták idézni a térség vezetőit, de a kelet-németországi munkásmegmozdulások,[SZJ] majd a Berija bukása körüli hatalmi harcok nyomán ez a terv lekerült a napirendről.

Bár Nagy Imre beszédében felfedezhetők a rá jellemző stílusjegyek, a körülmények ismeretében nyilvánvaló, hogy nem személyes véleményét adta elő. A közzétett interpretációkból, részletesebb ismertetésekből is kitűnik, hogy a KV június 28-i határozata, melyet Gerő Ernő készített elő, hasonló hangvételű és tartalmú volt. Más kérdés, hogy Nagy Imre őszintén hitt a meghirdetett politikai és gazdaságpolitikai változtatások szükségességében, s álláspontja mellett élete végéig kitartott. Mindez nem mondható el a beszédet végighallgató s az ülés határozatát elfogadó KV-tagok döntő többségéről.

Magához a beszédhez nem sok kommentár kívánkozik. Mégis érdemes felhívni a figyelmet arra a jellegzetességre, hogy az utókor hivatalos értékeléseiben szokásos kiegyenlítősdi, miszerint a „torzulások és hibák” mellett igen jelentős eredmények is születtek, teljességgel hiányzik belőle. Míg ez meglepi a mai olvasót, az természetesnek hat, hogy a beszéd nemigen foglalkozik az „elkövetett hibák” valódi okaival. A „hibák gyökereit” a vezetők magatartásában keresi, s tulajdonképpen az 1951-es pártkongresszus határozatára vezeti vissza. Nem beszél a már korábbi, az 1948-as hatalomátvételt követő elhibázott gazdaságpolitikáról, a kirakatperekről, természetesen még kevésbé a koalíciós politikában is megnyilvánuló antidemokratikus kommunista törekvésekről s magáról a pártról, annak struktúrájáról sem, amely végül is magában hordozta a sztálini rendszer hazai bevezetésének feltételeit.

Miniszterelnöksége idején, és különösen a leváltását követő másfél év alatt Nagy Imre néhány kérdésben továbblépett a júniusi beszéden. 1954-ben megújította a Népfrontot azzal a céllal, hogy teret nyisson a „párton kívüli tömegek” politikai aktivizálódása előtt, 1955 végén pedig, a KV-hez intézett beadványainak egyikében, szorgalmazta, hogy az egyenlőség és a be nem avatkozás elve alapján rendezzék újra Magyarország és a Szovjetunió viszonyát. Ezzel megtette az első, óvatos lépéseket október végi döntései felé, melyekkel – a népakarat előtt meghajolva – elismerte a munkástanácsokat, visszatért a többpártrendszerű koalíciós kormányzáshoz, és kihirdette Magyarország semlegességét.

Előbb azonban eltelt egy végzetes hét, amely alatt Nagy Imre szemben állt a forradalommal. Dokumentumunk nemcsak azt segíti megérteni, hogyan válhatott a forradalom miniszterelnökévé Nagy Imre, a régi vágású kommunista, hanem azt is, hogy miért volt ez a fejlődés olyan nehézkes, s a történelem felgyorsulása miért sodorta tragikus fordulatokba.

Nagy Imre elvtárs beszámolója

Az MDP Központi Vezetőségének 1953. június 27-én tartott ülésén a határozati javaslat beterjesztése alkalmából, amelyet a Központi Vezetőség a beszámolóval együtt egyhangúan elfogadott.

Tisztelt Központi Vezetőség!

A vezető szovjet elvtársakkal a közelmúltban folytatott megbeszélés, amelyről Rákosi elvtárs tájékoztatta a Központi Vezetőséget,[4] döntő fordulatot jelent az ország és a párt életében és tevékenységében. Azok a történelmi távlatok, amelyeket a kapott tanácsok tártak fel előttünk, felbecsülhetetlen jelentőségűek számunkra. Az őszinte, szókimondó és éles, de pártszerű kritika, amellyel hibáinkra rámutattak és ahogyan saját hibáikból leszűrt rendkívül értékes tapasztalataikat nekünk átadták, testvéri segítőkészségük és mélységes proletár nemzetköziségük mellett, mutatja azt a nagy bizalmat is, amely részükről irántunk megnyilvánult. Csatlakozom Rákosi elvtárshoz, aki őszinte hálánkat juttatja kifejezésre népünknek és pártunknak nyújtott szinte felbecsülhetetlen segítségükért.

Az utóbbi években pártunk politikai irányvonalában és gyakorlati tevékenységében súlyos hibák történtek, amiért a felelősség elsősorban Rákosi[5] elvtársat terheli. S ha ma ezekről a hibákról, okaik feltárásáról és káros következményeik megszüntetéséről tárgyal pártunk Központi Vezetősége, ez nem a mi érdemünk. A kapott bírálatból értettük meg, hogy ha így folytattuk volna, szembekerültünk volna az ország népével. Ennek hallatára döbbentünk rá az elkövetett hibák súlyosságára, amelyek ha folytatódnak, a népi demokratikus rendszert ásták volna alá. A helyzet, amelyből most keressük a kivezető utat, a tények megcáfolhatatlan erejével bizonyítja, hogy bármennyire is hangoztattuk az ismert jelszót, hogy „élni tudtunk a szabadsággal” – valójában ez nem egészen így volt, ez csak féligazság. A szabadsággal nem mindig és nem mindenben éltünk úgy, ahogyan azt az ország, a nép s nem utolsósorban a párt érdeke megkövetelte volna. Igazában a most kapott bírálat és tanácsok nyomán látjuk világosan, hogyan is kellett volna és kell élni a jövőben azzal a szabadsággal, amelyet nyolc évvel ezelőtt a szovjet hadseregtől kaptunk.

Tisztelt elvtársak!

Az elkövetett hibák gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint első pillantásra látszik, amiből világosan következik, mint elsődleges feladat, a hibák maradéktalan feltárása. Ez az előfeltétele a hibák sikeres kijavításának. Nyíltan meg kell mondani, hogy e tekintetben az eddig végzett munka nem kielégítő. A hibák gyors és eredményes felszámolása jórészt azon múlik, hogy Rákosi elvtárs és vele együtt az elkövetett hibákért elsősorban felelős Gerő, Révai és Farkas elvtársak,[6] akik a párt és az ország tényleges irányítását a kezükben tartották, mennyiben járulnak hozzá a megadott szempontok alapján a hibák maradéktalan feltárásához. Meg kell mondani, hogy a feladat jórészben még előttünk áll. Rákosi elvtárs először a mai beszédében fejtette ki véleményét arról a kritikáról, amely személyét és politikai tevékenységét érte.

A hibák, amelyekért Rákosi elvtárs mint a párt vezetője elsősorban felelős, abból fakadtak, hogy vezetésével a párt a maga belső életében, irányelveiben és gyakorlati tevékenységében a munka számos területén letért a marxizmus-leninizmus alapjairól, megsértette azokat. Nem tartotta be a párt szervezeti elveit, a tényleges irányítás nem a párt választott szerveinek kezében volt, hanem Rákosi elvtárs vezetésével Gerő, Farkas és Révai elvtársak ragadták magukhoz. Sőt az utóbbi időben még ez is leszűkült, és a párt, de az állam vezetése is lényegében két elvtárs, Rákosi és Gerő elvtárs kezében volt. Fontos kérdésekről nem tájékoztatták sem a titkárság,[7] még kevésbé a Politikai Bizottság[8] tagjait. Döntöttek és intézkedtek olyan ügyekben, amelyekhez nem volt joguk, a különböző kérdésekben a véleményt előre kialakították, amit aztán határozattá emeltettek. A párt választott szerveinek többi tagjait nem tekintették magukkal egyenrangúaknak, lenézték őket, gyakran gúnyt űztek belőlük, ami kedvüket szegte és passzivitásba hajtotta őket. Ily módon a választott pártszervek helyett lényegében egy klikk vezette a pártot, ami elkerülhetetlenül az elvtelenségbe és pártszerűtlenségbe torkollott, és súlyos hibák forrásává lett. A területet egymás között megosztották, és mindegyik a maga területének teljhatalmú vezetője lett: Rákosi elvtárs az általános politikát, Gerő elvtárs a gazdasági területet, Farkas elvtárs a honvédelmet, Révai elvtárs pedig az ideológiai frontot uralta. Az a súlyos helyzet, amelybe a párt és az ország jutott, lesújtó kritikája ennek az elvtelen és pártszerűtlen vezetésnek. A tények megcáfolhatatlan erővel bizonyítják, hogy ugyanúgy, ahogy egyik elvtárs sem tudta a párt választott vezető szerveinek kollektív támogatása nélkül a feladatát eredményesen megoldani, a párt kollektív vezetőségének felcserélése pártszerűtlen klikkvezetéssel máshoz, mint hibák sorozatához, nem vezethetett. Ez a hibák fő forrása.

Ezen az alapon bontakozott ki a személyi kultusz és a „vezérkedés”, amely a kollektív vezetés elvének megcsúfolásával Rákosi elvtárs személyével az egész pártot helyettesítette, ami a legvilágosabban abban az országszerte elterjedt jelszóban domborodott ki, hogy „Rákosi – a párt”. Személyét túlzó jelzőkkel tömjénezték és ünnepelték. Rákosi elvtárs nagy hibája, hogy tűrte ezt a tömjénezést, a hazug népszerűséget, és nem lépett fel ellene, hagyta, hogy ilyen, a kommunista szerénységgel össze nem egyeztethető légkör alakuljon ki körülötte. Ez hatotta át a párt központi szerveit, s mivel a rossz példa ragadós, átterjedt az alsóbb pártszervezetekre is. Ez a személyi kultusz volt a melegágya a vezérkedésnek, ami ellenkezik a pártszerű magatartással. Rákosi elvtárs és a vezetést kézben tartó elvtársak ebben a kérdésben is eltértek a marxista elvektől. Rákosi elvtárs vezérkedésében, s mivel ebben Gerő, Farkas és Révai elvtársak is nyomdokain haladtak, az ő vezérkedésükben is, a személyiségek szerepének antimarxista, idealista felnagyítása jut kifejezésre, amely túlbecsüli a „kiválasztott”, az „elhivatott” személyiségek szerepét, mint akik a történelmet formálják. Ennek az idealista nézetnek rendkívüli veszélyessége abban van, hogy nem törekedik megnyerni a nép támogatását és bizalmát, s tagadja a néptömegek alkotó erejét. Ártalmas és veszélyes a vezérkedés azért is, mert nem kezdeményezést és aktivitást vált ki a néptömegekben, hanem ölbe tett kézzel való várakozást, mert mindent a vezértől, egyes személyektől várnak. Úgy a személyi kultusz, mint a vezérkedés idegen a nép számára, és elkerülhetetlenül a néptömegektől való elszakadáshoz vezet, ami nálunk be is következett.

Rákosi elvtárs és a pártot vezető Gerő, Révai és Farkas elvtársak súlyosan megsértették a kritika és önkritika kommunista elvének érvényesülését a párton belül és az állami élet területén is. Az alulról jövő bírálatot általában az ellenség hangjának tekintették, és úgy is léptek fel ellene. Egymást nem bírálták, hanem a bírálatok ellen védték, és a legenyhébb kritikát is személyes sértésnek vették. Szerintük hibát mindig csak lent követhettek el, ők csalhatatlanok voltak, sose hibáztak. Annál hevesebben dorongolták le a titkársági és politikai bizottsági üléseken a napirendekhez meghívott felelős elvtársakat. Emlékezzünk rá, hogy egyes minisztereket vagy megyei titkárokat valósággal összetörtek, akik aztán elvesztették biztonságérzetüket. Látjuk tehát, hogy a személyi kultusz és a vezérkedés elkerülhetetlenül a bírálat és önbírálat elfojtásához vezetett. A vezérkedés és a pártszerű, szókimondó, bátor és éles bírálat nem fért össze. Pedig az önbírálattól és a pártonkívüliek bírálatától való félelem a legveszedelmesebb betegség a pártban. „Vagy mi magunk fogjuk bírálni magunkat, és módot adunk a pártonkívülieknek, hogy bírálják munkánkat, és akkor minden jól fog menni, vagy pedig nem engedjük meg ezt a bírálatot, nem hallgatunk a tömegből jövő kritikára, és akkor eltávolodtunk a helyes útról, hibát hibára halmozunk, és eredménytelen rossz munkánk fogja a legsúlyosabb bírálatot gyakorolni felettünk” – mondta Sztálin.

Hogy ma a Központi Vezetőség ülésén a párt, gazdasági és állami életünk súlyos hibáit kell tárgyalnunk, abban igen nagy része van a kritikai szellem hiányának, a bírálat és önbírálat elnyomásának, amiért a felelősség a pártot irányító elvtársakat, elsősorban Rákosi elvtársat terheli. Egyrészt a vezérkedés, másrészt a kritikai szellem hiánya felülről lefelé áthatotta egész pártunkat. Az alsóbb szervezeteknél és különösen vidéken a megyékben-járásokban, de főképpen a falusi pártszervezeteinkben a vezérkedés, a gőgös, fennhéjázó magatartásban, a pártonkívüliek lenézésében és a parancsolgatásban nyilvánult meg. Pedig a leninizmus tanítása szerint a kommunistáknak úgy kell viselkedniük a pártonkívüliekkel szemben, mint egyenlő viselkedik az egyenlővel szemben. Ne parancsolgassanak nekik, hanem figyeljenek fel a pártonkívüliek hangjára, és ne csak tanítsák őket, hanem tanuljanak is tőlük. Lenin a kommunisták és pártonkívüliek kölcsönös viszonyát két szóban így határozta meg: kölcsönös bizalom. A vezérkedés, a parancsolgatás, a gőgös és rideg magatartás a pártonkívüliekkel és különösen falun a parasztokkal szemben akadályává vált a kölcsönös bizalom kialakulásának. Nem lehet ugyanis bizalomról szó ott, ahol megbecsülés és meggyőzés helyett parancsolgatnak a népnek, és a törvénytelenségek sorozatát követik el vele szemben. Ilyen esetben bizalmatlanság jön létre, elégedetlenség, amely sokszor azzal végződik, hogy a párt elszakad a tömegektől. A személyi kultusszal és a vezérkedéssel elkerülhetetlenül együtt jár a céltudatos, pártszerű munka elhanyagolása, a néptömegek nevelésének, felvilágosításának és meggyőzésének fráziscsépléssel és külsőségekkel, vég nélküli ütemes tapsolással, felállással, a mondanivalók szájbarágásával való helyettesítése, ami megöli a kezdeményezést, a bírálatot és önbírálatot, aláássa az öntudatos pártfegyelmet és belső pártéletünk demokratikus elvi alapjait. Emellett ez a városban is, de főképpen a falun teljesen idegen a nép számára, és csak arra alkalmas, hogy távol tartsa vagy elidegenítse a parasztság tömegeit a párttól, a kommunistáktól. Nem kis részben ez az oka annak, hogy falusi pártszervezeteink egész partunk leggyengébb láncszeme, hogy a dolgozó parasztság arányszáma a párttagságban rendkívül alacsony és egyre csökken.

Joggal vetődik fel a kérdés, miért fordulhattak elő a párt vezetésében ezek a súlyos hibák? Senki sem gondol arra, hogy szándékosan követték el. De ha nem, hát akkor mi az oka? A lenini mondás ad rá pontos választ: a leghelyesebb politika az elvi politika. De elvi politikát folytatni elméleti-ideológiai munka nélkül nem lehet. Itt a hibák gyökere. Mert ott lehet marxista–leninista felkészültség nélkül mellényzsebből is politizálni, ott lehet vezérkedni, ott lehet elnyomni és félreállítani a fiatal kádereket, ahol nem folyik elméleti munka, ahol nincs eszmei vita, és nem bontakozik ki a vélemények harca. Ahol gyenge az elméleti munka, ott eluralkodik az elvtelenség, amely a hibák és tévedések melegágya. Amíg ezen nem változtatunk, semmi biztosítékunk nincs és nem is lesz arra, hogy újabb, még súlyosabb hibákat el ne kövessünk.

Tisztelt Központi Vezetőség!

A párt elvtelen és pártszerűtlen vezetése hozta magával azt is, hogy megsértettük a népi demokrácia alapelveit a párt és az állam, az állam és a néptömegek viszonya tekintetében. A népi demokrácia a néptömegek széles arányú bevonását jelenti a kormányzás, a törvényhozás, az államigazgatás munkájába. Nálunk a hiba abban volt, hogy túlzottan a párt uralta az ország állami és gazdasági vezetését. A párt nemcsak megszabta, elhatározta, de jórészben végre is hajtotta a kijelölt intézkedéseket. A párt szervezeti felépülésénél, működésénél, összetételénél és társadalmi jellegénél fogva nem alkalmas állami funkció ellátására, és nem is feladata. Mégis túlzottan beavatkozott az állami feladatok végrehajtásába, amivel megsértette az állami szervek önállóságát, megbénította működésüket, lejáratta tekintélyüket. Ha figyelembe vesszük, hogy pártunk a pártszerűtlen vezetésből folyó súlyos hibák miatt elszakadt a széles néptömegektől, nyilvánvaló, hogy a párt elhatalmasodása az államgépezeten a néptömegektől való elszakadásra vezetett. Márpedig, ha az államapparátus nem áll a néptömegek közvetlen irányítása és ellenőrzése alatt, elvesztheti népi demokratikus jellegét, és öncélú bürokratikus szervvé, népellenes szervvé változhat át. Meg kell mondani, elvtársak, hogy a pártvezetés hibái következtében ez részben be is következett. Hozzájárult ehhez az is, ami a vezérkedéssel együtt járt, hogy Rákosi elvtárs a maga személyében egyesítette az országban az egész hatalmat: ő volt a párt főtitkára, a Minisztertanács elnöke, a Függetlenségi Népfront elnöke és közvetlen irányítása alá vonta az Államvédelmi Hatóságot. Márpedig ha mégolyán képességekkel rendelkezzék is valaki, egymagában a feladatokat nem tudja ellátni, amit az előállott helyzet mindennél jobban bizonyít. Mind a párt, mind az állam vezetésében, valamint az Államvédelmi Hatóság munkájában Rákosi elvtárs súlyos hibákat követett el, amelyek komoly veszélyeket rejtettek magukban.

Állami életünket, népi demokratikus állami szerveink működését vizsgálva túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy a kormány valójában árnyékkormány volt, amely a már meghozott párthatározatokat hagyta jóvá, és a miniszteri hatáskör és felelősség is erősen korlátozódott. Világos, hogy ilyen kormányzati szervek nem tudják a népi demokrácia alapelveit érvényre juttatni az állami életben. Ilyen kormányzati szervek és módszerek nem alkalmasak arra, hogy feltétlenül biztosítsák a törvényességet az állami és gazdasági élet minden területén. Itt vannak állami életünk legsúlyosabb rákfenéjének, a törvényesség megrendülésének gyökerei, amelyek végső soron a néptömegektől való elszakadásból erednek. A népi demokratikus állami élet és kormányzás lényege és ereje a néppel való eleven kapcsolatok fenntartásában van. Mennél hathatósabb ez a kapcsolat, annál tartósabbak eredményei. Lenin arra figyelmeztetett, hogy a nép tömegében mi, kommunisták csak a tenger egy cseppje vagyunk, s kormányozni csak úgy tudunk, ha helyesen fejezzük ki, amit a nép gondol. A parlamentben mint a legfelsőbb törvényhozó testületben éppen ezért jobban és mélyebben kell tükröződnie az igazi népképviselet demokratikus elvének, a dolgozó néppel, a hatalom letéteményesével való eltéphetetlen kapcsolatnak. Ez hivatva van új, népi tartalmat adni az Országgyűlés munkájának és szellemének, továbbá alkotmányos életünkben betöltött szerepének. Fejlődésünkben e tekintetben is új szakasznak[9] kell kezdődnie, amelyben fokozottabban kifejezésre kell jutni a nép szuverenitásának, a parlament nagyobb szerepének, az államélet törvényes irányításában, a felelős kormányzás alapelveinek és célkitűzéseinek meghatározásában, valamint az Országgyűlés alkotmányos jogainak gyakorlásában.

A kormánynak fokozottabban az Országgyűlésre kell támaszkodnia, amelynek bizalmából az országot vezeti, és amelynek a kormányzás terén kifejtett tevékenységéért teljes felelősséggel tartozik. A Minisztertanácsnak a törvényhozásra támaszkodva az államügyek intézésében teljes jogú szervvé kell válnia, mely a minisztériumok szélesebb hatáskörén és a miniszterek nagyobb felelősségén nyugszik. Ilyen és hasonló intézkedésekkel további lépéseket kell tenni az államélet demokratizálása terén.

Őszintén meg kell állapítani, elvtársak, hogy a párt vezetésének hibáiból népi demokratikus állami életünkben eltértünk ezektől a Lenin tanításain nyugvó elvektől. Oda jutottunk, hogy saját államapparátusunk, helyi tanácsaink, igazságügyi, rendőrségi és államvédelmi szerveink, főképpen vidéken, elsősorban a falusi lakossággal szemben a legutóbbi időkig a törvénytelenségek sorozatát követték el. Száz- és százezrekre megy azoknak a száma, akiket bírósági vagy kihágási eljárás alá vontak és kisebb-nagyobb büntetéssel sújtottak,[10] nem is beszélve a begyűjtés,[11] az adóbehajtás,[12] a kuláklista,[13] a tagosítás[14] terén elkövetett túlkapásokról, visszaélésekről és egyéb zaklatásokról. A lakosságnak az állami szervekkel szembeni elégedetlenségét fokozta az, hogy még az egyébként helyes, szükséges és törvényes intézkedéseket is ridegen, lélektelenül, úgy hajtották végre, hogy megkeserítették a nép életét. Az e téren elkövetett hibák, a törvényesség megrendülése meglazította államiságunk alapját, a két nagy dolgozó osztály együttműködését, a munkásság és a parasztság szövetségét.

A határozati javaslat megállapítja, hogy a rendőrség és a bíróságok rossz működése, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, a tömeges büntetések, a gyakori önkényeskedések sértették a széles néptömegek igazságérzetét, és megrendítették a jogbiztonságba vetett bizalmát. Indokolatlanul továbbra is fennáll nálunk az internálás rendszere, amely sok önkényeskedésre ad lehetőséget. Az igazságszolgáltatás, a rendőrség és az államigazgatási szervek munkájában a jog és törvényesség biztosítására nem teremtettük meg az alkotmányban előírt Legfelső Államügyészség intézményét. Mindez oda vezetett, hogy a népi demokráciában tűrhetetlen, s inkább rendőrállamhoz hasonló állapotok keletkeztek az igazságszolgáltatás és bíráskodás terén.

Az új Országgyűlés[15] és a megválasztandó kormány[16] feladata lesz törvényhozási úton felszámolni a múlt hibáit, feloszlatni az internálótáborokat, és a kibocsátandó amnesztiatörvény alapján szabadon bocsátani mindazokat, akiknek szabadlábra helyezése nem veszélyezteti az állam, valamint a köz- és vagyonbiztonságot. Rendezni kell a kitelepítettek[17] kérdését, lehetővé kell tenni, hogy minden állampolgár számára fennálló jogszabályok figyelembevételével választhassák meg lakhelyüket. Megfelelő intézkedéseket kell tenni a helyi tanácsok működése törvényességének biztosítására. A szakképzés fokozásával meg kell teremteni a feltételeit a tanácsokra háruló gazdasági és igazgatási feladatok jó és gyors elvégzésének. Megfelelő intézkedéseket kell tenni az állami hivatalokban kötelező fegyelem szigorú betartására. Az állandó bizottságok kifejlesztésével meg kell teremteni a tanácsok és a széles néptömegek szoros kapcsolatát. A tanácsok központi irányítását az Elnöki Tanács mellett kell megszervezni. Ilyen és további hasonló intézkedésekkel rövid időn belül el kell érni, hogy a helyi tanácsok a nép államának, a törvényességnek, a jogrendnek szilárd támaszai legyenek, melyek tevékenységük szerteágazó területén biztosítani tudják a munkásság és a parasztság mind kiterjedtebb gazdasági és politikai együttműködését. A helyi tanácsok és általában az egész államigazgatás munkájának a megjavítása, szellemének gyökeres átalakítása mellett, lényegesen csökkenteni kell a felduzzasztott központi apparátust, amely amellett, hogy munkájában bürokratikus és rideg, lelketlen, egyben költséges is. Az új kormánynak törvényhozási úton meg kell szüntetnie a rendőrség jelenlegi bíráskodási jogkörét, összeegyeztethetetlen a népi demokratikus igazságszolgáltatás alapelveivel, hogy a nyomozószerv egyben bíráskodjon is.

Tisztelt elvtársak!

Súlyos hibák vannak gazdaságpolitikánk terén is. Ez az a terület, amelyet mondhatnám, teljhatalommal Gerő elvtárs irányított. Nem kétséges, hogy az itt előállott helyzetért és az elkövetett hibákért elsősorban őt terheli a felelősség. Gazdaságpolitikánk terén elkövetett hibákkal kapcsolatban a legnagyobb veszély abban áll, hogy leszűkítjük, leegyszerűsítjük a hibákat a végrehajtás módjára, a fejlesztés ütemére korlátozzuk, mintha a fő hiba ebben lenne. Látnunk kell azonban, hogy nemcsak gazdaságpolitikánk gyakorlati megvalósításában, hanem elvi irányvonalában is komoly hibák vannak, sőt a döntő hibák az utóbbiban vannak, amint azt a határozati javaslat helyesen megállapítja, amikor kimondja, hogy a párt II. kongresszusa a párt vezetésének javaslatára a gazdaságpolitikában helytelen irányvonalat állapított meg.[18] A hiba lényege szerintem abban van, hogy gazdaságpolitikánkban, amely a szocializmus építésére irányul, nem érvényesült a szocializmus gazdasági alaptörvénye: a lakosság életszínvonalának állandó emelkedése. Ellenkezőleg: a nehézipar fejlesztésében érvényesülő maximalizmussal, magyarán nagyzási hóborttal szemben a dolgozók életszínvonala csökkent. Gazdaságpolitikánk másik döntő hibája abban a jelszóban jutott kifejezésre, hogy Magyarországot a vas és acél országává változtatjuk anélkül, hogy ennek anyagi feltételei, nyersanyagbázisa stb. adva volnának. Lényegében ez a politika az autarchiára való irányvételt jelentette, ami a szocialista tábor kölcsönös gazdasági segítségével és politikai együttműködésével szembeni bizalmatlanságot juttatja kifejezésre. Egyrészt tehát a szocializmus túlzott ütemű építése a lakosság életszínvonalának csökkenése mellett, másrészt reális alap nélkül gazdasági autarchiára való törekvés a szocialista táborral szemben – ez volt gazdaságpolitikánk fő elvi irányvonala, ami elhajlás a marxizmus–leninizmustól, és amint azt a határozati javaslat is megállapítja, túlzás nélkül kalandorpolitikának nevezhető. Itt van a hibák gyökere. Minden egyéb hiba – a nehézipar felfuttatásának eltúlzott üteme, az A és B szektor[19] arányainak kedvezőtlen alakulása, a mezőgazdaság fokozódó elmaradása, az ország növekvő eladósodása és mindezen tényezők összhatásaképpen a lakosság életszínvonalának csökkenése ebből keletkezett.

Súlyosbítja Gerő elvtárs felelősségét az elkövetett hibákért és azok következményeiéit az, hogy ha valahol, úgy elsősorban gazdaságpolitikánk terén számos jel mutatta, hogy népgazdasági tervezésünkben alapvető és súlyos hibák vannak. A párt- és állami gazdasági vezető szervek ülésein vagy Minisztertanácson az utóbbi másfél-két évben sorozatosan megmutatkozott, hogy a tervek irreálisak, túlfeszítettek, nincsenek anyaggal fedezve, továbbá a munkáslétszám és a béralap körüli folytonos viták, valamint az állandó tervmódosítások és a legfontosabb gazdasági területeken a tervteljesítés jelentős lemaradása világosan jelezték a bajokat és hibákat Gerő elvtárs nem vette tudomásul ezeknek az objektív tényezőknek bizonyító erejét. Ellentmondást nem tűrve hajtotta keresztül a nyilván irreális terveket egyszerűen ledorongolva a bíráló minisztereket vagy más gazdasági vezetőket. Amikor Gerő elvtárs körömszakadtáig védte az irreális termelési és beruházási terveket a népgazdaság egyik területén, a nehéziparban, amivel a gazdasági vezetőket is, az ipari munkásságot is a szükséges feltételekkel nem biztosított túlzott feladatokra szorította, ugyanakkor szűkkeblűséget tanúsított azoknál az előirányzatoknál, amelyek fokozottabb anyagi eszközöket beruházásokat kívántak biztosítani a munkafeltételek megjavítására, szociális gondoskodásra, munkavédelemre, bányák vagy üzemek elhasznált berendezéseinek felújítására stb. Gazdaságpolitikánk bírálatánál tehát nem elegendő csupán arra utalni, hogy nem számolt a lakosság szükségleteinek mind fokozottabb kielégítésével, hanem azt is világosan meg kell mondani, hogy ezen belül elhanyagolta az ipari munkásságról való gondoskodást. Rá kell mutatni arra is, hogy amíg a párton belül általában a vezetést a kritikátlanság jellemezte, és a párt politikáját vezető pártszervekben bírálat tárgyává alig tették, addig a szűkebb értelemben vett gazdaságpolitikát és a vele kapcsolatos tervezést időnként éles és konkrét bírálatok érték. S ha ennek ellenére gazdaságpolitikánkban egészen a legutóbbi időkig nem történt változás, azzal magyarázható, hogy Gerő elvtárs ezzel a jogos és helytálló bírálattal szemben elutasító magatartást tanúsított, amiben Rákosi elvtárs támogatására számíthatott.

A hibákban komoly szerepe volt a két vezető állami gazdasági szervnek, a volt Népgazdasági Tanácsnak[20] és az Országos Tervhivatalnak. Gerő elvtárs tényleges irányítása alatt mind a két szerv munkájában alapjában azonos szemlélet érvényesült. A Népgazdasági Tanács és részben az Országos Tervhivatal is kisajátította a Minisztertanács funkcióját ami az államvezetésben gazdasági téren nemkívánatos kettősséghez vezetett, zavarta az egységes vezetést és csökkentette a Minisztertanács szerepét. Úgy a Tervhivatal, mint a Népgazdasági Tanács munkáját az jellemezte, hogy el voltak szakadva a néptől, a realitásoktól, bürokratikus szervekké váltak, amelyek futottak a nagy számok után. S ha gazdaságpolitikánk kalandor jellegéről kell beszélnünk, úgy ez elsősorban az Országos Tervhivatalra vonatkozik. Vas Zoltán[21] elvtárs vezetése alatt a Tervhivatal munkájának ez a legtalálóbb értékelése. A marxizmusleninizmus elemi követelményeinek, a tudományos módszereknek, a tervszerűségnek, a realitásnak, a szolid munkának a hiánya, a kapkodás, a zűrzavar, a szertelenség, a mindenre való rálicitálás jellemezte az Országos Tervhivatal munkáját. Kisajátította a minisztériumok számos feladatkörét s valóságos zsarnoki uralmat gyakorolt a minisztériumok felett Munkamódszereiben a megtévesztéstől a megfélemlítésig minden megtalálható volt ami kivetnivaló egy vezető gazdasági szerv módszereiből a népi demokrácia vívmányai között. Nincs még egy vezető intézményünk, amellyel szemben annyi jogos bírálat és támadás hangzott volna el, mint a Tervhivatal. De amikor elodázhatatlanul be kellett avatkozni a Tervhivatal ügyeibe, a rendcsinálás csupán bizonyos ellenséges elemek eltávolítására szorítkozott, és nem érintette a Tervhivatal tervezési, vezetési és munkamódszereit. Vas elvtárs sem ezekből az okokból került el az Országos Tervhivatal éléről más munkaterületre.

Tisztelt Központi Vezetőség!

Gazdaságpolitikánkban új szakaszt volt hivatva nyitni az 1951. december 1-jei párt- és kormányhatározat. Kétségtelen, hogy a háborús gazdálkodás maradványainak, a jegyrendszernek és a forgalmi korlátozásoknak a felszámolása terén komoly lépés volt de a lakosság hozzá fűzött várakozását az életszínvonal tartós emelését nem váltotta, nem is válthatta valóra.[22] Az 1951. december 1-jei rendszabályt ahhoz, hogy megfelelő eredményt hozzon, tovább kellett volna fejleszteni, aminek azonban nem volt meg a lehetősége, mégpedig nemcsak, sőt elsősorban nem az 1952. évi rossz termésből adódó objektív nehézségek miatt. Döntően két egymással összefüggő ok miatt volt ez lehetetlen. Először azért, mert túlfeszített, irreális iparfejlesztési terveink, elvonva a mezőgazdaság fejlesztésétől a szükséges beruházásokat, a lakosság életszínvonalának csökkenése irányában hatottak. A másik ok az volt hogy nem az iparosítás túlzott ütemének és az erre irányuló beruházásoknak a csökkentésével, hanem a mezőgazdasági termelés fokozottabb igénybevételével, a parasztság nagyobb megterhelésével, tehát lényegében az egyik társadalmi osztálynak a másik rovására való könnyítésével próbálkozott a problémát megoldani, mint láttuk, minden reális alap nélkül. Ez nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is káros volt, mert a munkás-paraszt szövetség meglazulását idézte elő. Az 1951. dec. 1-jei párt- és kormányhatározat továbbfejlesztésével a most tervbe vett gazdasági rendszabályok adnak reális alapot, és teszik lehetővé a vele kapcsolatos elvi és gyakorlati hibák kiküszöbölésével a lakosság életszínvonalának tartós emelését.

A mezőgazdaság terén is súlyos hibák következményeit kell felszámolni. Már szóltam róla, de az elvtársak a határozati javaslatból is láthatják, hogy népgazdasági tervezésünk az ipar túlzott fejlesztésével és az ipari beruházások növelésével egyidejűleg állandóan csökkentette a mezőgazdasági termelés fejlesztésére irányuló beruházásokat. A kérdésnek két oldala van. Az egyik általában az egész mezőgazdasági termelés fejlesztésének csökkentése.[23] Ez élesen rávilágít arra, hogy gazdaságpolitikánk vezető szervei mennyire nem számoltak a szükségletek növekedésével, és hogy a szocializmust valóban a lakosság életszínvonalának csökkenése mellett gondolták megvalósítani. A kérdés másik oldala az egyéni gazdálkodók termelésének elhanyagolása. Beruházásunk adatai, valamint az egyéni szektor felé irányuló gazdasági segítés mértéke azt mutatják, hogy az egyéni gazdálkodók termelésének fejlesztésére gyakorlatilag alig történik valami, annak ellenére, hogy mezőgazdasági termelésünk nagyobb hányadát az egyéni gazdaságok adják,[24] amit semmi körülmények között sem nélkülözhetünk, annál kevésbé, mert pótlására mezőgazdasági termelésünk más területéről nincs lehetőségünk.

A másik kérdés, amiben súlyos hibák történtek – a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Mint a határozati javaslat is megállapítja, helytelen volt a párt politikája, amely 1948 őszén arra vett irányt,[25] hogy 3-4 hét[26] leforgása alatt kollektivizálni kell a magyar mezőgazdaságot. Később az ütemet a párt módosította,[27] de a gazdasági és politikai feltételek hiánya következtében még a módosított ütem is túlzott volt, amiből politikai és gazdasági téren egyaránt komoly károk származtak. Először is a túlzott kollektivizálás elkerülhetetlenül az önkéntesség elvének megsértéséhez, közvetett vagy közvetlen gazdasági vagy politikai kényszer alkalmazásához vezetett, aminek az elmúlt évek folyamán tömeges példáit láttuk. A kollektivizálás erőltetett üteme elidegenítette tőlünk, sőt szembeállította velünk a dolgozó parasztság széles rétegeit, főképpen a mezőgazdasági termelés központi tényezőjét, a középparasztságot, amellyel pedig tartós szövetséget kellett volna létesítenünk. A termelőszövetkezetek túlzott fejlesztése következtében elszigetelődtünk a parasztság döntő tömegeitől, ami megrendítette a munkás-paraszt szövetséget, és felbomlásának veszélyét hordta magában. Az erőltetett fejlesztéssel járó nagyméretű tagosítások, a tömeges túlkapások és visszaélések, amelyek bizonytalanságot teremtettek a parasztság földbirtoklásában és gazdálkodásában, azzal a következménnyel jártak, hogy a parasztság elvesztette termelési kedvét, és gazdálkodásának korlátozásával vagy teljes feladásával, földjének felajánlásával vagy egyszerűen otthagyásával más területen keresett megélhetést. A túlhajtott szövetkezeti fejlesztés és a tartalékföldek területének rendkívül nagymértékű megnövekedése[28] között teljesen világos és számszerűleg is bizonyítható szoros összefüggés van. Nem annyira az ipari munkaalkalmak növekedése, hanem elsősorban a parasztság gazdálkodási feltételeinek rendkívüli nehézségei idézték elő a földfelajánlásokat és –elhagyásokat. A tagosítások, amelyek a szövetkezeti nagyüzem kialakítását lettek volna hivatva elősegíteni, a téeszfejlesztés ütemének túlhajtása következtében a dolgozó parasztság jelentős részének gazdasági korlátozására, gyakran likvidálására vezettek, vagy ennek a kilátását tartogatták számára. A sorozatos tagosítások a dolgozó parasztság útját nem a szövetkezetek felé egyengették, hanem a mezőgazdasági termelés feladása felé. A kulákság korlátozásának helyes politikája a túlhajtott szövetkezeti fejlesztés következtében elkerülhetetlenül a kulákság likvidálásának politikájára csúszott át, amit az utolsó két esztendő idevonatkozó számai világosan bizonyítanak.[29] Egymagában már ez is súlyos hiba. De mennyivel inkább az, ha meggondoljuk, hogy a dolgozó parasztság kb. ugyanannyi földet hagyott el, mint amennyit a kulákság ellen foganatosított törvénytelen rendszabályok eredményeztek. Ez egyik oka volt annak, hogy a faluban az utóbbi időben mind határozottabban kialakulóban volt egy bizonyos, a város ellen irányuló paraszti összefogás, paraszti egység, amely úgy a munkás-paraszt szövetségre, mint a népi demokratikus rendszerre komoly veszélyt rejtett magában.

A túlhajtott szövetkezeti fejlesztés szempontjából is helytelen volt az egyéni termelés segítésének elhanyagolása. Először azért, mert a túlzó szövetkezeti fejlesztéssel nem tartott lépést a szövetkezeten belül a közös termelés fejlődése, amely nem éri el a középparaszti gazdaságok termelési színvonalát. Másodszor azért, mert a kulákparasztságok korlátozása helyett azok tényleges likvidálásával jelentékeny termelőerőket veszített el a mezőgazdaság, amelyet nem tudott pótolni a szocialista szektor. Harmadszor azért, mert a lakosság életszínvonalának emelése és az iparosítás következtében növekvő munkáslétszám nagyobb élelmiszer- és nyersanyagszükséglete növekvő termékmennyiséget tesz szükségessé, amit máshonnan, mint a termelés nagyobb részét jelentő egyéni paraszti szektorból, nem lehet biztosítani. És végül azért, mert az egyéni parasztgazdaságoknak szövetkezeti nagyüzembe való tömörülése a népi demokrácia viszonyai között nem gazdasági tönkremenetelük, hanem fejlődésük alapján mehet végbe. Nyilvánvaló tehát, elvtársak, hogyha meg akarjuk szilárdítani a megrendült munkás-paraszt szövetséget, ha jó baráti viszonyt akarunk teremteni a dolgozó parasztsággal, ha meg akarjuk szüntetni gazdálkodása bizonytalanságát, ha fokozni akarjuk termelési kedvét, ha meg akarjuk javítani helyzetét – mint ahogyan mindezt feltétlenül meg kell tennünk –, végre kell hajtani azokat az intézkedéseket, amelyek a határozati javaslatban a parasztság gazdálkodásának fejlesztését, anyagi helyzetének megjavítását és jogainak törvényes biztosítását célozzák. A népgazdasági tervek felülvizsgálata során a mezőgazdasági termelés fejlesztése érdekében biztosítani kell a beruházások jelentős emelését. Csökkenteni kell a termelőszövetkezetek fejlesztésének ütemét. Lehetővé kell tenni, hogy a gazdasági év végén kiléphessen az, aki ki akar lépni, és engedélyezni kell olyan szövetkezetek feloszlását, ahol a tagság többsége ezt kívánja. Gazdaságuk fejlesztésére messzemenő segítséget kell nyújtani az egyéni parasztoknak. Egyrészt a tagosítások átmeneti megszüntetésével, másrészt a föld bérlésének lehetővé tételével, továbbá a termelőszövetkezeti mozgalom lelassításával, de egyéb gazdasági intézkedésekkel is meg kell teremteni a termelés biztonságát, és elejét kell venni a tartalékföldek további növekedésének. Hasonló rendszabályokat kell foganatosítani a megnövekedett parlagföldek hasznosítására is. Az egyéni gazdaságok fokozottabb megsegítésével párhuzamosan további könnyítésekkel kell elősegíteni a termelőszövetkezetek gazdasági megszilárdulását. Jelentősen csökkenteni kell az állammal szemben fennálló adósságaikat, és törölni kell a begyűjtés nem teljesítése miatt a termelőszövetkezetekre és a dolgozó parasztokra egyaránt kivetett kártérítést.

Tisztelt elvtársak!

Gazdaságpolitikánknak a mezőgazdasággal kapcsolatos másik fontos területe a begyűjtés. Ennek tervezése és módszerei döntő kihatással vannak a parasztsághoz való viszonyunk alakulására. A begyűjtés mértéke, a termelők megterhelése visszahat a parasztság életszínvonalának alakulásán túl annak gazdálkodására, árutermelésére és értékesítésére is. A begyűjtés tervezésének alapvető hibája az volt, hogy a termelés szempontjai háttérbe szorultak, és túlzott, irreális begyűjtési tervekkel a termelés folyamatosságának és fejlesztésének feladatát nem biztosította. A parasztság számára, de egyéb szektorokban is olyan mértékű beadást írtak elő a tervek, amely már akadályozta a termelést, elvette a termelési kedvet, ami kétségtelenül hozzájárult a földfelajánlásokhoz, növelte a tartalékterületeket, és talán a legszélesebb lehetőségeit teremtette meg a dolgozó parasztság és a kulákság ellen elkövetett törvénytelenségeknek. A tömeges bírságolásoknak, kártérítéseknek és általában a parasztság zaklatásának elsősorban a túlfeszített begyűjtési tervekben kell keresni az okát, amit aztán az állami és tanácsi begyűjtési szervek a végrehajtás során elkövetett túlkapásaikkal még tovább fokoztak. Ezért súlyos felelősség terhel engem is, mert biztosítanom kellett volna a törvényesség feltétlen betartását.[30]

A begyűjtés irreális tervezése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kulákság korlátozásának helyes politikájáról a kulákság likvidálásának hibás és helytelen politikájára térjünk át. A begyűjtés ugyanis nemcsak központi állami készletek teremtésének funkcióját töltötte be, hanem ha nem is nyíltan, de hallgatólagosan azt a parasztság szövetkezetekbe való kényszerítésére is felhasználták a helyi párt- és tanácsi szervek. Ugyanakkor, amikor gazdaságpolitikánkban és népgazdasági tervezésünkben a mezőgazdaság fejlesztése mindinkább háttérbe szorult, és a mezőgazdasági beruházások állandóan csökkentek, a begyűjtés alapját képező mezőgazdasági tervezésnél erre nem voltak tekintettel, ami elkerülhetetlenül a tervezés és a tényleges termelés közötti lényeges eltérésekhez vezetett. Ezen az irreális alapon a begyűjtés amúgy is túlfeszített tervszámai a termelést gátló tényezővé váltak. Ha az Országos Tervhivatal munkájában a kalandorságnak nagy szerepe volt, úgy az nem utolsósorban a begyűjtés tervezésében mutatkozott meg. A hibákat tisztán láttuk és nem is hallgattuk el. Az Országos Tervhivatal helytelen és megtévesztő tervezési módszerei ellen, az irreális termelési tervek ellen, a begyűjtési tervszámok túlfeszítése ellen minden alkalommal élesen felléptünk, a bajokat és azok várható következményeit feltártuk a párt illetékes szervei előtt is. A túlfeszített begyűjtési tervek bírálatára azonban a párt vezető szerveiben, elsősorban Rákosi és Gerő elvtárs részéről ledorongolás volt a válasz. A legenyhébb válasz az volt, hogy ki akarunk bújni a feladatok alól, és eleve igazolni akarjuk a tervek nem teljesítését. De az opportunizmus vádja sem volt ritka eset. A párt vezetősége tehát odaállt az Országos Tervhivatal túlfeszített tervezése, kalandorpolitikája mellé. Pillanatnyi sikerekért, amit a begyűjtött nagyobb mennyiségek jelentettek, nagy népgazdasági, termelési és politikai érdekeket áldoztak fel, elősegítve ezzel azt a súlyos helyzetet, amelyet most készülünk felszámolni.

Ha helyre akarjuk állítani a jó viszonyt a parasztsággal, elsősorban a középparasztsággal, mint ahogyan azt feltétlenül helyre kell állítanunk, ha vissza akarunk térni a kulákság korlátozásának a jelenlegi szakaszon egyedül helyes politikájára, mint ahogyan vissza kell térnünk, ha véget akarunk vetni a parasztsággal szembeni törvénytelenségeknek és zaklatásoknak, mint ahogyan véget kell vetnünk, úgy a begyűjtési rendszerünkön lényeges változtatásokat kell eszközölni, ami a kormány egyik igen fontos feladata lesz. Hasonló módon felül kell vizsgálni adópolitikánkat és a kivetés, valamint a behajtás módozatait, mert főképpen falun a begyűjtés mellett az adóbehajtás az a terület, ahol a túlkapások tömeges méreteket öltöttek. A helytelen adópolitika a begyűjtés mellett fő eszköze volt annak a hibás irányvonalnak, amely a kulákság likvidálására és az egyéni parasztgazdaságoknak termelőszövetkezetekbe való kényszerítésére irányult.

Tisztelt elvtársak!

Gazdaságpolitikánk köréből egy kérdést kívánok még kiemelni, amelynek gazdasági, de politikai szempontból is nagy jelentősége van. Ez a kuláklista kérdése. Amikor a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatban fokozottabban előtérbe került a kulákság elleni harc, ez a harc gazdasági és politikai térről tisztán adminisztratív térre terelődött éppen a kuláklista által. A kulákság elleni harcot adminisztratív útra terelni pedig egyet jelentett a kulákság törvényen kívül helyezésével, az önkényeskedéssel, ami elkerülhetetlenül a kulákság likvidálását vonta maga után. A kuláklistának tehát jelentős szerepe volt abban, hogy a párt letért a kulákság korlátozásának helyes politikájáról.

A kuláklista másik súlyos következménye az volt, hogy a helyi szervek a kulák fogalmát teljesen összezavarva, kuláknak minősítették és kuláklistára vették, akit éppen jónak láttak, miközben a harag és a bosszú széles teret kapott, falusi párt- és tanácsi szerveink vezetőinek rendkívül hiányos politikai felkészültsége következtében, így jöttek létre a kiskulákok, az ipari kulákok, az értelmiségi kulákok és így tovább. A kulák fogalmát egyre inkább kiterjesztették a középparasztokra, sőt az utóbbi időben a kisparasztokra is. Velük töltötték fel sok helyen a likvidálás következtében megüresedett helyeket a kuláklistán. Ilyen módon a kuláklista ahelyett, hogy valóban a kulákokat tartotta volna nyilván, és leválasztotta volna a parasztság többi rétegétől, lényegében összekeverte a dolgozó parasztokat, főképpen a középparasztokat a kulákokkal. Ilyen módon nem tudta a dolgozó paraszt, vajon holnap nem kerül-e kuláklistára. A kuláklista a dolgozó parasztot a kulák mellé állította, amit országszerte tapasztalhattunk az utóbbi időben. A kuláklista, amely kezdettől fogva elhibázott rendszabály volt, kedvezőtlenül hatott parasztpolitikánkra, és jelentős része volt abban, hogy dolgozó parasztságunk körében megrendült a bizalom népi demokratikus jogrendünk iránt. Ezért javasoljuk, hogy visszatérve a kulákság korlátozásának a jelenlegi szakaszon egyedül helyes politikájára, szüntessük meg a kuláklistát. Ha a dolgozó parasztsághoz, elsősorban a középparasztsághoz való viszonyunkat a tartós szövetség alapjára akarjuk helyezni, és vele a baráti viszonyt meg akarjuk erősíteni, márpedig meg kell erősítenünk, ha meg akarjuk szüntetni a falun a törvénytelenséget, a túlkapásokat és helyre akarjuk állítani a jogbiztonságot, márpedig ezt akarjuk, akkor – mint ezt a politikai bizottság javasolja – a kuláklistát meg kell szüntetni.

A kulákság korlátozásának helyes politikája megköveteli azt is, hogy a likvidálását előidéző adó- és begyűjtési kötelezettségei tényleges teherbíró képességének megfelelően nyerjenek megállapítást, hogy termelésének és kötelezettségeinek összhangja – megfelelő korlátok között – gazdálkodásának folyamatosságát biztosítsa. Helytelen gazdaságpolitikánknak talán legsúlyosabb következménye a párt és a munkásosztály viszonyának alakulásában mutatkozik meg. Kétségtelen, hogy az utóbbi időben nőtt az elégedetlenség a munkásosztály körében. Pedig a munkásosztály a hatalom birtokosa és a szocializmus építésének vezető ereje. A szocializmus sorsa a munkásosztályon nyugszik. Ennek tudatában érthetjük meg a veszélyt, ami a munkásság növekvő elégedetlenségéből fakad. Sztálin azt tanítja, hogy a párt a proletariátus harci vezérkara, de a párt nem lehet csak élenjáró csapat, egyszersmind az osztály csapatának is kell lennie, az osztály részének, amelyet létének minden gyökere szorosan az osztályhoz kapcsol. A párt nem vezetheti az osztályt, ha nem kapcsolódik össze a tömegekkel, ha nincs közöttük összeforrás. Hibás gazdaságpolitikánk ezt az összeforrást az élcsapat és a munkásosztály között meglazította. Ez volt a legnagyobb veszély, ami pártunkat a vezetők súlyos hibái következtében fenyegette.

Gazdaságpolitikánk döntő hibája, hogy nem fordított kellő figyelmet a munkásosztály szükségletei fokozottabb kielégítésére, nem jutott benne kellően érvényre az a jelszó, hogy a legfőbb érték az ember. Pártunk mindent felülmúló feladata a párt és a munkásosztály összeforrását megbonthatatlanná tenni azáltal is, hogy intézkedési tervünkben a lehető legnagyobb figyelmet fordítsuk a munkásosztály szükségletei maximális kielégítésére. A Központi Vezetőség elé terjesztendő határozati javaslat, bár messzemenő és helyes intézkedéseket tartalmaz e tekintetben, bizonnyal továbbfejleszthető. Az elvtársak feladata a vita során ilyen irányú javaslatokat tenni.

Tisztelt elvtársak!

Azok a nagy horderejű intézkedések, amelyeket a népgazdaság és a jogrend megszilárdítása terén teszünk, nagy feladatot rónak a törvényhozásra, a kormányra és az egész államapparátusra. És mivel a tervezett rendszabályok megvalósításával egy pillanatra sem akarunk késlekedni, az összeülő Országgyűlésen megválasztandó új kormány első feladata, sürgősen kidolgozni mindazokat a törvényeket, rendeleteket és állami határozatokat, amelyek a Központi Vezetőség elé terjesztett határozati javaslatból folynak, és gondoskodni kell azok mielőbbi végrehajtásáról. Ez azt jelenti, hogy a kormány programjának[31] alapját a KV elé terjesztett határozati javaslatban lefektetett elvek és gyakorlati intézkedések képezik.

A kormányra váró nehéz feladatok, az a nagy fordulat, amit az állami és gazdasági élet számos területén meg kell tennünk, elkerülhetetlenül maga után vonja a legfelsőbb államvezetésnek az új feladatoknak megfelelő átszervezését, az erők átcsoportosítását. Az eddigi helyzettel szemben lényeges változást jelent, hogy a Minisztertanács szerepe és hatásköre az új feladatoknak megfelelően kibővül. Vele együtt növelni kell a miniszterek hatáskörét és személyes felelősségét is.

(Ezután Nagy Imre elvtárs a Minisztertanács átszervezéséről és a kormány átalakításáról beszélt, majd a következőképpen folytatta:)[32]

Tisztelt elvtársak!

„A kommunista vezetés művészete abban áll, hogy minden pillanatban meg kell tudni találni éppen azt a láncszemet, amelyet ha teljes erővel megragadunk, akkor ezzel az egész láncot a kezünkben tartjuk, és előkészítjük a biztos átmenetet a következő láncszemhez” – mondotta Lenin. Ez a láncszem most a bátor, őszinte és nyílt kritika, a hibák maradéktalan feltárása. Ha ezt elvégeztük, a hibák kijavítását, az új feladatok megvalósítását semmi sem gátolhatja meg.

A határozati javaslatban lefektetett elvek és gyakorlati célkitűzések megvalósítása mélyenszántó változást, valóságos fordulatot jelent a párt és állam munkájában egyaránt. A vezetésben új szellemnek és módszereknek kell érvényesülni. Látnunk kell, hogy a feladatok nagysága a párt minden erejének, szervezettségének és befolyásának teljes latba vetését, minden kommunista legmesszebbmenő aktivitását követeli. A kommunista helytállás és példamutatás a siker záloga. A kommunisták odaadó munkáján és fegyelmén kívül elengedhetetlenül szükséges, hogy a párt minden tagja ismerje az új célkitűzéseket és egyetértsen azokkal. A párt sorainak szilárd szervezeti egysége mellett, a kitűzött feladatok megvalósításában döntő szerepe és jelentősége van a párt eszmei, ideológiai egységének, a nézetek azonosságának, aminek kialakításában a párt előtt álló kérdésekkel kapcsolatban döntő szerepe a Központi Vezetőség elé terjesztett határozati javaslatnak van. Ezért is olyan fontos ennek alapos kitárgyalása, mert végső soron a párttagság széles tömegei számára ez tárja fel az elkövetett hibákat, fekteti le a helyes irányelveket és tűzi ki az új feladatokat. Párttagságunk erre a dokumentumra támaszkodva tud szembeszállni az ellenség zavarkeltési kísérletével. Látnunk kell azt is, hogy úgy a partapparátusban, mint az államgépezetben lesz bizonyos ellenkezés a megjelölt intézkedések és feladatok következetes megvalósítása terén. Lesznek olyanok, s az ellenség is ilyen irányban próbál majd aknamunkát kifejteni, akik vagy nem tudják, vagy nem akarják az önkényeskedés, túlkapás népellenes módszerét felszámolni, akik nem akarnak majd ráállni a hibák kijavítására, nem akarnak majd lemondani az adminisztratív eszközök alkalmazásáról, akik így vagy úgy gátolni igyekeznek majd a néptömegek javát szolgáló intézkedések gyors és sikeres végrehajtását. Éppen ezért szükséges, hogy a párt és az állam a maga nagy erejével és befolyásával résen legyen és őrt álljon a határozatban kijelölt feladatok következetes végrehajtásán. Mindazok a célok, amiket benne magunk elé tűztünk, népünk, hazánk javát szolgálják. Kétségtelen, hogy az ország lakossága örömmel és megkönnyebbüléssel fogadja határozatunkat. Gondoskodnunk kell róla, hogy jótékony hatását és kézzelfogható eredményeit minél előbb tapasztalhassa életkörülményeinek jelentős megjavulásában. Munkásosztályunknak, parasztságunknak, értelmiségünknek, az egész országnak látnia és éreznie kell, hogy helyzetében mélyreható változást hoznak a párt és a kormány intézkedései. Ezt csak akkor érjük el, ha egy jottányit sem térünk el a határozatban lefektetett irányelvektől, ha nem állunk meg félúton és nem érjük be félrendszabályokkal.

A jó terméskilátások kedvező alapot teremtenek intézkedéseink eredményes végrehajtásához. Ezért fő figyelmünket az aratás, cséplés és begyűjtés lázas munkájára összpontosítva a legnagyobb erőkifejtéssel kell ezt az országos feladatot elvégezni, amivel gazdasági természetű intézkedéseink jelentős részének sikeres megvalósítását máris biztosítjuk. Ezekkel az üdvös rendszabályokkal az utóbbi évek legsúlyosabb csapását mérjük az ellenségre, ugyanakkor megnyerjük vele pártunknak és a népi demokráciának dolgozó népünket, az egész országot. Emeljük velük pártunk tekintélyét, növeljük a hatalmas béketábor magyar frontszakaszának erejét és szilárdságát.

Tisztelt Központi Vezetőség!

Meggyőződésem, hogy sorainkat pártunk kollektív vezetése köré tömörítve, összeforrva a dolgozó néppel, megszilárdítva munkásosztályunk szövetségét a dolgozó parasztsággal, annyi győzelmet megért pártunkkal az élen, az eddiginél sokkal biztosabban haladhatunk majd előre a népi demokrácia útján a szocializmushoz.

Jegyzetek


[1] Először A magyar népi demokrácia története 1944-1962 (Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1978) című munka, melynek írásában, szerkesztésében, lektorálásában az MSZMP KB két akkori osztályvezetője is közreműködött (214–215. l.), majd Barla Szabó Ödön: Gazdaságpolitika és gazdasági fejlődés az MDF KV 1953. júniusi ülése után. Párttörténeti Közlemények, 1981. 2. sz. 3–53. l. Ezután Szabó Bálint: Az új szakasz politikájának kezdetei az MDP Központi Vezetőségének 1953. júniusi ülésétől az októberi plénumig, uo. 1983. 2. sz. 91–139. l.

[2] A magyarnépi demokrácia… i. m. 211. l.

[3] Szabó Bálint i. m. 92. l.

[4] Rákosi tájékoztatóját sem tették még közzé.

[5] Rákosi Mátyás (1892. március 9., Ada, akkor Bács-Bodrog megye, ma Jugoszlávia – 1971. február 5., Gorkij, Szovjetunió), mint a beszéd utal rá, nemcsak a párt (az MKP, majd az MDP) vezetője, főtitkára volt (már 1945-től), hanem az államapparátusban is kulcspozíciókban tevékenykedett. 1945 novemberétől 1949 szeptemberéig miniszterelnök-helyettes államminiszter, majd ekkortól 1952 augusztusáig mint a Minisztertanács elnökhelyettese a kormány második embere, 1952 augusztusától pedig a júniusi határozat utáni, 1953. július 4-én megalakuló új kormány kinevezéséig a Minisztertanács elnöke volt. Az 1953. júniusi KV-ülés után mint első titkár továbbra is ő maradt a párt vezetője.

[6] A beszéd további részei lényegében megvilágítják Farkas, Gerő, Rákosi és Révai szerepét. 1953 közepén láthatóan még Nagy Imre sem tudott arról, hogy Farkas, Gerő és Rákosi 1950 novemberében magukat Honvédelmi Bizottságnak nyilvánították, s hatalmukat önmaguk számára ezzel „legalizálták”. Révai befolyása, bár kétségtelenül a legszűkebb pártvezetés negyedik tagja volt, elmaradt a közkeletűen „trojkának” nevezett másik három vezetőétől. Mind a négyen a szovjetunióbeli emigráció után kerültek a magyar párt élére.

Farkas Mihály (1904. július 18., Abaújszántó, akkor Abaúj-Torna megye, ma Csehszlovákia, 1965. december 5., Budapest) az MKP-ban, majd az MDP-ben már 1945-től befolyása szerint a harmadik ember, 1945 májusától ő az egyik KV-titkár, az 1946. szeptemberi III. kongresszustól (Kádár Jánossal) főtitkárhelyettes. Néhány hónapos (1945. évi) belügyi államtitkárságát követően csak a koalíciós pártok felszámolása után, 1948 szeptemberétől kap kormányzati posztot; ekkortól a Nagy Imre-kormány megalakulásáig honvédelmi miniszter. Az 1953. júniusi KV-ülésen nem került be az új PB-be, elvesztette KV-titkári posztját is, de hamarosan. Nagy Imre hívének mutatkozva visszaverekszi magát a vezetésbe. 1954 elején már ismét a PB tagja s a KV titkára, ezúttal Révai korábbi feladatkörében, az ideológia felelőseként. 1954 második felében újra Rákosi mellé csatlakozik, de megingásáért 1955 áprilisában a párt vezetéséből, majd 1956 júliusában magából a pártból is kizárják.

Gerő Ernő (1898. július 8., Terbegec, akkor Hont megye, ma Csehszlovákia – 1980. március 12., Budapest) befolyása szerint a kommunista pártban 1945 elejétől a Rákosi után következő vezető, formálisan azonban akkor sem nevezték ki főtitkárhelyettessé, amikor volt ilyen cím. 1945 májusától 1949 júniusáig miniszter, ekkortól 1952 novemberéig államminiszter, majd a Minisztertanács elnökhelyettese. Rákosi kormányfői kinevezésétől a kormányban címe szerint is Rákosi helyettese. A Nagy Imre-kormány 1953. júliusi megalakulásakor a Minisztertanács első elnökhelyetteseként pártpozíciója mellett kormányzati posztját is megtartja, egyúttal (1954 júniusáig) ő lesz a belügyminiszter is. Révai József (1898. október 12., Budapest–1959. augusztus 4., Balatonaliga) 1945-tól KV-titkár, kormányzati posztot csak 1949-tól kap, 1949 júniusától a Nagy Imre-kormány megalakulásáig népművelési miniszter. Csak 1948-ban emelkedik a tényleges hierarchiában Kádár János és Rajk László, az 1945 utáni legszűkebb pártvezetés további két tagja fölé. Az 1953. júniusi KV-ülésen kikerül a PB-ből s a felső pártvezetésből, az Elnöki Tanács elnökhelyettese lesz 1956 júliusában, Rákosi felmentésekor visszakerül a vezetésbe, ismét a PB tagja.

[7] Titkárságnak hivatalosan a párt, a KV titkárainak együttesét nevezték. Az 1951. évi II. kongresszuson Farkas, Gerő, Révai és Rákosi mellett Hegedűs András, Kádár János, Kristóf István és Nagy Imre lett a titkárság tagja; Kádárt nem sokkal később letartóztatták.

[8] A II. kongresszuson megválasztott PB: Apró Antal, Farkas, Gerő, Harustyák József, Hegedűs András, Horváth Márton, Kádár, Kiss Károly, Kovács István, Nagy Imre, Rákosi, Révai, Rónai Sándor, Szabó István, Vas Zoltán, Zöld Sándor, Zsofinyec Mihály. Közülük Kádár ekkor börtönben volt, Zöld Sándor, a Kádár utáni belügyminiszter 1951 áprilisában öngyilkos lett, Vas Zoltán 1952 végétől kikerült a legfelsőbb pártvezetésből (vö. 21. jegyzet).

[9] A KV-ülés után rövidesen általánossá vált a megváltozott bel- és gazdaságpolitika „új szakaszként” való emlegetése.

[10] A KV-ülés határozata tételesen is megállapította: a rendőrség mint kihágási bíróság 1951-től, két és fél év alatt 850 ezer esetben szabott ki büntetést, a bíróságok 1950-tól, három és egynegyed év alatt 650 ezer személy ügyével foglalkoztak, és 387ezer esetben hoztak elmarasztaló ítéletet (Szabó B. i. m. 99. l.).

[11] A begyűjtés, pontosabban a kötelező beszolgáltatás révén az állam lényegében ellenszolgáltatás nélkül vonta el a termelőktől a mezőgazdasági javak számottevő részét. Míg a beszolgáltatási árak 1949 után alig változtak, s csupán az 1938. évi pengőárak négyszeresét telték ki, addig a szintén kötelezettség jellegű felvásárlás, illetve mezőgazdasági termeltetés árai 1950-ben az 1938. évi pengőár 5,3, 1952-ben 6,8, 1953-ban 8,1-szeresét érték el. A szabadpiaci árak már 1950-ben megközelítették az 1938. évi árak tízszeresét, 1952-ben pedig már a hússzorosát is felülmúlták (Áralakulás Magyarországon 1938-ban és 1949–1955-ben, Statisztikai Időszaki Közlemények, 1. kötet. KSH, Bp. 29. l.). Az egyéni gazdaságok által „értékesített” terményeknek, termékeknek egyre nagyobb hányadát vonták el ezen a címen. A természetbeni adókat nem számítva (ezekről lásd a következő jegyzetet) a beadás 1950-ben az „értékesített” áruk közel 9, 1951-ben 19, 1952-ben közel 20 százalékára terjedt ki (uo. 32. l.).

[12] A kötelező beszolgáltatásokhoz hasonló szerepet játszott a parasztságra kivetett természetbeni, vagyis áruban fizetendő adó. Pl. a kenyérgabonában fizetett adó 1950-ben a beszolgáltatott búza és rozs háromszorosát, 1951-ben 1,6-szeresét, 1952-ben 0,7-szeresét tette ki. (Az arányváltozás természetesen nem az adócsökkenés, hanem a beszolgáltatás növekedésének a következménye.) (Mezőgazdasági termékek felvásárlása 1950–1958. Statisztikai Időszaki Közlemények, 29. kötet, KSH, Bp. 1959. 18. l.)

[13] Kuláknak az minősült, akinek a földje elérte a 25 kat holdat (14,4 hektárt), vagy értéke a 350 aranykoronát (kertnél és gyümölcsösnél négyszeres, a szőlőnél ötszörös szorzót alkalmaztak), illetve malma, kocsmája, nagyobb gépe volt. 1949-ben 63 ezer gazdaság (köztük 16 ezer 25 hold alatti) minősült e norma szerint kulákbirtoknak. 1952-re az időközben végrehajtott intézkedések következtében már csak 38 ezer gazdaság érte el az előírt határt, ugyanakkor a kuláklistákon 71 600 család szerepelt, köztük közel 22 ezer földnélküli (Fazekas Béla: A mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalom Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1976, 71–72. l.). A beszéd később visszatér erre a kérdésre.

[14] Tagosításnak nevezték, ha az állami gazdaságok és a téeszek (téeszcsék) összefüggő területének biztosítására hivatkozva az egyéni gazdálkodók földjét távolabb eső, rosszabb területekre cserélték ki. A rendelkezések szerint a „cserét” ősszel kellett volna végrehajtani, de rendszeressé vált a tavaszi, betakarítás előtti tagosítás. Az ezen a címen gazdát cserélő földek területe ezekben az években megközelítette az összes termőterület felét, a 6,9 millió kat. holdat (uo. 75. l.).

[15] 1953. május 17-én országgyűlési „választásokat” tartottak. A július 4-én összeülő Országgyűlés és az ilyenkor szokásos kormányalakítás megfelelő alkalom volt az időközben bekövetkezett változás közzétételére.

[16] Az új, Nagy Imre vezette kormány a kormányfőváltozáson túl alig különbözött az előző, a Rákosi-kormánytól: Farkas Mihály helyett Bata István lett a honvédelmi miniszter, az állami gazdaságok addigi minisztere, Hegedűs András földművelésügyi miniszter lett, s egyúttal a Minisztertanács elnökhelyettese, a júniusban Moszkvában járt delegáció másik tagja. Szalai Béla átvette a Tervhivatal vezetését, Erdei Ferenc, az addigi földművelésügyi miniszter az igazságügyi tárcát kapta meg. Néhány minisztériumot összevontak, így csökkent a kormány tagjainak száma.

[17] A kitelepítés vagy a száműzésszerű kényszerlakhely-kijelölés „jogi” alapját egy 1939. évi rendeletekre hivatkozó, 1951. június 17-i belügyminisztériumi közlemény biztosította, mely bejelentette, hogy Budapesten megkezdődött a volt kizsákmányolók kényszerkitelepítése. A kitelepítettek pontos számáról nincsenek adataink, de több tízezer emberről volt szó.

[18] Az MDP 1951. február 25.–március 2. közötti II. kongresszusa fogadta el az első ötéves terv már addig is feszített célkitűzéseinek felemelését. A gyáripari termelés 1949-hez viszonyított, 1954-re tervezett növekedését az addigi 86 százalékkal szemben 310 százalékra növelték, a nehéziparnál 104 százalék helyett 380 százalékos fejlődést irányoztak elő, az 51 milliárd forintos beruházási tervet 85 milliárdra emelték (1949. évi XXV. év 1951. évi II. törvény).

[19] A termelőeszközöket, illetve a fogyasztási javakat termelő szektor politikai gazdaságtanban közkeletű megjelölése. A felemelt ötéves terv az iparnak szánta az összes beruházások 44 százalékát úgy, hogy a nehézipar az összes beruházás több mint 40, a könnyű- és élelmiszeripar viszont nem egész 2-2 százalékát kapta volna. Az ún. A szektor termelését az 1950. évi szinthez képest 250, a B szektorét 190 százalékkal kívánták emelni.

[20] A Népgazdasági Tanács létesítését az 1949. évi XVI. törvény mondta ki. A tanács élén Gerő Ernő elnök állt, titkára Szita János volt (aki később, egészen a közelmúltig a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságát vezette; jelenleg római követ). E szervezet lett a gazdasági ügyekben a legfelsőbb operatív döntések fóruma, és intézményesen is biztosította Gerő különleges jogkörét. A Rákosi-kormány idején a „kettős kormányzat” funkcióját vezette, 1952 decemberében a tanács megszűnt (1952. évi 20. sz. tvr.).

[21] Vas Zoltán (1903. március 30., Budapest-1983. augusztus 13., Budapest) szintén a Szovjetunióból tért haza 1944 végén. 1945-ben Budapest polgármestere, közellátási kormánybiztos volt, majd a koalíciós időszak gazdaságirányításának csúcsszervét, a Gazdasági Főtanácsot irányította. Ennek megszűnte után, 1949 közepén került a Tervhivatal élére. 1952 végén leváltották; Komlóra került, az ottani beruházást irányító posztra. Mint Nagy Imre beszéde további részében mondja, s mint Vas Zoltán önéletírásában (Viszontagságos életem, Magvető Kiadó, Bp., 480. és köv. l.) is részben elismeri, a leváltás mögött nem állt „elvi” nézetkülönbség.

[22] Az 1951. decemberi határozat: a Minisztertanács és a KV 1034/1951. (XII. 2.) sz. határozata (Magyar Közlöny, 1951/166. sz.) a jogrendszer megszüntetéséről, az ár- és bérrendszerről, a mezőgazdasági termékek forgalmának felszabadításáról. A döntés nyomán ugyan megszűnt a jegyrendszer, de azóta is példátlan arányú fogyasztói áremelésre került sor:

Áremelkedés a munkások és alkalmazottak vásárlása alapján (1949=100)

Forrás: Áralakulás Magyarországon… i. m. 58., 64. l.

Az árintézkedésekkel együtt némileg emelték a béreket is, de jóval kisebb mértékben, így a reáljövedelmek 1952-ben az 1949. évit sem érték el, attól több mint 10 százalékkal elmaradtak.

[23] 1950 és 1953 között a beruházási összegek 11 százalékát kapta a mezőgazdaság (erdő- és vízgazdálkodással együtt). Ugyanezekben az években a nemzeti jövedelem közel harmada számlázott az agrárágazatokból (Beruházási adattár 1950–1971, KSH, Bp., 1973. 19. l., ill. A nemzeti jövedelem hosszúsoros indexeinek felülvizsgálata 1938. és 1950–1965. évekre, KSH, Bp., 1967. 24. l.). A mezőgazdasági termelésben drámaian mutatkoztak meg e gazdaságpolitika következményei. 1945 és 1954 között csak a kivételesen jó időjárású 1951. évben sikerült minimálisan felülmúlni a háború előtti utolsó békeév, 1938. agrártermelésének volumenét, de 1950-ben 10, 1952-ben pedig több mint 20 százalékos elmaradás mutatkozott ettől a szinttől (Mezőgazdasági adattár II. KSH, Bp., 1965. 399. l.)

[24] 1953 közepén a szántóterület közel 60 százaléka volt az egyéni gazdaságok kezében, de a mezőgazdasági termelés ennél jóval nagyobb hányada került ki innen: 1952-ben a búza több mint 70, a kukorica több mint 80 százalékát adták a parasztgazdaságok, a sertésállomány közel 60, a marhaállomány több mint 70 százalékát itt nevelték.

[25] A Nagy Imre által említett 1948. őszi fordulat dokumentumait mind a mai napig nem publikálták. A magyar népi demokrácia története című mű egyetlen mondatot idéz a KV 1948. november 27-i ülésén elhangzott Rákosi-beszéd szövetkezetesítésre vonatkozó részéből: „Nekünk ezt a kérdést 3-4 éven belül oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90 százaléka … szocialista közös társas művelésben művelje a földjét.” (i. m. 184. l.) A gyors kollektivizálás meghirdetését általában Rákosi 1948. augusztus 20-i kecskeméti beszédéhez szokás kötni. Ismert, bár szintén csak töredékesen feltárt, hogy 1949 elején Nagy Imre éppen a kollektivizálás ügyében került szembe a pártvezetés álláspontjával, s ennek közvetlen következményeként zárták ki 1949 szeptemberében a PB-ból. Nagy Imre már korábban, 1947–48 fordulóján is olyan nézetet fejtett ki a PB-ben, amely szerint a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet hosszú időszakot igényel. 1949-ben azt az álláspontot vallotta, hogy a paraszti kisbirtok nem kapitalista jellegű tulajdon. (Szabó B.: Népi demokrácia és forradalomelmélet, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1970, 231. l., A magyar népi demokrácia története, i. m. 185. l., Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála, Újváry Griff Kiadó, München, 39. és köv. l.)

[26] Nyilvánvaló elírás: 3-4 év.

[27] Nem tudunk arról, hogy formálisan is döntés született volna a kollektivizálás hosszabb idő alatti megvalósításáról. Tény, hogy szemben a közhiedelemmel, az 50-es évek elején nem folyt olyan intenzív téeszesítési kampány, mint 1959 és 1961 között (vö. 24. jegyzet adatai). A vezetés feltehetően felmérte, hogy a kollektivizáláshoz szükséges minimális anyagi erőforrásoknak sincs birtokában. A parasztgazdaságok önfenntartó ereje, a kötelező beszolgáltatással és a természetbeni adóztatással társítva jobban megfelelt a rendszer pillanatnyi gazdasági céljainak, mint a teljes kollektivizálás; az utóbbi elsősorban ideológiai jellegű célkitűzés volt.

[28] A kollektivizálás elől, az agrárpolitika következtében az iparba menekülők által elhagyott, „felajánlott” földet nevezte a korabeli hivatalos szóhasználat eufemisztikusan „tartalék föld”-nek. 1952-ben az ún. tartalék szántóterület 350 kt. holdról 820 ezer kat. holdra nőtt. Számottevő részét (1953-ban pl. 153 ezer holdat) egyáltalán nem tudták megművelni. (Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozásához, 1949–1955, KSH, Bp., 1957, 171–172. l.)

[29] Vö. 13. jegyzet.

[30] Utalás Nagy Imre 1952. január és november közti begyűjtési miniszterségére, illetve azt követő minisztertanácsi elnökhelyettesi posztjára.

[31] A Nagy Imre június 27-i beszédében, illetve a KV-ülés határozatában körvonalazott változások az új kormány programjaként Nagy Imre 1953. július 4-i beszédével kerültek nyilvánosságra. A beszédet a rádió közvetítette, s a másnapi lapok teljes terjedelemben közzétették. Megjelent kötetben is: Nagy Imre: Egy évtized – Válogatott beszédek és írások (1948–1954), Szikra, Bp., 1954. A nyilvánosságra került beszéd addigi módszereket, irányvonalat, a személyi felelősséget érintő kritikája jóval visszafogottabb, mint az itt közölté.

[32] Egykorú, a rendelkezésünkre álló szövegben szereplő rövidítés.

• Befejezetlen múlt