Szilágyi Imre

Nyomtatóbarát változat

Mottó: Szembe kell néznünk fasiszta és kommunista történelmünkkel (Esterházy Péter)[1]

Külföldön élő horvátok egy csoportja elhatározta, hogy augusztusban egy Sveti Rok nevű falu templomkertjében emléktáblát állít Mile Budak írónak. Ez a látszólag érdektelen hír a legteljesebb mértékben felkavarta a horvát kulturális, tudományos és politikai élet nyári nyugalmát. A következő hetekben újból napvilágra került a horvát történelem elmúlt hetven évének számos eseménye és traumája. A lapokban az objektivitásra törekvő elemzések mellett feltűntek a nyilvánvaló elfogultságról tanúskodó, a csúsztatásokkal manipuláló, a tévedésektől nem mentes, valamint az érzelmekre ható írások is, s újból és újból előkerült a fasizmus és a kommunizmus összehasonlíthatóságának vagy össze nem hasonlíthatóságának kérdésköre. A problémát csak tovább bonyolította annak megítélése, hogy milyen szerepet játszott a katolikus egyház a második világháború idején, illetve hogy mi a szerepe jelenleg a Budak-ügyben. A legfontosabbnak – Horvátország és az úgynevezett kelet-közép-európai régió jelene szempontjából a leginkább jellemzőnek – azt tartom, hogy miképpen és milyen irányokba terjedt szét ez a folyamat. De hát mi volt az oka mindennek, és egyáltalán, ki az a Mile Budak?

A likai körzetben fekvő lovinaci járás honlapja szerint[2] Mile Budak (aki a Lovinac részét képező Sveti Rok faluban született 1889. augusztus 30-án) a járás legismertebb és legellentmondásosabb személyisége. A részletekben viszonylag gazdag életrajzból kiderül, hogy mely művek szerzője Budak, akinek Ognjista című, 1932-ben megjelent regényét a korabeli kritika elismeréssel fogadta. Az életrajzban mindössze két mondat (a legelső és a legutolsó) utal arra, hogy mi is lehetett ellentmondásos Budak életrajzában: az elsőből megtudjuk, hogy politikai életrajza vitatott (tagja volt az usztasa mozgalomnak), az utolsó szerint 1945. június 7-én kivégezték.

A kissé hiányos képet a Horvát Antifasiszták Szövetsége egészítette ki. A szervezet úgy vélte, nagyon is átlátszó az az érv, hogy az irodalmárnak akarnak emléktáblát állítani. Szerintük ugyanis Budak, aki az usztasa állam vezetőjének, Ante Pavelicnek volt a helyettese, a horvát Goebbelsnek tekinthető, hiszen a gyűlölet ideológusa, azon faji törvények kezdeményezője volt, amelyek alapján azután az usztasa államban szerbeket, zsidókat, romákat, valamint olyan horvátokat semmisítettek meg, akik nem fogadták el a gyűlölet eszméjét. Az egyháztól azt követelték, hogy határolja el magát az emléktábla-állítástól, az államtól pedig azt, hogy hozzon olyan döntést, amelynek alapján megtiltják az usztasa és a fasiszta bűnösök dicsőítését. A szervezet azt is szóvá tette, hogy még mindig áll az a 2000-ben felavatott emléktábla, amit Jure Franceticnek, a zsidókat, szerbeket és horvátokat gyilkoló usztasa elitalakulat vezetőjének állítottak, annak ellenére, hogy emberjogi civilszervezetek már régóta követelik az emléktábla eltávolítását.[3]

A horvát fasiszta állam és Budak megítéléséről, valamint a jugoszláv kommunista hatalom ezzel kapcsolatos magatartásáról korábban is voltak már viták a horvát nyilvánosságban. Nem egyértelmű például Alojzije Stepinac érsek megítélése sem: őt a kommunista hatalom 16 évi börtönre ítélte azzal az érvvel, hogy ő is felelős a háborús bűnökért, a pápa viszont 1998-ban boldoggá avatta. Karl Pfeiffer, az antiszemitizmus és a fasizmus ellen fellépő osztrák újságíró igyekezett árnyaltabban fogalmazni: „Jugoszláv történészek azt állítják, hogy Stepinac nácibarát volt. Ez azonban nem igaz: a németek nem nézték jó szemmel a tevékenységét. Az érsek radikális nacionalista és antikommunista felfogást vallott, és jellemző volt rá az is, hogy véleményét gyakran változtatva ellentétes kijelentéseket tett. Egyöntetű a szakemberek véleménye arról, hogy Stepinac (…) nem prédikált gyűlöletet a kisebbségek ellen. (…) A horvát katolikus egyház viszonyát a zsidókhoz egyfajta »mérsékelt antiszemitizmus« jellemezte. A zsidóknak felrótták, hogy nem voltak hajlandók Jézus tanait elfogadni, és úgy vélték: ezért örökre kárhoztatva vannak. Amikor elkezdték megcsorbítani a zsidók jogait, az egyház nem ellenkezett. 1940-ben egy szlovén katolikus papot, Korosecet nevezték ki jugoszláv oktatásügyi miniszternek. Az ő kezdeményezésére született meg több zsidókat diszkrimináló törvény, többek között a Numerus Clausus is. Az alsópapság soraiban mindennapos volt a vad antiszemitizmus: bolsevizmussal és a »plutokráciával való együttműködéssel«, valamint a legnagyobb bűnnel, a szerb hatóságok állítólagos támogatásával vádolták a zsidókat. A viszony ennek ellenére általában korrekt volt a zsidó hitközségek és a katolikus tisztségviselők között. (…) A tömeggyilkosságok és a szerbek erőszakos »megtérítése« végre arra késztették Stepinacot, hogy 1941. november 17–20. között összehívja az ország püspökeit. A vatikáni küldött jelenlétében három napig tárgyaltak, majd a tanácskozás végén levélben fordultak Pavelichoz, kérve, hogy bánjanak »emberségesen« a zsidókkal, különösen a megkereszteltek gyerekeivel. A püspöki konferencia valójában csak a megkereszteltek számára kért jobb bánásmódot, miközben agyba-főbe dicsérte az »új rendszert«. (…) Jóllehet az érsek előtt ismert volt a tény, hogy katolikus papok és szerzetesek részt vesznek a tömeggyilkosságokban, őket semmiféle megdorgálásban nem részesítette. De igaz az is, hogy az érsek 1942 elejétől kezdve megpróbálta elősegíteni zsidó gyerekek kiutazását Horvátországból és több prédikációt is tartott a fajelmélet ellen. 1942. június 21-én Stepinac nyilvánosan bírálta az usztasa oktatásügyi miniszter, Mile Budak gyűlöletkeltő könyvét.”[4]

A Budak emlékművével kapcsolatban kialakult vita igen heves és széles körű volt. A fasizmus ellenfelei arra törekedtek, hogy bemutassák a közvéleménynek, ki is valójában Mile Budak. Ezen írásokból kiderült, hogy Budak egy, a háború kitörése után Gospicban tartott gyűlésen azt mondta, hogy a szerbek egyharmadát meg kell semmisíteni, egyharmadát ki kell telepíteni, egyharmadát pedig a katolikus hitre kell téríteni. Más megfogalmazásában: „Nincsenek olyan módszerek, amelyeket az usztasák ne használhatnának annak érdekében, hogy megvalósítsák azt a célt, hogy ezt a földet horvát földdé tegyék és megtisztítsák a szerbektől.”[5] Az 1941. április 10-én létrehozott usztasa horvát államban vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, ő volt a szerzője azon faji törvényeknek, amelyek alapján sok horvátországi zsidót és romát megöltek. Van, aki szerint ugyancsak ő volt a szerzője annak a jelszónak, amely szerint a szerbeket fel kell akasztani (Srbe na vrbe). A neves horvát író, Miroslav Krleza azt mondta róla, hogy gépfegyveres kulturális miniszter.[6]

Más értelmiségiek szerették volna elmosni Budak és a horvát fasiszta állam felelősségét, ugyanakkor azonban felhívták a figyelmet néhány tévedésre is. Egy Kölnben élő horvát publicista olyan érveket vetett föl, amiket azután a későbbiekben többen megismételtek. Szerinte „nem kell félni attól, hogy ha Mile Budaknak esetleg emlékművet emelnének, akkor az Horvátországot eltávolítaná Európától. Aki ezt mondja, az nem tudja, hogy néhány európai államban hasonló események zajlanak. Így Romániában, amely az európai uniós tagságot tekintve mindenben Horvátország előtt van, néhány évvel ezelőtt szobrot állítottak a honi fasiszta diktátornak, Antonescunak. Éppígy nem helyénvaló az az állítás, hogy Budak írta a Független Horvát Állam idején a rasszista törvényeket. Ezeket ő csupán másokkal együtt aláírta, de a törvények a náci Németország nyomása alatt keletkeztek, éppúgy, ahogy ilyeneket fogadott el Hitler »új rendjének« valamennyi szatellit állama. Mindenkinek tudnia kellene, hogy a Pavelic-féle Független Horvát Állam alapvetően kvizling képződmény volt, amelynek hivatalnokai többnyire azt tették, amit a fasiszta Olaszország és a fasiszta Németország sugallt nekik. (…)” A kölni publicista, miközben rámutatott egy, a korábbi cikkekben felelhető tévedésre, felhasználta az alkalmat arra, hogy elmarasztalja a Budak-ellenes írások szerzőit: „A politikus Budakról még nem jelent meg egyetlen tudományos mű sem. Az, amit róla ezekben a napokban különböző »ügyeletes antifasiszták« írnak, többnyire az elcsépelt kommunista vádak ismétlése. Azt az állítást, hogy Budak azt mondta volna, hogy a »Szerbeket fel kell akasztani« a Vjesnik című lap augusztus 9-én kijavította már, mondván, hogy ez a mondás egy szlovén pap szájából származik. Hozzá kell tenni, hogy ez mondás a szlovén újságokban jelent meg Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös 1918-ban (sic!) Szarajevóban történt meggyilkolása után.”

Ez a szerző ebben az összefüggésben a kommunista hatalom felelősségét is felvetette: „De ha már arról beszélünk, hogy Budak embertelen törvényeket írt alá, kérjük, vegyék figyelembe azt is, hogy Vladimir Nazor író – akinek a nevét ma is viseli a legfontosabb horvát kulturális kitüntetés – a Horvát Népköztársaság szábora elnökségének elnökeként számos embertelen törvényt írt alá, amelyek alapján azután sok embert ítéltek hatalmas büntetésekre, ezekről azonban senki nem beszél. Az usztasa és a kommunista rezsim áldozatainak teljesen mindegy, hogy ki állt a »fekete« vagy a »vörös« oldalon, mert a büntetések minden esetben drasztikusak és gyakran igazságtalanok voltak. Budak összeütközésbe került Pavelictyel, az ő hatása az usztasa rezsim működésére minimális volt. A Független Horvát Állam párt- és állami hierarchiájában viselt tisztségei inkább voltak formálisak, mintsem valóságosak. Ez ugyan nem menti fel őt az usztasa rezsim bűnei alól, de ha nem a kommunista Jugoszláviában, hanem egy demokratikus országban ítélkeztek volna felette, akkor ezeket a tényeket enyhítő körülményként vették volna számításba. A Budak elleni ítélkezés azonban megrendezett színjáték volt, a fellebbezés lehetősége nélkül, a halálos ítéletet pedig e szörnyű eljárás után nagyon gyorsan végrehajtották. Azok, akik ma azt állítják, hogy az az ítélkezés rendben volt, a többi háború utáni kommunista ítélkezést is rendben kellene találják, azt is, amit a zágrábi érsek, a boldoggá avatott Alojzije Stepinac ellen folytattak le. Ha ez ma nem lenne szégyenletes, ők így is nyilatkoznának.”[7]

2004. augusztus 23-án tette közzé több mint száz értelmiségi, közéleti személyiség – közöttük akadémikusok, egyetemi tanárok, vezető történészek, irodalmárok, politológusok stb. – azt a felhívást, amelyben egyrészt megismételtek némely korábban Budak védelmében már elhangzott állítást (mindenekelőtt azokat, amelyeket a fenti szerző is hangoztatott), másrészt olyan állításokat fogalmaztak meg, amelyek további viták kiindulópontjai lettek. Az életrajzból azt emelték ki, hogy 1925-ben Budak védelmezte az egyik perbe fogott kommunista vezetőt, 1932-ben pedig Zágráb belvárosában fényes nappal agyba-főbe verte őt három, a rendőrség által felbérelt támadó (egyes újságcikkek szerint ez időtől lett vad nacionalista), s ezt a támadást csak a csodával határos módon élte túl. Felépülése után külföldre ment, és bekapcsolódott az usztasamozgalomba. Bár baráti viszonyban volt Vlatko Macek vezető politikussal, a Horvát Bánság létrehozása után nem sokkal, néhány hónapra börtönbe zárták. Kiszabadulásának napján holtan találták feleségét, a halál körülményei tisztázatlanok maradtak. Budak belebetegedett a csapásba, így az úgynevezett Független Horvát Állam kikiáltása a kórházban találta őt. „A Független Horvát Államban a vallás- és közoktatási minisztérium élére került, és nem ő kezdeményezte az úgynevezett »faji törvényeket«, amelyeket a kormány a németek nyomására fogadott el, hanem ezen a poszton addig húzta ezeknek az elfogadását, ameddig csak lehetett, védelmezve a zágrábi egyetemen dolgozó zsidókat éppúgy, mint a szerbeket. (…) Nem ismert egyetlen olyan eset sem, hogy valakivel is rosszat tett volna. (…) Amíg miniszteri állását betöltötte, személyi sofőrje egy zsidó ember volt, s az usztasa állam egész fennállásának idején baráti kapcsolatokat ápolt néhány zsidó családdal.” A felhívásból megtudjuk még, hogy a katonai bíróság ítélte halálra 1945 júniusában, hogy sírjának helye ma sem ismert, s hogy az ellene lefolytatott eljárás dokumentációját soha nem hozták nyilvánosságra, sőt a tudományos kutatóknak sem állt a rendelkezésére, s ezért egészében senki nem tanulmányozta azt.

A felhívás ezután 10 kérdést fogalmaz meg, amelyek közül a legfontosabbak így hangzanak. „1. Vajon azok, akik 1932-ben megtámadták Budakot, valamint az ő felbujtóik, bűntettet követtek-e el? 2. Vajon ez az egész eljárás, a nyomozati szakasztól kezdve a II. hadsereg hadbírósága előtt, Zágrábban lefolytatott ítélkezéséig korrekt és jogilag érvényes lehetett-e tekintettel arra, hogy a nyomozást egy ilyen súlyos vád esetében egyetlen délután lefolytatták, az ítélkezés pedig csak néhány óráig tartott? Illetve arra, hogy a nyomozást és az ítélkezést védőügyvéd és a védelem tanúinak meghallgatása nélkül folytatták le, sőt a fellebbezés joga nélkül, s ezt a súlyos ítéletet már a következő napon, nem egészen 12 órával az ítélet kimondása után végrehajtották? Vajon jogilag respektálható lehet-e a Horvát Köztársaságban ma egy ilyen eljárás és az az ítélet, amelyet ennek alapján hoztak, s végül annak végrehajtása? 3. Vajon az ellene ilyen módon – méghozzá a háború befejezése után – lefolytatott ítélkezés háborús bűn-e? 4. Vajon szabályos volt-e Budak 20 éves lányának, Grozdának a meggyilkolása? Miután apjától elválasztották, a jugoszláv hadsereg katonai hatóságai valahol Skofja Loka környékén megölték őt – egyesek szerint meg is erőszakolták – mindenféle vád, mindenféle nyomozás, mindenféle ítélkezés nélkül. Nyilvánvalóan csak azért ölték meg, mert az ő lánya volt, de erről mind a mai napig semmiféle dokumentációt nem ismerünk, aminthogy nem ismert a sírja sem. Vajon az ilyen likvidálás háborús bűn-e? És vajon nem a háború után megvalósított háborús bűn-e? 5. (…) 6. Az a mondás, hogy »a szerbeket fel kell akasztani«, amit Varazsdon mondott, de amivel kapcsolatban az őt ezért felelősségre vonó barátai előtt ő maga is elismerte, hogy véletlenül csúszott ki a száján, nem az ő mondása. Először 1914-ben mondta ki ezt a szlovén Marko Natlacen, akit ez nem akadályozott meg abban, hogy a királyi Jugoszlávia idején az Anton Korosec-féle szlovén klerikális párt kiemelkedő tagja lehessen, majd mint ilyen a harmincas évek közepén a Drávai Bánság bánja legyen. Ez persze nem mentség számára. Budaknak azonban ezt nem lehet megbocsátani, de vajon elég-e ez a bűn ahhoz, hogy őt háborús bűnösnek nyilvánítsák? Vajon egy szabályos bíróság nem hozta volna-e összefüggésbe ezt a mondást azzal a bizonyos vasbottal, és nem folytatta volna-e le az önmagától is felvetődő szükséges vizsgálatot? 7. Ha a Budak elleni per politikai jellegű per volt, aminthogy sok ilyen per volt a kommunista bíróságok előtt is (…) a jogállam és a depolitizálás mai, kemény horvátországi hívei vajon miféle logika alapján hagyják jóvá az 1945 és 1990 közötti időszak politikai pereit? Vajon ezzel nem árulják-e el magukról, hogy jugoszláv orientációjú filokummunisták?” S ha valóban azok, s nehezen tudnának meggyőzni minket arról, hogy nem azok, miért nem vállalják fel ezt nyíltan, ahelyett hogy gyáván a demokratikus elvekkel álcázzák magukat (amely elveket, amikor alkalmuk lett volna rá, egészen 1990-ig, a gyakorlatban ők maguk nem csupán nem tartottak tiszteletben, de éppenséggel tudatosan legázoltak. (…)”

Az aláírók ezután azt követelték a Horvát Köztársaságtól, hogy vizsgálja felül a kommunista és más totalitárius időszakok idején megtartott politikai eljárásokat, így a Budak elleni eljárást is. „Elvárjuk, hogy a Horvát Köztársaság a jogállam megvalósításában következetesen vegye ki a részét, és az illetékes szervek hivatali kötelességük alapján kezdeményezzék a kommunista és más totalitárius hatalmak idején megtartott politikai eljárások perújrafelvételét és így a Mile Budak elleni eljárásét is. Vegyék figyelembe az összes olyan dokumentumot, amelyet a vád és a védelem majd előterjeszt, jogi pártatlansággal, sine ira et studio ítéljék meg az ő objektív bűnét, mondjanak ki jogerős, jogilag szabályos és törvényileg megalapozott ítéletet. Mindannyian el fogjuk ismerni, és tiszteletben fogjuk azt tartani.”[8]

Anélkül, hogy a száznál is több aláírót összességében minősíteni kívánnám – bár van, aki szerint (szélső)jobboldali személyekről van szó[9] – két aláíróról érdemes külön is szólni. Petar Vucic jogász, a politikatudomány doktora 1995-ben megjelent könyvében a következőket állította: „[A szerbektől] áthidalhatatlanul elválaszt minket az eltérő nemzeti mentalitás. Ez a különbség biopszichológiai és faji feltételekhez kötött, mert a népek különböző csoportjához és eltérő fajokhoz tartozunk. Ők például etnogenezisüket tekintve a nyelvet leszámítva semmiben sem tartoznak a szláv népekhez, mert »hulladék népek« amalgámja. (…) Az alacsonyminőségű népek ezen keveréke az agresszív primitivizmus mentalitásából jött létre.”[10] Az aláírók között van Hrvoje Sosic, aki ugyancsak kiérdemelte a tudomány doktora címet, s aki abban a könyvében, amelyet a felhívás egy másik aláírója, Mato Marcinko ajánl az olvasó figyelmébe, egyebek között a következőkkel gazdagította a tudományt: „[A] horvát nép Európa legrégibb népe, nincs nála régebbi. A horvát név és a horvát állam 35 évszázada folyamatosan felbukkan.”[11] Sosic így vélekedett 1990. május 30-áról, amikor Franjo Tudmant a Horvát Állam elnökségének elnökévé választották: „Ez a nap a horvát nép történetében a legnagyobb, a világ parlamentarizmusának történetében pedig az egyik legragyogóbb győzelmet hozta meg.”[12]

Az említett felhívással, illetve az ehhez hasonló állításokat tartalmazó újságcikkekkel szemben (például azzal az állítással szemben, hogy Budak nem írta alá a faji törvényeket, „a szerencsétlen 1941. április 30-ai és június 4-ei törvényeket”[13]) néhány újságíró és történész a következő szempontokat és tényeket ismertette: 1941. június 4-én – a németek április folyamán foglalták el Jugoszláviát – a horvát hivatalos közlöny közölte azt a törvényt, amelynek címe: Törvény a horvát nép árja és nemzeti kultúrájának védelméről. A törvényt hárman írták alá, egyikük Mile Budak. A törvény kimondja, hogy: „A zsidó fajúak semmilyen módon nem lehetnek hatással az árja és népi kultúra kialakítására, tilos számukra minden részvétel a horvát nép kulturális, sport-, ifjúsági, társadalmi intézményeiben, szervezeteiben és munkájában, általánosságban sem, különösen pedig az irodalomban, az újságírásban, a képzőművészetben, a zenei, a városépítészeti, a színházi életben és a filmszakmában.” Azokkal szemben pedig, akik azt állították, hogy Budak nyomás alatt aláírta ugyan a törvényt, de nem hajtotta végre, idézik a törvény másik pontját, amely szerint: „E törvényi rendelkezés végrehajtása az illetékes vallásügyi és közoktatási, illetve a belügyminisztérium feladata.” Figyelemre méltó, hogy a fentieket közlő Ivo és Slavko Goldstein – akiknek Holokauszt Zágrábban című könyvét a fenti felhívást aláírók egyike, bizonyos adatok pontatlansága miatt úgy támadta meg, hogy a könyv érdemi részét csak igen kevéssé érintette[14] – egyetért az aláírók azon javaslatával, hogy az ügyben rendeljenek el perújrafelvételt. Ők ugyanis a rendelkezésre álló adatok birtokában úgy vélik, hogy az újabb eljárás csak megerősíti azt az egyesek által vitatott tényt, hogy Budak háborús bűnös volt. Szerintük persze egyáltalán nem a „szerbeket fel kell akasztani” mondás volt az egyetlen olyan Budaktól származó szöveg, ami miatt őt háborús bűnösként lehet számon tartani. Idézik például egy 1934-es versét, amelyben a szerbekre utalva azt írta: „fussatok kutyák a Drinán túlra”, majd így írnak: „Egyéb, 1933 és 1938 között az olasz emigrációban írt politikai írásaiban is vehemens szerbellenes, majd később zsidóellenes gyűlöletet szított, ebben a tekintetben az egyik legradikálisabb usztasa szónok és szerző volt.” Egyúttal elutasítják azt az állítást, hogy az 1945-ös eljárásról nem áll rendelkezésre anyag, hiszen a korabeli eljárás dokumentációja igenis elérhető a horvát állami levéltárban, sőt azt a téma egyik kutatója egyik könyvében nyomtatásban is leközölte.[15]

Az említett értelmiségiek felhívásában szereplő azon állítással kapcsolatban, mely szerint „nem ismert egyetlen olyan eset sem, hogy valakivel is rosszat tett volna”, azaz, hogy ő személyesen senkit sem ölt meg, az egyik szerző a következőre hívta fel a figyelmet. Ezen logika alapján sem az usztasa állam vezetője, Ante Pavelic, sem Mussolini, sem Hitler, sem pedig a horvátok által démonizált Slobodan Milosevic sem tekinthető háborús bűnösnek.[16]

Az ilyen típusú eseteknél azonban fontosabb, hogy miképpen viselkedtek ebben az időben az egyház és az állam képviselői. Ezért érdemes megemlíteni, hogy Stipe Mesic köztársasági elnök az elsők között foglalt állást az emlékműállítás ellen.

A horvát püspöki konferencia szóvivője kezdetben úgy vélte, hogy a helyi hatóságok és helyi plébános felelősségéről és autonóm döntéséről van szó, ők pedig tiszteletben tartják a helyi döntéseket.[17] A sajtóban ezután számos érv hangzott el arra vonatkozóan, hogy az egyház nem háríthatja el magáról ennek a döntésnek a felelősségét (már csak azért sem, mert az emléktáblát az egyházhoz tartozó területen kívánják felállítani), illetve mindazok miatt, amit a jelenlegi pápa a második világháborúval kapcsolatban nyilatkozott, Gospic-Senj püspöke ezt mondta: „Tudom, hogy Mile Budak kétségkívül művészi értékű műveket alkotott. Ugyanakkor azt is tudom, hogy politikai téren számos olyan dolgot tett, amik igencsak távol állnak az egyház tanításától. Ezért, ha valaki ilyen politikai ürüggyel emléktáblát kíván emelni, akkor tegye azt a saját erkölcsi és állampolgári felelősségére, minél távolabb az egyháztól. Ne vonja bele ebbe az egyházat.”[18] Azért a Glas koncila című egyházi lap főszerkesztője még később is kifogásolta, hogy a Budak-ügy miatt támadások érik az egyházat. (Horvátországban komoly vita folyik arról, hogy a katolikus egyház vezetőit terheli-e személyes felelősség az usztasák által megölt emberek sorsáért, illetve hogy egyes megnevezett egyházi vezetők antiszemiták voltak-e, vagy éppen ellenkezőleg, menteni igyekeztek a zsidókat. E kérdéskörön belül további bonyodalmat jelent, hogy egyes zsidó származású személyek különféle módokon együttműködtek az usztasákkal.)[19] Hangsúlyozta, hogy az egyháznak ebben a kérdésben nincsen hivatalos álláspontja, e kérdésben a legrészletesebb egyházi magánvélemény az említett püspök álláspontja. Egyúttal felvetette, hogy az azonos bánásmód elve alapján vajon akarják-e Budak ellenfelei eljárás alá vonni a már említett Vladimir Nazor írót, illetve Ivo Andric írót, aki a cikk írója szerint a királyi Jugoszláviában a kormány számára anyagot készített arról, hogy miképpen kell elűzni az albánokat Koszovóból.[20] Ezzel összefüggésben hosszas viták folytak arról, hogy összemérhetőek-e, és kell-e összemérni az usztasák, majd a kommunisták által elkövetett bűnöket.

A legérdekesebb azonban a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) magatartása. Amikor a HDZ a 2003 végén megtartott választásokon hatalomra került, sokan tartottak attól, hogy esetleg visszatér a párt korábbi elnöke, az 1999-ben meghalt Franjo Tudmannak a Nyugat által gyakran kritizált politikája. Ezért azután a HDZ új, valóban mérsékelt jobboldalinak tekinthető vezetősége 2004 folyamán számos esetben igyekezett bizonyítani, hogy új politikai vonalat követ. A kormányzásba bevonták a horvátországi szerbek egy részét, a miniszterelnök és a szábor elnöke több esetben is fejet hajtott a második világháború áldozatai előtt. A HDZ-n belül azonban – annak ellenére, hogy korábban igyekeztek a pártból eltávolítani a szélsőségeseket – továbbra is maradtak antiszemiták, illetve szélsőségesek. Így például 2004 júliusában a dubrovniki HDZ egyik önkormányzati képviselője azt javasolta, hogy szerbek és zsidók ne vehessenek Dubrovnikban ingatlant. Sőt, az újságíró szerint, a kormány és a kormányfő nem szállt szembe határozottan ezzel az elképzeléssel.[21]

Amikor 2004 augusztusában kitört a Budak-botrány, a kormány alelnöke, Andrija Hebrang úgy nyilatkozott, hogy a kormánynak nincs hivatalos álláspontja ebben a kérdésben. Hebrang, akit a közvélemény jelentős része a megújult HDZ szélsőséges politikusai között tart számon, hozzátette: „Saját nevemben elmondhatom, hogy minden történelmi személyiséget a történeti események összefüggésébe kell helyezni és objektíven megméretni. Ami Budakot illeti, ismerem az életrajzát, és tudom, hogy mennyi jót tett. De a második világháború eseményeinek összefüggésében a világban az általános vélemény negatív, és ezért fel kell tenni a kérdést, hogy jó döntés-e Horvátország számára, ha emlékművet állítunk Budaknak.”[22] A horvát kormány minden jel szerint csak az emléktábla felállítása után ítélte el először ezt a cselekedetet, s úgy nyilatkozott, hogy a táblát el kell távolítani.[23] Három nappal később a kormány – nem kis részben a különböző irányokból érkező nyomás hatására – az alkotmányra hivatkozva immár elrendelte a tábla eltávolítását, s elhatározták, hogy törvényt hoznak az emlékműállításról.[24] A két fent említett emlékművet még aznap el is távolították. A közvélemény egy része ezután azt kezdte követelni, hogy akkor távolítsák el a kommunista időszakban felállított emlékműveket is, illetve tekintettel arra, hogy felmerült, hogy meg kell változtatni a Budakról elnevezett utcák nevét, akkor változtassák meg Zágrábban a Titóról elnevezet tér nevét is. Az azóta eltelt időszakban a vita tovább folytatódik, az újságírók, az értelmiségiek és a politikusok immár a defasizálás és a detitóizálás lehetőségeit és feladatait vitatják. Még nem lehet ugyan tudni, hogy mikor és milyen törvényeket fogadnak majd el, de a mi szempontunkból említésre méltó, hogy azt is felvetették, a budapestihez hasonló emlékparkban kellene elhelyezni a totalitárius időszakok még ma is meglévő emlékműveit.[25]

Jegyzetek

[1] „Szembe kell néznünk fasiszta és kommunista történelmünkkel”. 2004. november 10.,
http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=88977


[2] Mile Budak. http://www.lovinac.hr/povijest.htm

[3] Antifasisti protiv spomenika Mili Budaku. 2004. augusztus 9.,
http://www.htnet.hr/vijesti/hrvatska/fset.html


[4] Karl Pfeifer: Egy boldoggá avatás kérdőjelei. HETEK – Országos Közéleti Hetilap, 1998. szeptember 19., http://www.hetek.hu/index.php?cikk=2511

[5] Ladislav Tomicic: Mile Budak – hrvatski Goebbels. 2004. augusztus 15.,
http://www.yugouk.co.uk/forum/read.php?f=1&i=684&t=684



[6] Komentar Drage Pilsela: Crkva podupire zlocin srijeda. 2004. augusztus 11.,
http://www.index.hr/clanak.aspx?id=217023


[7] Gojko Boric: Ponavljanje otrcanih komunistickih optuzbi o Budaku. Vjesnik on line, 2004. augusztus 16.

[8] O Mili Budaku, opet: Deset cinjenica i deset pitanja – s jednim apelom u zakljucku ponedjeljak. 2004. augusztus 23.,
http://www.index.hr/clanak.aspx?id=218775


[9] Pilcz Nándor: Fasiszta emléktábla Horvátországban. Népszabadság, 2004. szeptember 25.

[10] Petar Vucic: Politicka sudbina Hrvatske. Geopoliticke i geostratecke karakteristike Hrvatske. Zagreb, Mladost, 1995. 283.

[11] Hrvoje Sosic: Hrvatski politicki leksikon. Prvi dio. Rijeka, 1993. 254.

[12] Hrvoje Sosic: Hrvatski politicki leksikon. Drugi dio. Rijeka, 1993. 983.

[13] Knjizevnik Vinko Nikolic: Svi nasi »grijesi« nastali su iz ljubavi prema Hrvatskoj. Vjesnik, 1996. január 28. 13–4.

[14] Jure Kristo: Jos jedan put o knjizi Holokaust u Zagrebu. Casopis za suvremenu povijest, 2002/3, 961–85.

[15] Dobar prijedlog i brojne neistine u apelu 125 hrvatskih javnih djelatnika o pokretanju obnove procesa Mili Budaku.
http://www.novilist.hr/Default.asp?
2004. augusztus 28.

[16] Komentar Drage Pilsela: Sveti Ante Pavelic srijeda. 2004. augusztus 25.,
http://www.index.hr/clanak.aspx?id=219120


[17] Kaptol i banski dvori nisu zabrinuti zbog velicanja ustaskog zlocinca Crkva nema nista protiv spomenika Mili Budak. 2004. augusztus 8.,
http://www.novilist.hr/Default.asp?WCI

[18] Gordan Pandza: Neka Budaku podizu spomenik sto dalje od crkve! Vjesnik on line, 2004. augusztus 11.

[19] Ivo Goldstein – Slavko Goldstein: Holokaust u Zagrebu. Zagreb, 2001. 619–25.

[20] G. P.: Glas Koncila: Kako Budakovi kriticari sude o Nazoru ili Andricu. Vjesnik on line, 2004. augusztus 20.

[21] Bruno Lopandic: Ljetni zadah bivse Hrvatske. Vjesnik on line, 2004. július 27.

[22] Lásd 17. jegyzet.

[23] Vlada: Sto prije ukloniti spomen plocu Budaku. Vjesnik on line, 2004. augusztus 25.

[24] Marijan Lipovac: Vlada nece dopustiti da se Hrvatska zadrzava na temama iz proslosti. Vjesnik on line, 2004. augusztus 28.

[25] Tihomir Rajcic: Kako europski bezbolno »demontirati« Josipa Broza. Vjesnik on line, 2004. szeptember 13.

• Befejezetlen múlt