Szalai Pál

Nyomtatóbarát változat

Szomorú, hogy ma már Solt Ottiliának is azt kell megállapítania, amiről én két éve ordítozok. Magyarország egy új „keresztény-nemzeti” ellenforradalom országa lett. Minderre azt szokás mondani, hogy „átestünk a ló túlsó oldalára”. Erről azonban szó sincs. A lónak ugyanazon az oldalán vagyunk, csak más színű a ló: fehér. (Ki vonul majd be rajta, hogy megbüntesse a liberál-kozmopolita-bolsevista Budapestet, egyelőre nem tudom. Esetleg ráfér a Torgyán–Csurka–Raffay-hármas.) Megint elvesztettünk egy forradalmat, ezúttal anélkül, hogy egyáltalán kitört volna. Ennek azonban nem kellett volna így lennie. A magyar társadalomban a demokrácia kezdett népszerű lenni. A kádárizmus elvesztette legitimációját, egyre többen kezdtek visszaemlékezni ’56-ra és Nagy Imrére. Az ifjúság Bibót „falta”. A lengyel forradalom hatása megrázó volt: hát így is lehet viselkedni vereséghelyzetben?

A „szovjet” civilizációt nem tudták legyőzni sem a magyar, sem a cseh, sem a lengyel munkástanácsok. Legyőzte viszont a Világbank és az új (klerikális, kapitalista, nacionalista) jobboldal. Ez viszont legyőzte – legalábbis egyelőre - a humanista baloldal és a munkástanácsok szellemiségét is.

Ez aztán igazán nem baj - mondja az új magyar „elit”. Így lépünk be Európába.

Miből készül az új függöny?

De nem lépünk. A vasfüggöny helyén most a civilizációt és a barbárságot elválasztó láthatatlan függöny húzódik. Kelet-Európa népei félállati dühvel acsarkodnak egymás ellen, és a „kommunista” diktatúrák és tekintélyállamok helyén nacionalista tekintélyállamok nőnek ki a földből. Lengyelországban újra feltalálták a pellengér intézményét. A hajdani munkásvezér Gdanskból, az 1970–80-as forradalmak „szent városából” fenyegeti a liberális többségű szejmet. Romániában Antonescut ünneplik, Szlovákiában Tisót. Csehországban Václav Klaus „fehér sztálinista” hajtó-vadászatot rendez a „titkos ’68-asok” után.

Barátaim, időben kinyitottam a pofámat. Ti ’89 tavaszán elutasítottátok a harmadik utat, de most csodálkoztok, hogy az elsőre sem tudunk rálépni. A Kelet-Európában felkorbácsolódott nacionalista őrjöngésért persze 70 százalékban a Brezsnyev-banda viseli a felelősséget, 20 százalékában a különböző nemzetiségű nacionalista bugrisok, de bizony 10 százalékban az az agresszív „neoliberalizmus”, mely nagy hangon hirdeti, hogy itt igenis farkastörvények lesznek, felső osztály, középosztály lesz (TGM dixit) – no meg persze alsó osztály, mely – úgy tűnik – teljesen védtelen lesz. S a mai állítólagos „csendes forradalom” csak a sztálini–brezsnyevi ellenforradalom nyomait tudja követni a korábban annyit reklámozott „civil társadalom” további szétzüllesztésével. Ahol nincsenek természetes közösségek, ott a feltámasztott „szentkorona-tan” az összefogó erő. Ahol a neoliberalizmus egy olyanfajta „szabad versenyt” hirdet, melyben a pártállam újgazdagjai óriási előnnyel indulnak, és a neoliberalizmus ideológusai nem tudnak mást hirdetni, mint hogy „nincs szükség igazságosságra”, ott a régi-új középosztály a Csurkáék vitézi telkei után fog kiabálni.

A baloldali megoldás

„Miért hagytuk, hogy így legyen?” Bizonyos lehetőség már volt arra, hogy létrehozza saját autonóm szervezeteit, hogy ezekre egy alkotmányozó nemzetgyűlést építsen fel. Nekifoghattunk volna „a nemzet csinosításának” a gazdaság jogi kereteinek kirajzolásával: a „második gazdaságra” felhúzható lett volna egy egészséges méretű magángazdaság a szolgáltatások területén, a nagyobb termelési egységekből pedig az ott dolgozók részvételével lehetett volna döntést hozni, nem pedig a „privatizáció” etikátlan hisztériájába esni.

Mindez „baloldali” megoldás lett volna. Bizonyára, bár éppen nem lett volna kötelező sem a „baloldali” megnevezést, sem baloldali díszleteket alkalmazni. Adam Michnik erre 2 éve még azt mondta, hogy Kelet-Európában a „kommunista” diktatúra során megszűnt a jobb–bal megkülönböztetés értelme. És kezdetben az MDF is óvakodott attól, hogy magát jobboldalinak nevezze. Sajnos, megint le kell szögeznem, bár nekem jobban fáj, mint a címzetteknek és a fő címzettnek: valahol kitalálták, hogy Kelet-Európába egyszerűen importálni kell 100-150 éve kialakult nyugat-európai modelleket. Erre jó nagy lapáttal rátett az, hogy az SZDSZ egyes ideológusait túlkompenzálási düh fogta el.

Összefogni az SZDSZ egészével?

Mindez még nem lett volna baj, ha az SZDSZ-vezetés legalább csak cinikus lett volna. De nem: ők a maguk jobboldaliságát nagyon komolyan vették. Mindent megtettek azért, hogy a magyar társadalom hierarchikus szerkezete megmaradjon.

Nem sokat segít a helyzeten az sem, ha valaki leszögezi, hogy az MSZP-ben nagyon is ott van a „régi elit”. Ez lehet igaz, de ez nem az MSZP sajátsága: a Fidesz kivételével ez minden pártban így van; legfeljebb azt lehet mondani, hogy az MSZP-ben a régi „elit” ama része tömörül, amely a maga nézeteihez – úgy-ahogy – ragaszkodik, míg a többi pártban az a része, mely ezeket a nézeteket a rendszerváltozás fuvallatára megtagadta. A hűség ostorozása és a jellemgyengeség megjutalmazása természetesen nem fogja emelni egy amúgy is lezüllesztett társadalom erkölcsi színvonalát.

Kétségkívül komoly lépeseknek kell történniük az MSZP-ben ahhoz, hogy valóban szocialista párt legyen – és a helyzet paradox voltából adódik, hogy inkább „balra”, mint „jobbra” kell tolódnia, ahol „bal” alatt természetesen nem a bürokratikus kommunizmust, hanem a hajdani szocialista mozgalmak értékeinek – szelektív – vállalását értem. Az SZDSZ egészével szocialista párt – sajnos – nem foghat össze, bármennyire szemben áll is az SZDSZ a „keresztény-nemzeti” bugrisuralommal: a pártot előbb vagy utóbb – tetszik, nem tetszik – amúgy is ketté kell szakítani. Eörsi István, Forgács Pál, Litván György, Solt Ottilia nem férhet meg egy pártban a Tölgyessy–Tamás Gáspár Miklós-féle konzervativizmussal. Nem hiszem azonban, hogy a baloldali újrakezdés a jelenlegi politikai pártok valamelyikéből indulhat ki. Az új politikai elit még csak meg sem próbálja, hogy a társadalomban valamiféle valóságos mozgásokat ösztönözzön. Így hát semmi meglepő sincs a társadalom újbóli depolitizálódásában, abban, hogy elfordul a parlamenti harcoktól, és a gazdasági kérdések körül forgó „vad” mozgalmakban fejezi ki önmagát.

Szakszervezetmentes övezet


Itt „lép be” a képbe a különféle munkavállalói érdekvédelmi, részvételi és önigazgatási szervek kérdése. Kelet-Európa „szakszervezetmentes övezetté” züllése egyik legriasztóbb szimptómája az 1989-es félrecsúszásnak. Míg 1980-ban éppen egy szakszervezet robbantotta fel a brezsnyevi jégpáncélt, most a szakszervezetek teljesen „a margóra szorultak” – ami meg is felel úgy a thatcheri „liberális diktatúra”, mint az új nacionalista tekintélyállamok elképzeléseinek. Fájdalmas, de ki kell mondani, hogy az SZDSZ jobboldalának ebben is van felelőssége. A náci Bogdán Emilt bizonyára egy világ választja el a liberális Tölgyessytől, de abban megegyeznek, hogy a magyar munkavállalóknak – legalábbis most – nincs szükségük szakszervezetekre, legfeljebb a jeles Bogdán ehhez még hozzáteszi, hogy „kamikazéknak” kell lenniük, azaz: robbantsák fel magukat. (De ki fog akkor dolgozni, Bogdán úr? Ennél még a most rehabilitált Werbőczynek is több esze volt.)

Az országot 1989-ben elborító privatizációs őrjöngés a munkavállalókat egyszerűen ki akarta hagyni a számításból. Ez keservesen megbosszulta magát: új szakszervezetek és munkástanácsok csak sporadikusan jöttek létre, a munkavállalók egyetlen hatékony szervezete a régi szakszervezet maradt. Lehet, hogy az MSZOSZ nem hagyta megerősödni a többieket, de bajos volna elgáncsolóikat kizárólag ott keresni: azok bizony az MDF-ben és az SZDSZ-ben is jelen voltak.

A baloldal csak a különböző szakszervezetekre és munkástanácsokra támaszkodva épülhet újjá, és itt finnyáskodás nélkül be kell fogadni mindazokat, akik nem kívánják a diktatúra restaurálását. Az ugyanis egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a Torgyántól Bogdánig húzódó szélsőjobboldal felfedezi a szociális demagógiát. Sajnos, ennek már vannak bizonyos jelei Torgyán, Csurka vagy a Pofosz megnyilatkozásaiban.

Ha pedig jóhiszemű embernek kétsége támadna azelől, hogy az országot fenyegető „fő veszély” (bocsánat, nem találok jobb kifejezést a rossz emlékű bolsevik szóösszetételnél) ma a jobboldali tekintélyállam, sőt: a szélsőjobb diktatúra, az végezzen el egy gondolati kísérletet. Képzeljük el, hogy valaki 1987-ben így szólt volna hozzánk:

„Igen, meglesz, amit akartok. Az oroszok kimennek, a kommunista párt diktatúrája megbukik, szabad választások lesznek. Igen. Négy év múlva a veszprémi püspök nagy kegyesen ígéretet tesz arra, hogy az egyház egyelőre nem követeli vissza birtokait. A sajtóból – a kormány lapjából is! –fröcsköl a Horthy-rehabilitáció. A ti Nagy Imrétek után a kutya sem fog ugatni; június 16-án a „jó magyarok” darutollakkal és német vaskeresztekkel fognak parádézni Pusztaszeren. Egy parlamenti képviselő a rádióban egy vasárnap reggel alsóbbrendű fajokról fecseg és tömeggyilkosságra uszít. Egy szép kiállítású folyóirat nyíltan zsidózik, hasábjain az előbbi képviselő azt követeli, hogy elismert vezetőtöket, Kis Jánost dobják le a szónoki emelvényről. Leszedik Ságvári, Bajcsy-Zsilinszky, Hatvany Lajos utcatábláit. Ami pedig a ti Lech Walesátokat illeti, ő hadsereggel fenyegeti majd a parlamentet.” Nem azt mondtuk volna, hogy „uram, legalább értelmesen próbálja a bolsevik propagandát csinálni!”?

Vártára, baloldaliak! Vártára, tisztességes emberek!

• Vita