Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A Jászi Oszkár Kör (JOK) a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen alakult 1985 októberében. A kör története talán két szakaszra bontható. Az első szakaszban a szaktudományos, ismeretterjesztő jelleg dominált. Tagsága igen heterogén volt: reform-KISZ-esek, népiek, liberálisok, anarchisták, trockisták. Az összetartó erőt közöttük elsősorban Nagy Pista, a Történelmi Intézet akkori könyvtárosa teremtette meg és az az általános felismerés adta, hogy valami nem stimmel az egyetemen, a városban, az országban. Eleinte a kör nem volt egyéb eseményekre összeverődő szerveződő hallgatóságnál. Nagy István azonban ennél többet, aktív, együttgondolkodó, ellenzéki kört akart. Ennek már voltak előzményei a KLTE-n, Csengey Dénes és társasága meg a „Teaház”-csoport voltak közülük a legsikeresebbek.

A JOK-on belül kialakult egy liberális társaság (Walluch Tibor, Pető Ernő, Kovács Ferenc, Jászberényi Attila, Broszman György és mások), akik ’85-től fokozatosan, majd ’88-tól egyértelműen ellenzékivé formálták a kört. 1989-ben a tavaszi diákrektor-választáson a JOK-osok Több Párt álnéven szervezett „ál-ternatív” programot szerveztek. Ekkor és itt vált a kör egyszerre politikai és kulturális közösséggé. Beteges irtózásuk minden kulturális hierarchizálástól, vonzódásuk a 70-es évek tömegkultúrájához, különös, konvencionálisnak semmiképp sem nevezhető életvitelük, tekintélyelvtelenségük összetéveszthetetlenné tette őket a debreceni egyetemen.

A kör két most végzett vezetője, Debrecen megyei jogú város szamizdatterjesztői, a KLTE botrányhősei, Broszman György és Jászberényi Attila a JOK múltjáról és jelenéről beszél.

Broszman György: Eltemették Jászi Oszkár hamvait. A Farkasréti temetőben illusztris gyászolósereg, bár nem gyászol: ünnepel. Sem nem sereg – kevesen vagyunk. Mindenki itt van, aki számít, kivéve a kormányt. Úgy látszik, nekik nem számít. Mi, a debreceni Jászi Oszkár Kör tagjai sem koszorúztunk.

Zádori Zsolt: Miért nem koszorúzott a JOK?

B. Gy.: Én nagyon jól tudom, hogy miért nem koszorúzott. Jászberényi a Jászi-temetés előtt két héttel közölte velem, velem, aki Pásztón vagyok tanár, ahol nincs crossbar, hogy hívjam fel Litvánt vagy L. Nagy Zsuzsát, és jelentsem be koszorúzási szándékunkat.

Jászberényi Attila: Tehát, hogy nem koszorúztunk, az technikai kérdés. Persze a kormány sem koszorúzott, ez viszont nem technikai, hanem politikai kérdés. Bár agglomerációs pajtásaim kisiskolás koromban Jászinak neveztek, a kör nem rólam kapta a nevét. Az egyetemen megjelent egy tenyérnyi cetli, hogy Jászi Oszkár Kör alakul. Az ötlet valószínűleg Walluch Tibortól származott, aki később megjelentetett egy Csécsy-kötetet, vagy Nagy Pistától, aki ekkor a Történelem Intézet könyvtárosa, ’88-ig a JOK fő szervezője. A kör születése nemigen értelmezhető a debreceni egyetem című klíma nélkül, mert amikor indult, arról volt szó, hogy ez a csengeysta hagyomány újrakezdése.

Z. Zs.: Nagy Pista Csengeyt akarta volna folytatni?

B. Gy.: Nem, Nagy Pista sokkal tudatosabban csinálta. Nem akart langyos népfrontos ellenzéki kört. Volt egy hihetetlen jó elve, abból indult ki, hogy ki honnan jött – és nagyon ügyesen megtalált bennünket, akikben nem voltak debreceni „legyökerezések”. Szerintem az összes „debreceni” egyetemi szervezet oppozíciójaként élt a JOK.

J. A.: Jó, ez így volt ’88 ősze után, de ’85-ben azok csinálták, akik ’86 tavaszára kihozták a Határ 1. számát, azok, akik átvették a stafétabotot az egyetemi ellenzékiség nevű versenyszámban. Ők feleltek meg az 1985-ös esztendő debreceni egyetemi ellenzéki követelményeknek: hagyományok tiszteletben tartása, fraternizálás a tanárokkal, családi kapcsolatok a város vezetőivel, és emellett okos, óvatos, ügyes nyitás a másság felé. Mert igazából Jászihoz lehet igazodni. Láttuk, hogy az Antall-kormányon kívül ki mindenkinek sikerült.

Z. Zs.: Persze, hisz mit tudtunk róla? Hogy ő volt dunai patrióta, nemzetiségi miniszter, a szociológia hazai úttörője, demokrata, gyűlölte a diktatúrákat és azok is őt. Ezzel bárki azonosulhatott.

J. A.: Ahogy én látom az egyetemi ellenzékiség történetét, nagyjából a 70-es évek második felétől a próbálkozások nem azon buktak el, hogy kicsinálták őket – persze ez is nagyban hozzájárul –, a fő ok, hogy nem volt hozzá ember. A JOK-ban voltak emberek. Könnyű lenne most visszavetíteni, hogy a JOK-ban már ’88-ban, egy évvel a kerekasztal felbomlása előtt végbement az a polarizálódás, ami később az SZDSZ–MDF szembenállásaként értelmeződött. De az igaz, hogy amint a JOK a kezünkbe került, a modor, a hangvétel, a technikák és főleg a gondolkodás a körön belül radikalizálódott. Itt meg kell jegyeznem, hogy akik a JOK-ot ’88-tól csinálták, erősen urbanizált szocializációval rendelkeztek.

B. Gy.: Ha ezt úgy gondolod, hogy a JOK-tagok városlakók, ez így nem igaz. Az viszont elmondható, hogy a gondolkodásunk mindenképp városias, polgári. De hát a kör nem elsősorban intellektuális társaság, inkább baráti csapat. Szoros szellemi közösség, nem a szervezet szorította össze, hanem intenzív interakciók tették tartóssá.

Z. Zs.: Én úgy látom, hogy a JOK-nak mindig az ideái voltak a fontosak, hogy mindig kitaláljunk valamit, hogy beszélgethessünk róla. Ha elkészült a terv, a megvalósítás nem érdekelt bennünket annyira. Olyan ötletekre gondolok, mint Jászi hamvainak hazaszállítása, a Pető Ernő-féle Szamojéd Kiadó 1986 Debrecenben, a „70-es évek”-kiállítás és szöveggyűjtemény, erősen politikus szakkollégium, diák-érdekvédelem, a Gyulai Csaba-féle performance-ok stb. A környezetünk számára mi inkább képviseltünk libertinus értékeket (van-e ilyen?), mintsem liberálisokat. Deviáns banda, nevezzük hordának (élelemszerzői és fajfenntartó közösség), akik ráadásul nem is kapnak rossz jegyeket. Dühítő lehetett ez.

B. Gy.: Annyit beszéltünk itt a JOK negatív meghatározóiról, de legalább ilyen lényeges, hogy mindannyian társaságra vágytunk, jó arcokra, magvas gondolatokra, sületlen viccekre. És ilyen szempontból igen sikeres a kör, hisz csodálatos embereket ismerhettünk meg egymásban. Hogy mi mennyire vagyunk liberálisok? Politikailag egyértelmű, elfogadjuk a liberális premisszákat, de talán a tolerancia a leglényegesebb, a JOK talán ebből adott a legtöbbet.

Z. Zs.: Én nagyon fontosnak érzem, hogy minket nem ért felkészületlenül a rendszerváltás. Amellett, hogy a szóhasználatunkba bekerült az 1956-os forradalom, Nagy Imre, a Szolidaritás, a demokratikus ellenzék, mindennapjainkban éltük meg a változást, analizáltunk és vitatkoztunk. Mekkora hatással volt az egyetemre a JOK?

J. A.: Semekkorával. A stílus hathatott talán. Broszman az 1989-es diákrektor-választáson 200 szavazatot kapott, 10 százalék alatt. A JOK ránk hatott, mert mi voltunk a JOK. Egyébként jól jöhetett az egyetemnek is a kirakatba, íme egy kedves deviáns társaság, amelynek ugyan nincs befolyása az egyetemi ifjúságra, de birtokában van bizonyos kulturális kódoknak. Szükséges lehetett ez bizonyos helyzetekben. Így szerzett a Sorostól pénzt a bölcsész-szakkollégiumnak a JOK.

B. Gy.: Igen, emlékszem, hogy amikor lejött Miszlivetz Ferenc, hogy megnézze, mi készül itt, elmenekült a szakkollégium üléséről. Utána eljött a JOK-hoz, sokan odacsődültek a kollégiumból is (mindig nyitottak voltunk), és ott kijelentette, hogy a szakkollégium nem kap egy vasat sem. Mi, Sarankó Mártival egész éjjel győzködtük, hogy adjon pénzt, mert a szakkollégiumé a jövő. Ne féljen, majd mi belülről jobbá tesszük. Igazi KISZ-es, MSZMP-s elképzelés volt. Két év múlva, miután a kollégium egyértelműen megbukott, mi egy tervezettel próbálkoztunk náluk. A 70-es évek kultúrájának vizsgálata a neoavantgárdtól a Mézga-családig. Az évfolyamtársainkból álló direktórium csak minket utasított el, mást senkit. Egyébként ez a tervezet a Magyar Tudományért című alapítványtól támogatást nyert.

Z. Zs.: Miért nem politizáltok pártokban, hisz lételemetek a politika, szinte minden volt ellenzéki csoporttal kapcsolatban álltatok. Tehetségetek is van annyi, mint némely fideszesnek.

J. A.: Most okoskodni fogok. A mi kamaszkori szocializációnk a későkádárizmusban folyt, épp abban az érzékeny átmenetben, amikor paradigmaváltás történt: frizsiderszocializmusból a videobolsevizmusba. Az értékrendszerünket olyan motívumok alapozták meg, mint a kisfröccs meg a rádiómagnó, mint ’68 mítosza és a neokonzervativizmus. Nagyjából a Fidesz-vezetők is ugyanezeket az élményeket élték át: Szécsi Pál, Ősz Ferenc, Beatrice, Hajnóczy, Petri, Mazsola és Tádé. Csak ők a középiskola után Pestre kerültek, mi Debrecenbe. Gyakorlatilag életterünk leszűkült, perifériára kerültünk. És mi felvállaltuk ezt, ki így, ki úgy. Az igazi életterünk a periféria lett, jellemző kultúránk a kocsma. Másutt nincs nexus, nincsenek normális emberek, nem lehet beszélni senkivel.

B. Gy.: Nagyon sok tekintetben hasonlónak érzem a 70/80-as évek fordulójának ellenzékét. Gyönyörűen szemlélteti ezt a Napló. Valaki, valakik írják benne, hogy esznek, isznak, basznak, nem tesznek semmit, ha tesznek, akkor ezt nem tekintik valaminek. Kínlódnak magukkal. 40 évesen rock and rolloznak, szidják a rendszert, szamizdatokat csinálnak. Mi is körülbelül ezt csináltuk, ebben az öregségben nagyon hasonlítottunk az egykori ellenzékre. Ők későn öregedtek, mi korán.

J. A.: A Fideszre visszatérve: ők profik; mi valószínűleg sohasem leszünk azok. Ők merik vállalni, hogy yuppie-k. A mi helyzetünkkel ez a legnagyobb probléma, hogy nagyon nehéz a váltás, nehéz kiszállni, új helyzet kell mindenképpen. A régi ellenzékieknek is ez kellett, Nagy Bálint csontkemény hipszter volt, amikor kiment az USA-ba, yuppie-ként tért vissza.

Z. Zs.: Kirajzolódik a beszélgetés során, hogy kulcsfogalom a periféria. Abban egyetértünk, hogy a periféria, a provincia önmagában nem érték, mondhatjuk, hogy sőt. De ha nem fog el bennünket a félsz, ami kiszorítottságunkból adódhat, nem kezdünk a centrumok szapulásába, sem provincializmusunk dicsőítésébe, akkor a periféria igen sok iróniát adhat, védelmül a hülyeség ellen. Így „menekülhettünk” meg pl. a reformkonyhától, az újvallásosságtól és a műnépitől. Rájöttünk, hogy a provinciában nem kell feltétlenül provinciálisnak lenni.

B. Gy.: Az biztos, hogy én nagyon jól éreztem magam a JOK-ban. Voltak csodálatos éveink, főleg ’89. Nekem hiányzik a szamizdatokért rohangálás, a vitatkozás a szervekkel, a tüntetgetés, a lakásokon meghallgatott Tamás Gazsi, Szabó Miklós, Nagy Jenő, Rácz Sanyi bácsi…

J. A.: Látod, ez a Te nagy romanticizmusod. Broszman az igazi kelet-europenyec, aki szamizdatol, tüntet, protestál, bujkál. De már váltani kell! Higgyétek el, én is szerettem ezeket csinálni, de már… Jászi temetése után jegyeztem fel ezt. A szertartás végeztével beültünk egy sört meginni a „sírkert-sörkert”-be. Rajtunk kívül naná, hogy Petri és Konrád. Üldögélünk, sörözünk, napozunk, szemezünk Petrivel. Megjelenik Temesi Ferenc, a régi szegedi. Én: Szia. Megismersz? T. F.: Persze, szevasztok! Én: Temetésen? T. F.: Épp ellenkezőleg.

Z. Zs.: Születés?

• Kultúra