Skip to main content

A frizsiderszocializmus és a videobolsevizmus gyermekei

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Jászi Oszkár Kör, Debrecen


A Jászi Oszkár Kör (JOK) a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen alakult 1985 októberében. A kör története talán két szakaszra bontható. Az első szakaszban a szaktudományos, ismeretterjesztő jelleg dominált. Tagsága igen heterogén volt: reform-KISZ-esek, népiek, liberálisok, anarchisták, trockisták. Az összetartó erőt közöttük elsősorban Nagy Pista, a Történelmi Intézet akkori könyvtárosa teremtette meg és az az általános felismerés adta, hogy valami nem stimmel az egyetemen, a városban, az országban. Eleinte a kör nem volt egyéb eseményekre összeverődő szerveződő hallgatóságnál. Nagy István azonban ennél többet, aktív, együttgondolkodó, ellenzéki kört akart. Ennek már voltak előzményei a KLTE-n, Csengey Dénes és társasága meg a „Teaház”-csoport voltak közülük a legsikeresebbek.

A JOK-on belül kialakult egy liberális társaság (Walluch Tibor, Pető Ernő, Kovács Ferenc, Jászberényi Attila, Broszman György és mások), akik ’85-től fokozatosan, majd ’88-tól egyértelműen ellenzékivé formálták a kört. 1989-ben a tavaszi diákrektor-választáson a JOK-osok Több Párt álnéven szervezett „ál-ternatív” programot szerveztek. Ekkor és itt vált a kör egyszerre politikai és kulturális közösséggé. Beteges irtózásuk minden kulturális hierarchizálástól, vonzódásuk a 70-es évek tömegkultúrájához, különös, konvencionálisnak semmiképp sem nevezhető életvitelük, tekintélyelvtelenségük összetéveszthetetlenné tette őket a debreceni egyetemen.

A kör két most végzett vezetője, Debrecen megyei jogú város szamizdatterjesztői, a KLTE botrányhősei, Broszman György és Jászberényi Attila a JOK múltjáról és jelenéről beszél.

Broszman György: Eltemették Jászi Oszkár hamvait. A Farkasréti temetőben illusztris gyászolósereg, bár nem gyászol: ünnepel. Sem nem sereg – kevesen vagyunk. Mindenki itt van, aki számít, kivéve a kormányt. Úgy látszik, nekik nem számít. Mi, a debreceni Jászi Oszkár Kör tagjai sem koszorúztunk.

Zádori Zsolt: Miért nem koszorúzott a JOK?

B. Gy.: Én nagyon jól tudom, hogy miért nem koszorúzott. Jászberényi a Jászi-temetés előtt két héttel közölte velem, velem, aki Pásztón vagyok tanár, ahol nincs crossbar, hogy hívjam fel Litvánt vagy L. Nagy Zsuzsát, és jelentsem be koszorúzási szándékunkat.

Jászberényi Attila: Tehát, hogy nem koszorúztunk, az technikai kérdés. Persze a kormány sem koszorúzott, ez viszont nem technikai, hanem politikai kérdés. Bár agglomerációs pajtásaim kisiskolás koromban Jászinak neveztek, a kör nem rólam kapta a nevét. Az egyetemen megjelent egy tenyérnyi cetli, hogy Jászi Oszkár Kör alakul. Az ötlet valószínűleg Walluch Tibortól származott, aki később megjelentetett egy Csécsy-kötetet, vagy Nagy Pistától, aki ekkor a Történelem Intézet könyvtárosa, ’88-ig a JOK fő szervezője. A kör születése nemigen értelmezhető a debreceni egyetem című klíma nélkül, mert amikor indult, arról volt szó, hogy ez a csengeysta hagyomány újrakezdése.

Z. Zs.: Nagy Pista Csengeyt akarta volna folytatni?

B. Gy.: Nem, Nagy Pista sokkal tudatosabban csinálta. Nem akart langyos népfrontos ellenzéki kört. Volt egy hihetetlen jó elve, abból indult ki, hogy ki honnan jött – és nagyon ügyesen megtalált bennünket, akikben nem voltak debreceni „legyökerezések”. Szerintem az összes „debreceni” egyetemi szervezet oppozíciójaként élt a JOK.

J. A.: Jó, ez így volt ’88 ősze után, de ’85-ben azok csinálták, akik ’86 tavaszára kihozták a Határ 1. számát, azok, akik átvették a stafétabotot az egyetemi ellenzékiség nevű versenyszámban. Ők feleltek meg az 1985-ös esztendő debreceni egyetemi ellenzéki követelményeknek: hagyományok tiszteletben tartása, fraternizálás a tanárokkal, családi kapcsolatok a város vezetőivel, és emellett okos, óvatos, ügyes nyitás a másság felé. Mert igazából Jászihoz lehet igazodni. Láttuk, hogy az Antall-kormányon kívül ki mindenkinek sikerült.

Z. Zs.: Persze, hisz mit tudtunk róla? Hogy ő volt dunai patrióta, nemzetiségi miniszter, a szociológia hazai úttörője, demokrata, gyűlölte a diktatúrákat és azok is őt. Ezzel bárki azonosulhatott.

J. A.: Ahogy én látom az egyetemi ellenzékiség történetét, nagyjából a 70-es évek második felétől a próbálkozások nem azon buktak el, hogy kicsinálták őket – persze ez is nagyban hozzájárul –, a fő ok, hogy nem volt hozzá ember. A JOK-ban voltak emberek. Könnyű lenne most visszavetíteni, hogy a JOK-ban már ’88-ban, egy évvel a kerekasztal felbomlása előtt végbement az a polarizálódás, ami később az SZDSZ–MDF szembenállásaként értelmeződött. De az igaz, hogy amint a JOK a kezünkbe került, a modor, a hangvétel, a technikák és főleg a gondolkodás a körön belül radikalizálódott. Itt meg kell jegyeznem, hogy akik a JOK-ot ’88-tól csinálták, erősen urbanizált szocializációval rendelkeztek.

B. Gy.: Ha ezt úgy gondolod, hogy a JOK-tagok városlakók, ez így nem igaz. Az viszont elmondható, hogy a gondolkodásunk mindenképp városias, polgári. De hát a kör nem elsősorban intellektuális társaság, inkább baráti csapat. Szoros szellemi közösség, nem a szervezet szorította össze, hanem intenzív interakciók tették tartóssá.

Z. Zs.: Én úgy látom, hogy a JOK-nak mindig az ideái voltak a fontosak, hogy mindig kitaláljunk valamit, hogy beszélgethessünk róla. Ha elkészült a terv, a megvalósítás nem érdekelt bennünket annyira. Olyan ötletekre gondolok, mint Jászi hamvainak hazaszállítása, a Pető Ernő-féle Szamojéd Kiadó 1986 Debrecenben, a „70-es évek”-kiállítás és szöveggyűjtemény, erősen politikus szakkollégium, diák-érdekvédelem, a Gyulai Csaba-féle performance-ok stb. A környezetünk számára mi inkább képviseltünk libertinus értékeket (van-e ilyen?), mintsem liberálisokat. Deviáns banda, nevezzük hordának (élelemszerzői és fajfenntartó közösség), akik ráadásul nem is kapnak rossz jegyeket. Dühítő lehetett ez.

B. Gy.: Annyit beszéltünk itt a JOK negatív meghatározóiról, de legalább ilyen lényeges, hogy mindannyian társaságra vágytunk, jó arcokra, magvas gondolatokra, sületlen viccekre. És ilyen szempontból igen sikeres a kör, hisz csodálatos embereket ismerhettünk meg egymásban. Hogy mi mennyire vagyunk liberálisok? Politikailag egyértelmű, elfogadjuk a liberális premisszákat, de talán a tolerancia a leglényegesebb, a JOK talán ebből adott a legtöbbet.

Z. Zs.: Én nagyon fontosnak érzem, hogy minket nem ért felkészületlenül a rendszerváltás. Amellett, hogy a szóhasználatunkba bekerült az 1956-os forradalom, Nagy Imre, a Szolidaritás, a demokratikus ellenzék, mindennapjainkban éltük meg a változást, analizáltunk és vitatkoztunk. Mekkora hatással volt az egyetemre a JOK?

J. A.: Semekkorával. A stílus hathatott talán. Broszman az 1989-es diákrektor-választáson 200 szavazatot kapott, 10 százalék alatt. A JOK ránk hatott, mert mi voltunk a JOK. Egyébként jól jöhetett az egyetemnek is a kirakatba, íme egy kedves deviáns társaság, amelynek ugyan nincs befolyása az egyetemi ifjúságra, de birtokában van bizonyos kulturális kódoknak. Szükséges lehetett ez bizonyos helyzetekben. Így szerzett a Sorostól pénzt a bölcsész-szakkollégiumnak a JOK.

B. Gy.: Igen, emlékszem, hogy amikor lejött Miszlivetz Ferenc, hogy megnézze, mi készül itt, elmenekült a szakkollégium üléséről. Utána eljött a JOK-hoz, sokan odacsődültek a kollégiumból is (mindig nyitottak voltunk), és ott kijelentette, hogy a szakkollégium nem kap egy vasat sem. Mi, Sarankó Mártival egész éjjel győzködtük, hogy adjon pénzt, mert a szakkollégiumé a jövő. Ne féljen, majd mi belülről jobbá tesszük. Igazi KISZ-es, MSZMP-s elképzelés volt. Két év múlva, miután a kollégium egyértelműen megbukott, mi egy tervezettel próbálkoztunk náluk. A 70-es évek kultúrájának vizsgálata a neoavantgárdtól a Mézga-családig. Az évfolyamtársainkból álló direktórium csak minket utasított el, mást senkit. Egyébként ez a tervezet a Magyar Tudományért című alapítványtól támogatást nyert.

Z. Zs.: Miért nem politizáltok pártokban, hisz lételemetek a politika, szinte minden volt ellenzéki csoporttal kapcsolatban álltatok. Tehetségetek is van annyi, mint némely fideszesnek.

J. A.: Most okoskodni fogok. A mi kamaszkori szocializációnk a későkádárizmusban folyt, épp abban az érzékeny átmenetben, amikor paradigmaváltás történt: frizsiderszocializmusból a videobolsevizmusba. Az értékrendszerünket olyan motívumok alapozták meg, mint a kisfröccs meg a rádiómagnó, mint ’68 mítosza és a neokonzervativizmus. Nagyjából a Fidesz-vezetők is ugyanezeket az élményeket élték át: Szécsi Pál, Ősz Ferenc, Beatrice, Hajnóczy, Petri, Mazsola és Tádé. Csak ők a középiskola után Pestre kerültek, mi Debrecenbe. Gyakorlatilag életterünk leszűkült, perifériára kerültünk. És mi felvállaltuk ezt, ki így, ki úgy. Az igazi életterünk a periféria lett, jellemző kultúránk a kocsma. Másutt nincs nexus, nincsenek normális emberek, nem lehet beszélni senkivel.

B. Gy.: Nagyon sok tekintetben hasonlónak érzem a 70/80-as évek fordulójának ellenzékét. Gyönyörűen szemlélteti ezt a Napló. Valaki, valakik írják benne, hogy esznek, isznak, basznak, nem tesznek semmit, ha tesznek, akkor ezt nem tekintik valaminek. Kínlódnak magukkal. 40 évesen rock and rolloznak, szidják a rendszert, szamizdatokat csinálnak. Mi is körülbelül ezt csináltuk, ebben az öregségben nagyon hasonlítottunk az egykori ellenzékre. Ők későn öregedtek, mi korán.

J. A.: A Fideszre visszatérve: ők profik; mi valószínűleg sohasem leszünk azok. Ők merik vállalni, hogy yuppie-k. A mi helyzetünkkel ez a legnagyobb probléma, hogy nagyon nehéz a váltás, nehéz kiszállni, új helyzet kell mindenképpen. A régi ellenzékieknek is ez kellett, Nagy Bálint csontkemény hipszter volt, amikor kiment az USA-ba, yuppie-ként tért vissza.

Z. Zs.: Kirajzolódik a beszélgetés során, hogy kulcsfogalom a periféria. Abban egyetértünk, hogy a periféria, a provincia önmagában nem érték, mondhatjuk, hogy sőt. De ha nem fog el bennünket a félsz, ami kiszorítottságunkból adódhat, nem kezdünk a centrumok szapulásába, sem provincializmusunk dicsőítésébe, akkor a periféria igen sok iróniát adhat, védelmül a hülyeség ellen. Így „menekülhettünk” meg pl. a reformkonyhától, az újvallásosságtól és a műnépitől. Rájöttünk, hogy a provinciában nem kell feltétlenül provinciálisnak lenni.

B. Gy.: Az biztos, hogy én nagyon jól éreztem magam a JOK-ban. Voltak csodálatos éveink, főleg ’89. Nekem hiányzik a szamizdatokért rohangálás, a vitatkozás a szervekkel, a tüntetgetés, a lakásokon meghallgatott Tamás Gazsi, Szabó Miklós, Nagy Jenő, Rácz Sanyi bácsi…

J. A.: Látod, ez a Te nagy romanticizmusod. Broszman az igazi kelet-europenyec, aki szamizdatol, tüntet, protestál, bujkál. De már váltani kell! Higgyétek el, én is szerettem ezeket csinálni, de már… Jászi temetése után jegyeztem fel ezt. A szertartás végeztével beültünk egy sört meginni a „sírkert-sörkert”-be. Rajtunk kívül naná, hogy Petri és Konrád. Üldögélünk, sörözünk, napozunk, szemezünk Petrivel. Megjelenik Temesi Ferenc, a régi szegedi. Én: Szia. Megismersz? T. F.: Persze, szevasztok! Én: Temetésen? T. F.: Épp ellenkezőleg.

Z. Zs.: Születés?




















































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon