Vicsek Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Már megint nyüszítenek a rádiósok. Van, akit a közelmúltja diderget, van, akit a kiszámíthatatlan jövő. Csak azért szállok be a rádiózásról nyitott vitába, mert tudom: nincs megoldás. Nincs olyan politikai döntés, amelyik ne járna súlyos károkkal. (A tétlenség is döntés, az időhúzás is roncsol.)

De legalább megpróbálom összegyűjteni a lehetséges változatokat és a velük járó előnyöket és hátrányokat. Régóta nem kínálkozott annyi esély a normális rádiózásra, mint most. Van tehát mit elrontani.

Ami most van a rádióban, az nagyon rossz. Remeg az emberek gyomra, a dilettánsoké azért, mert nem megy nekik a munka, a korábban sikereseké pedig azért, mert alig jutnak munkához. Laposak a párbeszédek, unalmasak a kérdések, rengeteg a duma – minden csatornán, de alig sütik ki a beszélgetések közben, hogy miért is keveredett a stúdióba a riportalany.

A mindennapok dübörgő izgalmai tompított zümmögéssé satnyulnak a membránokon. (Most a zenei kínálatról nem beszélek, meg arról, hogy a Bartókon nem hallgatható igazán komolyzene, mert okítás folyik, meg hasbeszélés mondvacsinált ügyekről, irodalmi álviták a szerző ujja közét is kinyalva, mert olyan csodálatosat alkotott.)

Miért van ez így? Tudjuk. Minek mondjam újra végig a leckét? Már a végeredményt is ismerjük. Nem volt hiábavaló a küzdelem. Főleg, hogy szerintem ez a játszma a tévedések és az önbecsapások csatája volt. A választások után három nappal ismerték be először az MDF politikusai, hogy 15 százalékkal jobb eredményre számítottak, és ezután komolyabban veszik a közvélemény-kutatásokat. Négy évig tántoríthatatlanul hittek abban, hogy a valóság a sajtó alkalmazottja. Pechükre a paktum nem söpörte ki rendesen a padlást, ott maradt egy vacak minisztertanácsi rendelet, az 1974/90-es, és arra felcsimpaszkodott a teljes magyar közélet. A nyilvánosságra fogták az összes baklövést. Az Antall-kormány elhitette önmagával, hogy ők jók, csak a sajtó lehorgaszt. Elhitették önmagukkal az újságírók, hogy az Antall-kormány bírálata lesz a döntő a választásokon. Ezt elhitték az alelnökök is, és a téveszmével meglékelték a koalíciót. Elhitették önmagukkal az ellenzékiek, hogy érdemes húzni az időt. (Ez nagyrészt bejött.) Elhitette önmagával Antall József, hogy úri módon megoldható a bekebelezés. Meg is sértődött, az összes szárnysegédjével együtt, amikor nem sikerült. Elhitette önmagával az alelnök, hogy ért a rádióhoz, hiszen már hallgatta.

Hogy durva ne legyek, csak arra utalok, hogy aki fizetett már illetéket, az még nem feltétlenül illetékszakember.

Ennyi elég annak érzékeltetésére, hogy a valóságtól igencsak elrugaszkodott közegben éltünk. Micsoda fantasztikus lehetőségek a szabad értelmezésekre, a szellem szabad szárnyalására…

Majdnem elfelejtettem: csak az áldozatok igaziak. Emberek, akik évtizedeket töltöttek a szakma megtanulásával, egyetemekre jártak, követték a világ és a kis haza eseményeit, hogy segítsenek a hallgatónak tájékozódni, majd se szó, se beszéd, úgy hókon vágták őket, hogy csak úgy nyekkentek. Nem a személyes sajnálatra pazarlom a helyet, hanem arra gondolok, hogy a többség hivatásnak tekintette az újságírást, nota bene a zenei szerkesztést, majd a fejükben évtizedek alatt kialakított renddel együtt kizsákolták őket. Vagyis azokat a könyvespolcokat döntögették le, kottatárakat, lexikonokat, archívumokat szórták ki az utcára, amelyek segítségével tájékozódhatott volna a hallgató. Ez az ország már régóta félszavakból értette egymást. Kidobták a félszavakat. És ezzel nem is foglalkozom tovább, mert már az se nagyon izgat, hogy ez miként fordulhatott elő. Olyan közegben, ahol a képzelet az úr, de nem művészek vezetik a pennát, jó nagy paca lesz. (A festő majom a másik változat, Győrffy Miklós szerint.)

Ebben a világban egyetlen embertípus virul. Az, aki morálisan univerzális. Tegyük fel, főszerkesztő lesz Gombár idején, de aktívan részt vesz a Csúcs-puccs előkészítésében, legalábbis rá hivatkozik Csúcs a nyilvánosság előtt, és nicsak, máris együtt ünnepel az új hatalommal. Producer a Gombár-érában, főszerkesztő Csúcs által kinevezve, de már tüsténkedik a szegfűágyásban.

Csak azért érdemelnek említést, mert a rádió nagyon különös üzem. Ha a riporternek, a szerkesztőnek nincs önálló véleménye a dolgokról, akkor nincs mihez képest kérdeznie, nincs miről műsorokat csinálnia. De azért annak a sok autonóm személyiségnek valamilyen rendben illene dolgoznia. Mert a rádió egy gyár. Műsort állít elő.

Ráadásul közszolgálati terméket, vagyis úgy általában a köz kívánatára kell termelnie. Most jönnek a csapdák. Ugye az előbb már tisztáztuk, hogy milyen elvarázsolt kastély a rádió. Néhány főnök szabadon átalakíthatja a kialakult rendeket, megszabja a műsorok helyét, terjedelmét, előfordulási gyakoriságát stb. Dönt. Határoz a köz helyett. Képviseli azt. Felkészült, ismeri a rádiózás hagyományait, a hazai politikai, művészeti élet értékeit, és az alapján eldönti, hogy miből, mennyit, mikor és kitől halljon a hallgató. Van egy másik eset is. Halvány segédfogalma sincs a hazai viszonyokról, büszke arra, hogy odamondogat az íróknak, pöffeszkedik, és eldönti, hogy kik, miről, milyen műsorokban, mit.

A két változat között jogilag ma még semmi különbség. Mind a két esetben a teljes hatalommal felkent vezető intézkedik a rádió élén. És soha ki nem derülhet, hogy melyik cselekedett rosszul. Legfeljebb az alattvalóik lihegésének szaporaságából következtethetnek arra, hogy merényletet követtek-e el a rádiózás ellen, vagy ügyes fiúk voltak. Nincs ugyanis hivatalos szervezet, amely elbírálhatná a munkájukat. Az alelnök maga a közakarat. Nem is tud mást csinálni. Nem tartozik elszámolni senkinek a munkájával. Garázdálkodhat, kiélheti a rögeszméit, pláne, ha a kormány ehhez hallgatólagosan hozzájárul, és ad is még kiegészítésül 100 millió forintot.

Az egyetlen támpont, hogy a szervezeten belül lévő rádiósok mit adnak be neki. A magánérdekek liánként fonják át meg át a közhivatkozásokat. Persze könnyű a helyzet, ha az intézmény vezetőjének vágyai könnyen kitalálhatóak, hiszen nem túl bonyolultakat gondol.

És ekkor szólalnak meg az altatás professzorai. Arra szoktak hivatkozni, hogy senki ne csináljon addig semmit, amíg meg nem alkotja a közszolgálati rádió definícióját, a pontos kötelezettségeket, a közönség igényét stb. Alapos felmérést szoktak sürgetni, hogy a vizsgálat derítse ki a teendőket. Akár adjon útmutatást. S ha ez mind megvan, csak akkor szabad változtatni a műsorrenden, a kialakult szervezeten, a bármin.

Ügyes. A szocialista – még a régi – határozatok nyelve is tetten érhető olykor ezekben a csapdákban, amelyek semmi másra nem hivatottak, mint behúzni a kéziféket. Feltéve, hogy sem Mozart, sem a Ford-modellek tervezői nem úgy alkottak remekműveket, hogy előbb megkérdezték az embereket, szerintük milyen is lenne az ideális szonáta vagy világautó.

Az út így sem járható, de sok időt el lehet vele vesztegetni.

Nem elkerülhető ugyanis a végtelen alkuk sorozata. Van, aki iterációnak hívja, de a lényeg a felhatalmazásokban rejlik. Akinek van elég befolyása a saját véleménye érvényesítésére, annak lesz igaza. Olyan lesz a rádió. Nem teljesen, de nagyon. Korányi Petőfije kulturális lenne – költségvetési pénzből. Van, aki sok kabarét rakna a csatornára, meg rengeteg kellemes zenét és sportot, és kész. De akkor mi lesz a szocióval meg a tudománnyal? Ők is ott laknak – részben. A saját ötleteimmel már elő sem állok, hiszen éppen arról írok, hogy nem szívesen néznem végig újra, ahogy néhányan kitömik magukat közszolgálati vatelinnel, és úgy nyomulnak. Nagy meglepetés aligha van abban, hogy szerintem a médiatörvény a megoldás. Ha már annyit vacakoltak vele az urak, csaknem megalkották, persze a gazdasági feltételekkel, a technikai szabályozással együtt, akkor éppen most engednék ki a kezükből az elvszerű megoldás lehetőségét. Abban a csomagban benne foglaltatik az elnök ellenőrzése – politikai, anyagi, szellemi –, lennének, akik megítélnék a műsorokat – utólag, s végre független lehetne az intézmény a politikusoktól, a kormánytól. Egyszerre lehetne a rádió szabad és ellenőrzött. De ha megint hosszú hónapok telnek el a törvény előterjesztéséig, mert a rekonstrukció, a kényszeralkuk kijavítása elhúzódik a tél beálltáig, akkor ki és milyen rádión keresztül mondja el a hallgatónak, hogy jól választott, nincs gőg az éterben, sem a politikában, megváltozott a rádió hangja. Is.

De addig is minden nap egy csepp csalódás, ha tétlen a hatalom, ha nem képes megszabadulni a kellemetlen örökségektől. Ráadásul nem léphet jogszerűtlenül, és például nekem az a jogszerűség még csak nem is elég, amelyre az előző kormány támaszkodott.

Új jogi formák kidolgozása nélkül is megelőzhető, hogy megint kegyeket osztogassanak a kinevezésekkel, mert akkor ismét hitbizománnyá válik az intézmény, s az átmeneti időszakban kiosztott jogosítványok is átmenetiek lesznek.

Hacsak nem közvetlenül kapnak legitimációt a parlamenttől, de még ez is kevés önmagában, szükséges hozzá a rádiós szakmai szervezetek és a maradék szakmai közösségek hangja.

Vicsek Ferenc
a Petőfi rádió volt megbízott igazgatója,
a Magyar Rádió Kísérleti Műhelyének volt vezetője

• Vita