A téma

A párt vezetői egy általuk életre hívott tudományos albizottságtól[SZJ] új, tudományosan igazolható tényeket várnak annak tudományos eldöntésére, hogy tudományosan indokolt-e módosítani az ’56-os események eddigi hivatalos értékelését. Mint hogyha valaki megszámlálná egy elefánt vörösvérsejtjeit, hogy tudományosan megállapítsa: valóban elefánttal van-e dolga? Én mint tudománytalan lény úgy vélem: agyar és ormány elegendő bizonyíték. ’56 októberében a nép túlnyomó többsége és szinte az egész munkásosztály fellázadt a sztálini államhatalom ellen. Elképzelhető-e, hogy egy nép, és különösképpen egy uralkodó osztály megdöntse a saját hatalmát? Számomra tehát nem tudományos téma, hogy ’56 mi volt. A kutatásnak foglalkoznia kell a részletekkel, azzal is, hogy miféle ellenforradalmi erők milyen eséllyel kapcsolódtak bele a forradalmi eseményekbe; de az egész komplexus újraértékeléséhez nem tudomány kell, hanem demokratikus légkör.

Tamás István az ÉS február 3-i számában noszogatja Kádár Jánost,[SZJ] hogy teremtsen végre rendet régi ellentmondásos nyilatkozatai és cselekedetei között. Azt szeretné, ha a volt első titkár – érdekeinek fittyet hányva – nyilvánosság elé tárná hatalomra jutásának körülményeit. Én is áhítanám, hogy Kádár megszólaljon, mert fontos részletkérdésekre deríthetne fényt. A lényegről azonban már eleget tudunk. Néhány magánszemély szovjet felszólításra kormányt alakított, bevonult Budapestre, ezúttal nem fehér lovon, hanem szovjet tankban, a népfelkelés vívmányainak megóvását ígérte, továbbá teljes amnesztiát; ezután a régi-új uralom szétzúzta a spontánul kialakult népi szervezeteket és testületeket – a munkástanácsokat, a forradalmi tanácsokat, a demokratikusan választott szakszervezeteket –, helyreállította a monolit sztálini struktúrát, sok száz embert – talán ezernél is többet[SZJ] – kivégzett, tízezreket börtönbe és internálótáborokba csukott, százezrek menekültek ki az országból. Nincs szükség tudományos éleselméjűségre ahhoz, hogy eldöntsük: miként nevezzük a „népünk dicsőséges felkelése” által szétzúzott államapparátus restaurálását. A teljes nemzet hallotta 1956. november 1-jén a beszédet,[SZJ] amelyből ezt az idézetet vettem. De mire elhangzott, Kádár már átment az oroszokhoz. Jóakarói azt sugallják, hogy kényszerből. Ugyan már. Senki sem kényszeríthető arra, hogy nevével fémjelezzen egy történelmi korszakot.

A nagy téma tehát nem az, hogy „mit mond Kádár János”, hanem hogy miként fojthatta el évtizedeken át véres verejtékkel megszerzett tudását az ország. A valóságos életfeltételeket természetesen tudomásul kell venni valamiképpen. A lakosság porba sújtva, egyéb alternatíva híján a hatvanas évek közepén cserébe a több szabadságért és húsért elismerte a meglévő uralmi viszonyokat. Ezt a diktátumot nevezték évtizedeken át finoman „közmegegyezés”-nek vagy „konszenzus”-nak. De hogyan történt, hogy az értelmiség hangadói, majd túlnyomó többsége is ezt az egyedül lehetséges rosszat előbb „kisebb rossz”-nak, majd „nem is olyan rossz”-nak, „egész elfogadható”-nak, végül – Vas István más összefüggésben használt, mélyen jellemző kifejezésével élve – „aránylag nagyszerű”-nek élte meg? Nem kielégítő magyarázat erre, hogy Kádárék betartották ígéretüket, és hosszú ideig a több szabadságon kívül több húst is biztosítottak a lakosságnak. Kollektív elfojtással állunk szemben. Úgy látszik, nagyobb közösségek nem bírnak tartósan rossz lelkiismerettel élni. Másfél évtizeddel ezelőtt egy kiváló barátom, aki ma a liberális reformerek élvonalába tartozik, és engem feltehetően ortodox marxistának tekint, azt mondta egy kiránduláson, hogy Kádár teljesítménye csak Deák Ferencéhez hasonlítható. Azt válaszoltam neki, hogy Deák Ferenc azért – eltekintve attól, hogy a kiegyezés munkáját is összehasonlíthatatlanul magasabb szinten végezte el – nem vállalta magára Haynau és Bach tennivalóit. Az illető szánakozva nézett rám, mint olyan páriára, akin nem lehet segíteni.

Ezzel magam is tisztában voltam. Börtönéveimről szóló könyvem, az Emlékezés a régi szép időkre címet kapta, mert utólag csakugyan szépnek láttam azt a közel négy évet, amely meggátolta, hogy később lelkes arcot vágjak megalkuvásaimhoz. Más élményeket kellett feldolgoznom, mint „kinti szegény lecsukható” barátaimnak. Könyvemben beszámoltam arról, mennyire megrendített utólag az az 1957. szeptemberi újságokból rám kiabáló tény,[SZJ] hogy a legjobb magyar írók túlnyomó többsége – például Illyés, Tamási Áron, Veres Péter, Németh László, Pilinszky, Örkény, Vas, Szabó Lőrinc, Kassák, Füst Milán, Juhász Ferenc, Nagy László, Benjámin, Weöres, összesen mintegy kétszázan – aláírhatták ezt a mondatot: „A forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.” De hiszen háromnegyed évvel korábban még egy egységes antikádárista ország közegéből emeltek ki és rekesztettek börtönbe! Egyetlen magyarázatot kaptam erre, Csoóri Sándortól: mérvadó körök Illyéséknek megígérték, hogy ha lesz aláírás, nem lesz Déry-per. Aztán lett aláírás, de Déry-per is lett. Hogyan szerethette meg az írótársadalom azokat, akik ilyen rútul lóvá tették? Később még maga Déry is szeretgetni kezdte őket.

A nagy téma tehát nem az, amire Vitányi Iván terelné a figyelmet a Magyar Nemzetben publikált, megrázóan őszintétlen cikkében:[SZJ] Szerinte Csehszlovákia lerohanása után az értelmiség kettévált. Némelyek úgy vélték, hogy elfogytak a kádárizmus tartalékai. Ezekből lett később az úgynevezett demokratikus ellenzék. Mások – így ő is – tévesen arra a következtetésre jutottak, hogy a kádárizmus még mindig megújítható. A kádárizmus tartalékai azonban már 1956. november 4-én és 1958. június 16-án teljesen kifogytak. Ezt az élményemet 1978. június 17-én így próbáltam összefoglalni:

Ma húsz éve

Ma húsz éve egy kibliszagú zárka
júniusi iszonyatába
betört a gyászhír. A halottak
lila nyelvvel rácsunkon lógtak.

„Pár bolsival kevesebb” – szólt egyik társam
megmérgezve a kétségbeesést is.

Halkul szégyenszemre a gyász.
Halhatatlan az árulás.

Azóta másképpen élek.
Kinőtt belőlem is a gyom
Gyilkosok között fütyörészek
s tudom hogy tudják hogy tudom.

Hallgatok de teli torokból.
Saját arcból álarcot hordok.
Az egyezséget ismerem jól.
Az ujjlenyomatok láttán vigyorgok.

Nyugat-Berlinben írom ezt.
K. a konyhában énekelni kezd.

Az asztalon tányér, pohár, kés.
Mi a túlélés? Lezüllés?

Eltekintve tehát attól, hogy a Vitányi által tévedésnek becézett döntés milyen társadalmi előnyökkel járt és az ellenkező elhatározás milyen hátrányokat vont maga után évtizedekig (miközben a tévedők elfogadták, sőt ki is használták a nem tévedőket sújtó ebzárlatot), az igazi szétválás – legalábbis az ’56-ban már felnőtt nemzedékek körében – jóval előbb következett be.

A Beszélő 25. száma közölte a Gyűjtőfogházban kivégzettek (nem teljes) listáját, 243 nevet. Ezek közül 225-öt 1957. május elseje után akasztottak fel, tehát azután, hogy a hatalom – az új amnesztiarendelet indokolása szerint is – megszilárdult már. Ha viszont nem a hatalomért folytatott harc folyományai voltak, akkor minek nevezzük ezeket az akasztásokat? A listából az is kiderül, hogy az áldozatok túlnyomó többsége munkás, továbbá földműves, ipari tanuló, katona volt. Ki nem tudta ezt? Csak aki nem akarta tudni. És ki nem tudhatta, hogy valamely rendszer genezise a későbbi ide-oda ingadozások ellenére meghatározza lefolyását. Horthyék visszaállították a „történelmi osztályok” korlátlan uralmát, irredenta propagandával kezdték, és 1920-ban meghozták a világháború utáni Európa első zsidótörvényét; mindezzel az 1944-es összeomlásig megszabták saját pályájukat. Kádárék a sztálini struktúra némelyest modernizált restaurációjával szintén megvonták saját lehetőségeik határát, ha úgy tetszik: belső tartalékaik minőségét és mennyiségét. Ez napnál világosabb volt. Magyarországon – mint ezt újabban dokumentumfilmek tucatjai bizonyítják – igen sok okos ember él. Mégis egy egész nemzet úgy tett, mint a szűzlány, aki – két tisztességet egy csapásra megmentendő – férjhez megy ahhoz, aki megerőszakolta. Miért tette ezt? Hogy bírta ki évtizedeken át a nem kívánt intimitást? Miért nem készít e tárgyban még most sem számvetést? Szerintem ez a téma.