Skip to main content

Halottak napján

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1. Temetésen

Ezt a történetet a vége miatt vetem papírra. Ezekben a napokban, amióta Vera sokkal szerényebb temetése[SZJ] már előreveti árnyékát, folyvást eszembe jut egy állami temetés, Lukács Györgyé, a kommunista filozófusé, akit a Munkásmozgalom Panteonjában helyeztek örök nyugalomra. Ott, a frissen ásott sírnál Vera odaszaladt hozzám...

Hova sietek? Minden történetnek megvan a maga időbeli lefolyása. Jelenleg azért írok, hogy gyászomat civilizációs csatornákba tereljem. Éjjel egy óra van, addig kell dolgoznom, míg a fáradtság le nem dönt a székről. E temetésről szólva különben sem hallgathatok az intelligens arcú munkásőrökről, akik sorfalat alkottak a Kerepesi temetőben, a kilométeres út mentén – díszegyenruhában és gumibotosan álltak ott. Jelenlétük baljós ünnepélyességet kölcsönzött az eseménynek – a nagy gondolkodó, aki folyvást a gyakorlatra tört, haló porában utoljára még találkozhatott a megtestesült gyakorlattal, mely a maga részéről ellentétes irányú mozgást végezve az elmélet felé irányult. Nyilvánvaló volt, mit tenne velünk a kivezényelt ezred, ha csintalankodnánk – kegyeletes lényükből áradt a tettre kész unalom.

Eszembe jutott akkor – ahogy most is eszembe jut – egy még régebbi farkasréti temetés. Lukács lépdelt a menet elején, vén arcán páncél, így hallgatta mélyen lenézett akadémikustársának és egy tisztségviselőnek a sírbeszédét, és így vezette aztán a gyászmenetet felesége koporsója mögött. „Nézd, mint egy majom” – mondta előttem az egyik irodalomtörténész a másiknak –, „hát nem olyan, mint egy majom?”

A kíváncsiskodók a Kerepesi úton is meg lehettek elégedve. Az egyik beszédet Déry Tibor tartotta, a nagy író – az ő elföldelésére, néhány év múlva, már nem mentem el, bár régebben gyermekien szerettem a Mestert –, nagyon szép megemlékezés volt, egy szavára sem emlékszem. Később, már a sírnál, odasúgta nekem: „Mostanában szövnyen unom a bavátaim temetését.” Felhívtam figyelmét a sír felett pompázó, nem egészen munkásmozgalmi feliratra: „Béke poraira.” „Ne csodálkozz – válaszolta Déry –, mindig nagy békehavcos volt az öreg.”

A sírhoz azonban el is kellett jutni. A menet elejének ez nem okozott nehézséget, itt vonultak a közéleti kiválóságok, a köznép útját azonban a sírtól mintegy száz méterre egyenruhás és civil fiatalemberek torlaszolták el, hogy az elit a frissen ásott sír körül otthonosan érezze magát. E belső kört, ahová én is felzárkóztam, persze nem lehetett hermetikusan elzárni a többiektől. Vera például, aki személyre szólóan szerette a megboldogultat, még abból az időből, amikor én a börtönben időztem, ő pedig feljárt hozzá beszélgetni és sírni, Vera úgy jutott be, hogy kiabálni kezdett, üvöltve követelte, hogy engedjék oda, mire botránytól vagy még inkább attól tartva, hogy valami előkelőséggel állnak szemben (különben hogy is merne ordítozni), átengedték a kordonon, így kerülhetett sor arra a jelenetre, a sírnál.

Már megint sietek, pedig még nem vagyok elég fáradt. És még el sem meséltem az epizódot, amelyért a mai napig hálás vagyok annak a temetésnek. Mint említettem, a kiválasztottak a koporsó mögött haladtak – én oldalt hatoltam előre, hogy a sírhoz jussak. Egyszer csak meglátom kulturális életünk felvilágosult szellemű irányítóját – Déry Tibor és a Művésznő között lépdel, motyog magában. Oldalra néz, pillantásunk találkozik, bólintok, visszabólint, a Művésznő – Déry Tibor felesége, azóta szintén halott – követi a bólintás irányát, meglát, kiugrik a sorból, rám támad: „Maga nem is köszön neki?” „Kétszer kell?” – kérdem én. „Ja, ha köszönt, az más” – feleli megengesztelődve. – „Milyen kitűnő ember, és milyen művelt, egész idő alatt Kosztolányi »Halotti beszéd«-ét mondta fejből.” „Nagyszerű – válaszolom –, és milyen találó Lukácsra a vers: »Ismertük őt, nem volt nagy és kiváló, Csak szív, a mi szívünkhöz közel álló, Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt...«” „Látja – szakít félbe a Művésznő –, ezért nem lehet magán segíteni, mert maga a kákán is csomót keres” – és pattan vissza a sorba, a versmondó mellé – ekkor már csak néhány lépés választott el bennünket a sírtól.

Lezajlott a ceremónia, a gyásznép szétoszlott, csak néhányan ődöngtünk a helyszínen, nehéz szívvel, a lefolyás borzalmas humorától megkeseredve (attól a titkos érzéstől is gyötörve, hogy az Öreg kiérdemelte valamiképp a sok gumibotost, egyenruhást), és ekkor egyszer csak odaszalad hozzám Vera (első szerelmem, sok évvel válásunk után is legközelebbi barátom, akinek a leírt események után tíz évvel, pontosabban tegnap leállt a veséje, talptól derékig bénán fekszik a Szabolcs utcai kórház II. Belosztályának intenzív osztályán), odaszalad hozzám, rázza a sírás, „Szegény Pisti – mondja –, mostantól senki se tud majd visszatartani semmitől” – és a karomba borul, sír, ahogy most én is sírnék, ha nem írnék, látom magunkat a temetőben, csak ketten maradtunk, gyászolók, az ő lába alatt süppedni kezd a talaj, térdig, derékig föld alatt van már, ott állok mellette, „Most mi lesz?” – kérdi, és már alszik, és álmában süllyed tovább.

2. Elvesztettem egy fogadást

Ezerkilencszázötvenhat novemberében emlékezetes sétám volt vele. A Damjanich utcában ballagtunk. Ő belémkarolt, mert alig látott a félhomályban. Kilencdioptriás szemüvege fölött fehér micisapkát viselt, mozgalmi megszállottságból – nyilván, hogy nehezebben lehessen felismerni. Ez a micisapka, fejestől, remegett némelyest, messze fölöttem.

A Damjanich utcát ugyanis hosszában lőtték. Rövidsorozat, golyófüttyentés, csönd, rövidsorozat. Akkoriban én még annyira gyáva voltam, hogy nem mertem kimutatni félelmemet. Csevegve sétáltunk – persze azért a fal mellett –, mintha mi sem történne. Csakhogy ő a meghitt füttyentés hallatára minden alkalommal önkéntelenül belémkarolt. Néhány óra múlva megmutattam neki a karomat: kék nyomok virultak rajta. Ugrattam érte, szokásom szerint, de már akkor is tudtam, hogy igazságtalanul: én, ha ennyire féltem volna, egy lépést sem teszek.

Igaz: ő edzésben volt. Gyerekkora óta rendetlen golyózakatolás kísérte, akárhová ment. Aritmiás szívének tébolyító sorozatai egy pillanatra sem engedték ki a halál udvarából. Innen tessékelte időnként még beljebb a sorsa, a csöndes ház küszöbére, sőt azon is túl. 1944-ben Auschwitzban egész családját kiirtották. Ő úgy maradt életben, hogy a gyerekeket hajkurászó őrök elől kötélen leeresztették a latrinába – itt csüngött fél napon át, derékig a szörnyű mocsárban. Máskor magasugróléc alatt sétáltatták el – akinek a feje nem érte a lécet, azt vitték is. Ő tizennégy évesen is elég magas volt. Fogolytársai szintén meg akarták ölni – a lengyel zsidók, a fürdőben, mert teste nem viselte a kiválasztottak jegyét. 1956 után halálra ítélték, a halálos zárkában nősült. 1968-ban katéterezés közben orvosi műhiba folytán meghalt – a klinikai halálból hozták vissza. Minthogy mind ez ideig általában tizenkét évenként halt meg, nagyon örültem, hogy túlélte a vészjós 1980-at. Nem tudtam, hogy csak pontatlanok az isten malmai: két hónapot és öt napot késtek.

Makulátlan művész volt, érzékenysége és fogékonysága a legnagyobbakéval vetélkedett. Nyelvi igényessége állta a versenyt roppant becsvágyával. Teljes tehetsége mégis ritkán tört át a betegség és a krónikus bizalmatlanság kettős betongyűrűjén. A korszak, amelyben élnie kellett, nem kedvez a túlzott érzékenységnek, és a különleges tehetségeket különleges többletkövetelményekkel terheli meg: pompás fizikumot, testi és lelki állóképességet kíván tőlük, az idő bőségének és a kitelelés lehetőségének illúzióját. Ezért buktak meg sokan nemzedékem legjobbjai közül, szép kudarcosok, akik végül főként személyiségüket és életüket nyújthatják át nekünk műalkotás gyanánt. Neki ez olyan tökéletesen sikerült, hogy lénye egy Kafkáért, egy Dosztojevszkijért kiált. Milyen volt? Azzal ugrattam, hogy ő Krisztus legcsúnyább változata. Az ugratásban elismerés bujkált: akármilyen a variáns, mégis Krisztusé. Ráadásul csúnyasága megható volt és vonzó, komikus és emelkedett. Közszemlére tette esendőségét, gyémántkeménységét a beavatottak számára tartogatta. A köznapi élet bajai pánikba döntötték, ki kellett halászni a térdig érő kacsaúsztatókból, de a szadista gyilkosok arcába nevetett, és minden tengernek biztos lovasa volt. Ráadásul ő volt valamennyi ismerősöm közül a legszerelmesebb szerelmes: Don Quijote formájú Tristan, vagy inkább Jákob, aki hét vagy tizennégy évig szolgál a boldogságért, de végül eléri.

Amikor 1954-ben megismertem a huszonnégy éves Gáli Józsefet, figyelmeztettek tudós orvosi szóval, hogy legfeljebb két-három éve van hátra. Aztán átéltem két halálát, számos szívrohamát, légszomjgörcseit, szívbillentyűműtétét, retinaműtéteit – már e sorozat közben elvesztettem a türelmemet. Azt állítottam, hogy ott fog szalonnázni unokáim sírján. Panaszkodni is fog nekik, Illyés Gyula szavaival: „Avas ez...” Aztán fogadtunk, hogy melyikünk éli túl a másikat. Ő azt mondta, hogy én. Én azt mondtam, hogy ő.

Halál esetén különösen gyötrő az egyidejűség szégyene. Járom Amerikát újdonsült használt kocsimon, kápráztató városokat és tájakat látok, remekül megy a sorom, aztán visszaérkezem Chicagótól kiinduló helyemre, Clevelandbe, és itt egy távirat vár: „MARCIUS 5-EN ELVESZTETTED A FOGADAST MARGIT.”[SZJ] A papírra meredek, és azon tűnődöm, hol voltam és mit csináltam március ötödikén. Felmerül csúfondárosan mosolygó arca: most megfizethet ugratásaimért, büszkélkedhet, hogy igaza lett.

3. Halottak napján

Behajtunk a temető főbejáratánál, kocsink végiggördül a betoncsíkon, nem térünk el jobbra, se balra, körülbelül két kilométert teszünk meg így – mellékutcák mindkét irányban, jobbra sírok, balra is sírok, két körré kerekedő csomóponton túl elérjük a kőfalat, ekkor balra fordulunk, hepehupás földúton döcögünk, elmegyünk egy kocsijánál ácsorgó pár mellett, a férfi igen kövér és kurta lábú, társa festettszőke, csinoska asszony, nyilvánvalóan felsőbb utasításra egyenruhátlanul ácsorognak ott, balra sírok, jobbra is sírok, mert az ösvény eltávolodik a kőfaltól, de ezek a sírok már elhanyagoltak, jórészt jeltelenek, némelyiket dudva növi be, az egyikről tábla kiabál ránk „Édesapánk!” felirattal, újra falhoz érünk, ekkor jobbra fordulunk, és már kétszáz méter múlva el is érünk oda. Lukak a földben, számlálhatatlanul, egymás mellett, összevissza és csoportosan – sehol egy név, se kő, se tábla, csak néhány összeácsolt kereszt, a terepet dudvák, gyomok, vad akácos növi be. „Hol sírjaink homorulnak” – mondja Sándor, szívem összeszorul, vékony földréteget hintettek rájuk, még az ásónyomot sem tüntették el, itt-ott domb magasodik azért, névtelen, de ápolt, nyilván valamelyik áldozat holléte kitudódott, vagy talán a kegyelettel mindenképp adózni óhajtó családtagok kineveztek e célból egy-egy gödröt, és most már hiszik is, hogy az az igazi, végre megállunk négy szépen ápolt, magas sírdomb mellett, a Miniszterelnök nyugszik ott (állítólag) három elvbarátjával,[SZJ] ezek a sírok folyton-folyvást virággal ékesek, noha a holtak családtagjai nincsenek beavatva a titokba, ácsorgunk néhányan a síroknál, barátaink teste fölött gázoltunk idáig, akácok kusza ágain és méltatlan éveken át, melyik luk alatt fekhet Pista[SZJ], gondolom, míg a gödrök közt bóklászok megint. „Életem csúcsára jutottam – mondta letartóztatása előtt, amikor menekülésre biztattam –, nem akarom végigcsinálni a lassú lezüllést, ami most következik.” Nem is csinálta végig. „Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg” – írta vécépapírra, nekem, halálos zárkában végbemenő átlényegülésének százegynéhányadik napján. Őszülő szakállal, pohosan és rezignáltan lépdelek negyedszázaddal később fiatal pora fölött az autóhoz, mely a már ismert úton visszavisz majd a városba, a dagadt és a szőke persze ott áll még a homorú sírok közelében, de a temetőből kiengednek azért, ha megkérdeznék, mi a foglalkozásom, azt felelném, hogy túlélő vagyok.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon