A Szovjet Emberről

Tudósítás a Guszev utcából

A Guszev utca Budapest belvárosában található. Guszev kapitányról, Illés Béla sztálinista író regényhőséről nevezték el. Guszevet 1849-ben, a magyar szabadságharc bukása után kivégezték, mert forradalmi lelkülettől vezérelve átállt a felkelők oldalára. Minthogy az író dokumentumformában alkotta meg a művét, és maga is szovjet embernek számított – huszonöt éves emigráció után a szovjet hadsereg őrnagyaként tért vissza Magyarországra –, sztoriját készpénznek vették, a kapitány pedig utcát kapott a hálás nemzettől. Csakhogy egy finom irodalmi érzékkel megáldott barátom, Krassó Miklós már 1955-ben gyanút fogott. Kérdésére a Szovjet Hadtörténeti Intézet közölte, hogy 1830 és 1870 között egyetlen Guszev sem létezett az orosz tisztikarban. A Guszev utca azonban nem volt átkeresztelhető.[SZJ] Szovjetellenes akciónak minősült volna, hogyha a szóban forgó orosz hőst, aki persze nemcsak utcatáblaként, hanem a történelmi tankönyvekben is szerepelt, megfosztják nem létező lététől. Guszev ugyanis a Szovjet Ember múltba vetített díszpéldánya volt. Utcája ma egy titkos közmegegyezést jelez: tudjuk, hogy nem igaz, és a hatalom is tudja, és azt is tudjuk, hogy tudják, hogy tudjuk, mégis úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.

Ez az „úgy teszünk, mintha” manapság általános ideológiai magatartás Közép- és Kelet-Európa országaiban, nemcsak Guszevvel és a „szovjet ember” importált eszményével kapcsolatban.

Guszevről eszembe ötlik egy másik orosz katona, aki valóban átállt a magyar forradalom oldalára. A harmadik napon történt, 1956. október 25-én. A budapesti szovjet csapatok egy része kinyilvánította rokonszenvét a felkelők iránt. Tankok tucatjaira tűzték ki a magyar zászlót. Ott állok az egyiknél, Krassó Miklóssal. A tank vezetője egy húsz év körüli, igen vidám külsejű fiú. Krassó felkapaszkodik hozzá, és magyarázni kezdi neki: „Mü nye fasisztü. Sztálin – fasiszt. Hruscsov – fasiszt. Rákosi – fasiszt. Gerő – fasiszt. Mü nye fasisztü.” Az orosz hangosan nevet. „Hruscsov, Rákosi, Gerő – da! Sztálin – nyet!” – válaszolja. Mi is nevetünk, de nem olyan vidáman. Alapjában véve kilátástalan helyzet. Hruscsov az ő szemében nyilván azért fasiszta, mert Sztálin ellen fordult. Ezért nem bízik a pártban, melynek Hruscsov a vezetője, és kitűzi azok zászlaját, kiket a sztálinizmus ellen érzett gyűlölet vitt bele a forradalomba. Nem tudom, hogy hívják azt a fiút, és azt se tudom, hogy nem érte-e el Guszev sorsa e vidám nap miatt, de utcát nem fog kapni Budapest belvárosában, annyi bizonyos.

Még egy kurta történelmi emlékkép: 1945 januárjában – félhomály volt: kora délután – két géppisztolyos szovjet katona állított be hozzánk, hogy élelmiszert rekviráljanak. Csak az egyik szobát fűtöttük, vaskályhával, mely egyben tűzhelyül is szolgált. Gyér tartalékunkat a szomszédos, hideg szobában tároltuk. A katonák itt végezték kutatómunkájukat, és anyám, nem tudom, milyen meggondolás alapján, beküldött hozzájuk. A tizennegyedik életévemet tapostam, de külsőm gyermetegebbnek mutatott. Ott álltam tehát mint megfigyelő, ők pedig ügyet sem vetettek rám. Keresés közben beszélgettek – a „burzsuj” szóra emlékszem, a bútorokra vagy könyvekre vonatkozhatott. Az élelmiszert magukhoz vették, különösen a cukornak örültek – két papírzacskónk volt, teli cukorral! Amikor végeztek, és már indultak kifelé, az egyik katona magához intett. „Malcsik!” –kiáltotta parancsoló mozdulattal, „Fiú”. Odasattyogtam hozzá, ő pedig előhalászta iszákjából az egyik zacskó cukrot, és az ajándékozás gesztusával átnyújtotta nekem. „Malcsik!” – mondta még egyszer biztatóan. Amikor a váratlan zsákmánnyal diadalmasan bevonultam a meleg szobába, anyám megjegyezte: „Ezek, látod, szeretik a gyerekeket.” Ahányszor később az iskolában vagy a propagandakönyvekben tudomásomra hozták, hogy a szovjet ember gyerekszerető, eszembe jutott a zacskó cukor.

Közép- és Kelet-Európa népei, amelyek a „létező szocializmus” címkéjével ékesített rendszerben élnek (milyen tanácstalan megjelölés, bocsánatkérő és megbocsátó, „ezt-tudjuk-nyújtani-szocializmus”, mondják az Édentől keletre, „ezt-tudják-nyújtani-szocializmus”, mondják az Édentől nyugatra), tehát ezek a pre-poszt-kapitalizmussal jutalmazott népek negyven évvel ezelőtt, a felszabadulás időszakában alapozták meg történelmi tapasztalataikat a szovjet emberrel kapcsolatban. Ezek nem mindig voltak olyan idilliek, mint az én cukorélményem. Igaz: ő vetett véget a német és magyar nemzetiszocialisták eszelős rémuralmának, és csodálatos ízű fekete kenyeret osztogatott a kiéhezett gettóban, a vasútállomásokon pedig óriási kondérokban káposztalevest; másrészt azonban rablás, gyilkosság, erőszaktétel kísérte diadalútját, legalizált iszony, mert 48 óráig a frissen meghódított városokban azt tehetett, amit akart. (Aki áthágta ezt az időt, pórul járhatott: szemem láttára lőtt le egy szovjet tiszt egy katonát, aki a nyílt utcán – a mi utcánkban – megtámadott egy asszonyt.) Egy zsidó származású barátnőm mesélte – tizenhat éves volt akkor, illegális kommunista, szülei koncentrációs táborban pusztultak el –, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű orosz katona erőszakolta meg egy pincében, a felszabadulás napján, okos gyávasággal kuksoló szerelme szeme láttára. Ezt az első élményét csak nagy világtörténelmi összefüggésbe beágyazva tudta feldolgozni. A feladattal viszonylag gyorsan boldogult, mert akkor még mindenáron meg akarta őrizni világnézetét.

Az a nemzedék, amely Magyarországon 1945-ben egy osztálynélküli, szabad társadalom vágyálmával kezdte meg az újjáépítést – az országnak és saját magának az újjáépítését is –, zárójelbe tette zavaró élményeit. Többé-kevésbé így volt ez a szovjet övezet többi országában, még Lengyelországban is, holott itt az orosz birodalom ellen folytatott évszázados szabadságharc és a szörnyű tapasztalatok (Lengyelország náci–szovjet lerohanása és újrafelosztása,[SZJ] a varsói felkelés szovjet részről történő cserbenhagyása stb.)[SZJ] megnehezítette ezt a folyamatot. Elementáris lelki szükségletünk volt arra, hogy a Szovjet Embert felsőbbrendű lénynek lássuk, a Kommunizmus fennkölt eszméket sugárzó követének, aki saját kezével fojtotta meg a fasiszta fenevadat. Matroszov volt a Szovjet Ember, aki a géppuskafészek elé feküdt, hogy mentesítse társait a halálhozó lövedékektől, Oleg Kosejov volt ő és Zója Koszmogyemjanszkája,[SZJ] akiket a Gestapo-pribékek sem bírtak megtörni. A Szovjet Ember fölött elérhetetlen magasságban ott trónolt legtökéletesebb realizációja, a Szojvetisszimusz Emberisszumusz, Sztálin. A Szovjet Ember, aki bennünk élt, azonos volt azzal az ideállal, amelyet a szocialista realizmus többnyire kongó fejű ideológusai kértek számon az irodalomtól. Mármost tudjuk: eme irányzat szerint a valóságot a maga mozgásában kell megragadni, nem a LÉT-et (Sein), hanem a LEGYEN-t (Sollen) kell az ábrázolás középpontjába állítani. A Sein a Sollen nélkül statikus fogalom, a „Sein”-re alapozott művészet dialektikátlan és naturalista, mert megreked a valóság felszínén. A Sollen ellenben, ha nem szubjektív akarás, hanem egybecseng a fejlődés objektív tendenciájával (vagyis az éppen érvényes párthatározatokkal), létezőbb a létezőnél. Ily módon bontakozik ki a szocialista realizmus hőse, egy elvont-általános csodalény, néhány véletlenszerű sajátossággal (szeplőkkel, pipával vagy ízes szólásmondásokkal) felszerelve, egyénítés céljából. Bennünk is egy ilyen ihletésű Szovjet Ember élt. Sorsunk nem kismértékben attól függött, hogy mikor, milyen iramban, milyen drámai formában konfrontálódott bennünk a vágykép a valósággal.

Szép, organikus fejlődésre nem adatott nekünk elegendő idő. 1945 és 1949 között a kommunisták felszámolták a többi koalíciós pártot,[SZJ] és hatalmi monopóliumok birtokában megrendezték halálos kirakatpereiket, az egész országnak szolgáltatva ezzel ingyencirkuszt, ingyenkenyér helyett is. A demokratikus pártok vezetői,[SZJ] ha nem emigráltak, lakat alá kerültek, akárcsak a katolikus egyház legfőbb méltóságai[SZJ] és az illegális kommunista párt csaknem valamennyi nem moszkovita funkcionáriusa.[SZJ] Közülük a legnépszerűbbeket, az új hadsereg legtehetségesebb tisztjeivel egyetemben, ki is végezték.[SZJ] Mindezt még 1949–1950-ben az ország hangadó értelmiségének tapsa kísérte – egyáltalán, az egész ország tapsolt, álló testhelyzetben és ütemesen, némelyek – ma már így gondolom – félelemből, mások azonban, és nemcsak az ifjú nemzedék soraiból – őszinte lelkesedéssel. Az antifasiszta indulatok, a földosztás és a gyárak államosítása fölött érzett öröm egy ideig minden kritikára alkalmatlanná tett bennünket – nem hittünk a szemünknek, az agyunknak, érzékeinket és tapasztalatainkat alárendeltük a napi jelszavaknak, így hát kezdetben csak nagyon kevesen vették közülünk észre, hogy a nagy Sollen világtörténelmi pátosza hogyan silányul el egy törpe klikk kezén, hogyan válik mucsai manipulációvá. Először az ország gazdasága nyújtotta be a számlát. A „Sollen”-re épített nagyra törő három- és ötéves tervek csődbe jutottak, a föld a mi éghajlati viszonyaink között nem volt hajlandó rizst és gyapotot termelni, mert hiányzott belőle a forradalmi romantika, az időjárás nem alkalmazkodott a központi vetéstervhez, tőke, megfelelő technológia és nyersanyag híján a nagyiparban nem tudtuk túlszárnyalni az Egyesült Államokat, és habár a bérrendszert rendőri segédlettel lehetett a „Sollen”-re alapozni, az árrendszer lázadással fenyegetett. A mind katasztrofálisabb áruhiány a lakosság túlnyomó többségét az uralkodó klikk ellen fordította. Ehhez járult, hogy Sztálin halála után megkezdődött a koholt perek felülvizsgálata.[SZJ] Jöttek a börtönből kifelé az elítéltek, már akik túlélték a nagy kalandot, és sorsukkal, hajmeresztő történeteikkel az elégedetlenségnek morális pátoszt kölcsönöztek. Az 1956-os forradalom legfőbb kiváltója a sztálinizmus gazdasági, politikai és erkölcsi „Sollen”-jének szégyenletes összeomlása volt. A romok maguk alá temették a Szovjet Ember szocreál fogalmát is, és ezt a kádárista restauráció már csak ímmel-ámmal próbálta előkotorni újból, épp csak annyira, amennyire ezt az ország függőségi helyzete megkövetelte. A lejárt ideál helyét kimondatlanul egy olyan eszménykép foglalta el, amelyhez nem tapad illúzió. A kommunistát nálunk ma már nem ékesíti a Szovjet Ember glóriája – alkalmazkodó polgár ő, a Kisebb Rossz bajnoka, depolitizált lény, a földrajzi realitás által rákényszerített jelképes politikai gesztusokkal, aki a gyér lehetőségek között ravaszul és szívósan keresi önmaga és jobb esetben egy közösség – egy gyár, egy város vagy az ország – számára a legkevésbé elfogadhatatlant.

Várandós feleségemmel együtt zokogtam a házastársi ágyban, amikor a rádió egy szép reggelen bemondta, hogy Sztálin meghalt. Ez 1953 márciusában történt. 1953 júniusában már boldogan hallgattam Nagy Imre miniszterelnök kormányprogramját, amellyel hadat üzent a sztálinizmusnak. 1954-ben talán be akartam lépni a pártba, de a sztálinisták 1955 márciusában megbuktatták Nagy Imrét, felvételi kérelmem pedig mély álomba merült valamelyik fiókban. Ekkoriban már a szégyen mozgatott, meg a jóvátétel vágya. Egy 1954 őszén írt versemért, melyben az ország új urait a régiekhez hasonlítottam, 1955 márciusa után elvesztettem az állásomat. Meg kell említenem, hogy 1952-ben még, sok költőtársammal együtt, dicsőítő költeményben ünnepeltem Sztálin legjobb magyar tanítványát, a 60 éves Rákosi Mátyást[SZJ]. 1956-ban lelki üdvömet és az igazi szocializmus jó hírét megmentendő részt vettem a magyar forradalomban. Amikor letartóztatásom után felszólítottak, hogy ismerjem el bűnösségemet, a kihallgató tiszt legnagyobb meglepetésére hajlandónak mutatkoztam erre. „Igen, bűnös vagyok” – mondtam –, „megérdemlem a sorsom, önök joggal csuktak le, mert verset írtam Rákosiról.”

Ha egy gyerek túl gyorsan nő, a legkülönfélébb betegségek fenyegetik. Abba a tempóba, amelyet az 1949 és 1956 közti évek diktáltak, az akkor pályára lépő nemzedékek java része belerokkant. Némelyeket a kompenzációs mechanizmus nemcsak a börtönbe juttatott el, hanem az akasztófára is. Mások emigráltak vagy belső emigrációba húzódtak – körükben megtalálható a rezignáció és otthontalanság összes változata. Megint mások, kétszer megtörve, a hatalom cinikus kiszolgálóivá, piti karrieristákká váltak, vagy hivatásos árulókká és feljelentőkké. De – tisztelet a kivételnek – azok sem jártak jobban, akiknek Rákosi éveiben hallgatás vagy üldöztetés volt a sorsuk. A félelem a csontjukba ivódott, és most csendesen, lemondóan szolgálják azt, amit lenéznek. „Ennél csak rosszabb jöhet” – mondják legyintve, ha a változtatás vágyával találkoznak. A néma közmegegyezésnek, amelyet a kádárista állam a polgáraival kötött, az emlékezés az alapja: emlékezés Rákosira, a szovjet beavatkozásra, az akasztófákra. Ezeket az emlékeket a közép-kelet-európai történelem fel-feleleveníti, 1968-ban Csehszlovákiában, 1981-ben Lengyelországban. Hol marad hely ilyen körülmények között a Szovjet Ember számára?

1957-ben kivégezték Tóth Ilona orvostanhallgató-nőt és négy társát,[SZJ] mert megöltek egy csoportjukba befurakodott ávóst. Az egyik vádlott, egy Gönczy Ferenc nevű volt politikai tiszt az ügyész kérdésére kijelentette, hogy nem érzi bűnösnek magát. „Fagyejev könyvén, Az ifjú gárdán nevelkedtem” – mondta. – „Azt tanultam, hogy az árulókat ki kell végezni. Erre tanítottam a rám bízott fiatal katonákat is. Nem hazudtolhattam meg eddigi életemet. Az a fickó legalább száz ember biztonságát fenyegette, az illegalitás körülményei között. Amikor gyanússá vált, átkutattuk zsebeit, és megtaláltuk a fényképét, ávós egyenruhában. Én csak azt tettem, amire Önök tanítottak.” „És ha kiderül” – kérdezte az ügyész –, „hogy áldozatuk nem volt ávós, csak lefényképeztette magát a bátyja egyenruhájában?” – „Akkor bűnös vagyok” – mondta Gönczy –, „megérdemlem a halált.” „És ha övé volt az egyenruha?” „Akkor helyesen jártam el.”

1956 novemberében felkerestem barátomat, Angyal Istvánt, egy kommunista felkelőcsoport volt vezetőjét, aki egy kórházban illegális röplapokat állított elő. Rá akartam beszélni, hogy meneküljön külföldre, mert bizonyítékom volt rá, hogy a nyomában vannak. Mindketten tudtuk, hogy halálos ítélet várja, egyrészt, mert csoportjával túl sok orosz tankot semmisített meg, másrészt, mert kommunista világnézetét hangsúlyozandó éppen Kádár Jánost kérte fel arra, hogy vegye át a csoport jelképes vezetését; Kádár ezt meg is ígérte neki, de a megbeszélt napon Angyal helyett inkább a szovjet erőket látogatta meg. „Nem szökök sehova” – mondta Angyal, miután végighallgatott –, „nincs kedvem végigcsinálni azokat a mocskos kis kompromisszumokat, amelyek rátok várnak. Életem csúcsára jutottam.” Huszonhét éves volt ekkor. Egy héttel később letartóztatták, másfél év múlva ott lógott a kötélen.[SZJ]

Úgy vélem, a Szovjet Ember magasztos képe, ahogy mi ezt 1945-ben ajándékba kaptuk, ezekben az 1956-os arcokban és magatartásokban élt tovább. Önpusztító és heroikus következetesség. A közösség szép szólamai, amint utoljára még elkiáltják őket az akasztófa alatt. Megvallom, hogy még ma is, ahányszor a Charta 77 tagjainak vagy a Szolidaritás vezetőinek pereiről szóló tudósításokat olvasom, és látom, miként változtatják – Dimitrovnak és a régi kommunistáknak a módján[SZJ] – a vádlottak padját ítélőszékké, arra gondolok, hogy Szovjet Ember ideálja, a maga nagybetűs formájában, a leginkább bennük él tovább.

A hetvenes években néhányszor tüntetésre került sor Magyarországon, március tizenötödikén, a Petőfi-szobor körül. A költő türelmesen nézte talpazatáról a néhány száz kokárdás fiatal diákot, továbbá a néhány száz gumibotos fiatal rendőrt, akik végül a maguk módján helyreállították az élet normális menetét. Néhány kommunista diák azonban nem rendőri módon, hanem ellentüntetéssel akarta helyreütni a rendszeren esett csorbát. Az egyik évben négy nappal a „nacionalista” tüntetés után, az 1919-es proletárdiktatúra évfordulóján maguk is tüntetést szerveztek. Nem számoltak azzal, hogy a rendszer mellett sem törhetnek lándzsát, csupán szívük sugallatára. Ők is rendőri ellenállásba ütköztek, a szervezők ellen fegyelmi eljárást indítottak, egyiküket egy időre kizárták az. egyetemről.

A Szovjet Ember, aki még a kommunista párt mellett is csak engedéllyel tüntethet, „szovjet ember”-ré minősül át. Ez is ideologikus megjelölés, akárcsak a nagybetűvel írott. A megszálló hatalom reprezentánsát jelenti, az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó katonát és azt a szellemiséget, amelyet az ország minden városában és falvában jelen lévő ízléstelen emlékművek sugároznak. Ez az idézőjeles kategória élesen elválik az orosz ember fogalmától, körülbelül annyira, amennyire ma az NSZK-ban az amerikait az „ami”-tól megkülönböztetik. Az 1945 után bekövetkező fejlődés népszerűsítette az orosz kultúrát, és ez kedvezően befolyásolta az oroszokról kialakult képet. A magyar művelődés korábban német és francia orientációjú volt. Ezekhez járult most az orosz hatás. Kitűnő írók és fordítók népszerűsítették a klasszikus orosz irodalmat, a modern érdeklődésűek számára pedig még a sztálinizmus éveiben is nyitva állt az orosz futurista mozgalom. Manapság még az ellenzékieknek is olyan írók műve ad biztatást, amilyen Bulgakov volt.

A börtönben olykor kedvezményképpen használhattuk az intézmény könyvtárát. Így történt, hogy 1958-ban elolvashattam Kerbabajev szövet író egyik kolhozregényét. A mű valamelyik ázsiai köztársaságban játszódik le. Három pásztor vitatkozik egy üzbég vagy tadzsik hegyi legelőn, hogy vajon Sztálin, ha kinéz a Kreml ablakán, látja-e őket, amint nyájukat legeltetik. A két idősebb pásztor – az egyik 155, a másik 140 éves – egy pillanatra sem kételkedik ebben, a harmadik azonban, egy 115 éves zöldfülű tacskó, azt az álláspontot képviseli, hogy Sztálin tud ugyan róluk, számon tartja életüket és munkájukat, nyájastul-mindenestül, de testi szemeivel nem láthatja őket, mert a Kreml ablaka, ahonnan kinéz, nagyon messze van. Az ifjoncot nyilván a kétkedés dekadens szelleme rontotta meg, és mivel két tapasztaltabb kartársa sem bírja meggyőzni, az ügy a kolhozközgyűlés ítélőszéke elé kerül. Itt összeomlik az eltévelyedő érvrendszere, így hát önkritikát gyakorol, mire a kollektíva ismét magába fogadja.

Kerbabajev nevével még egyszer találkoztam. A „Rákkórház” írószövetségi vitáján[SZJ] a következő felszólítási intézte Szolzsenyicinhez: „Tagadja meg valamennyi művét, és akkor szívemre ölelem, mint a legjobb barátomat.”

A „szovjet ember” eszerint nemcsak az elnyomót jelenti, hanem a felülről irányított kollektíva öntőformájába löttyintett, gleichsaltolt alattvalót is. A „szovjet ember” abból indul ki, hogy aki feljebb van, messzebb lát, és ezért a fentről sugárzott állítások lentről bizonyítottnak tekintendők. Aki pedig a Kreml ablakából néz ki, az mindent lát, mint az isten. A kétkedés halálos bűn, exkommunikációt von maga után. Kerbabajev legifjabb pásztora önkritika segítségével elhárította magától ezt a sorsot, Szolzsenyicin ellenben nem óhajtott teljesen kiürülve – vagyis összes művétől megfosztva – Kerbabajev keblére omlani, ezért kiközösíttetett.

Az alattvaló bensőleg is alkalmazkodik az előírásokhoz és normákhoz. Jó lelkiismeretét a kötelességteljesítés tudata biztosítja, de erre csak akkor tehet szert, ha a kötelesség tartalma zárójelbe kerül. A tökéletes alattvaló a kötelességteljesítés maximumát a felelősségvállalás minimumával egyesíti. Ebből a szempontból nincs különbség a klasszikus bürokratikus-militarista porosz alattvaló és a lelkes vagy akár fanatikus szovjet alattvaló között. Mindkettő a fetisizált állam kerekének vagy csavarjának érzi magát. A teljes gépezet hibátlan működéséhez az összes alkatrésznek tökéletesen el kell látnia a feladatát. A feladat készen kapott, egyetlen csavar sem módosíthatja.

Ezt az alattvalói magatartást a „szovjet ember”-nek egy kritikai filozófiára támaszkodva kell elsajátítania. Marx jeligéje, az „In omnibus dubitandum” szintén nem vonható kétségbe, hiszen a „szovjet ember” számára Marx minden mondata szent és sérthetetlen, de feltétlenül kiegészítendő, ilyenformán: „Mindenben kételkedni kell, kivéve az aznapi vezércikket és a mindenkori feljebbvalókat.” A „szovjet ember” azt a bűvészmutatványt – az alattvalói lét és a forradalmi filozófia egyesítését – csak maximális elszigeteltségben tudja végrehajtani. Ezért sújtja annyi korlátozás a Szovjetunióba utazókat, és ezért turistáskodhat külföldön a szovjet polgár, ha nem funkcionárius, többnyire csak egyenruhában. De a megszálló katonáknak is kerülniük kell minden kapcsolatot a testvéri népekkel, akiknek a szabadságára ügyelnek. Az óvatosság olykor bohózati formákat ölt. Egyik fiam katona korában közös hadgyakorlaton vett részt szovjet katonákkal. Előtte – nyilvánvalóan szovjet felkérésre – parancsnokuk szigorúan megtiltotta nekik, hogy élenjáró testvéreikkel szót váltsanak. A hadgyakorlat kisebb egységekben zajlott le. Két tucat fiatalember csörtetett napokon át a bozótosban anélkül, hogy beszélni mertek volna egymással.

Egy megkeseredett szovjet íróval sétálgatok Budapest utcáin. Specialitása: az útleírás, e műfaj keretei közt maradva ugyanis viszonylag kevés hazugsággal meg lehet vásárolni az utazás becses privilégiumát. Olykor már Nyugatra is engedik, és ő ilyenkor az obligát látnivalók közé – egyébként teljes joggal – bevesz egy nyomortanyát, egy munkaközvetítő hivatalt vagy egy bordélyházat, hogy néhány erős szóval elítélhesse az ember lealázó áruvá válását, így aztán reménykedhet a következő utazásban. A Szovjetunióról egy szót sem ír. Szidja a nyugati Kreml-szakértőket – még Brezsnyev van uralmon –, amiért folyvást az utódlás kérdését taglalják. „Mintha nem volna mindegy” – mondja. – „Az utód néhány kopejkával lejjebb szállítja, átmenetileg persze, a kenyér vagy a vodka árát, és az egész lakosság meg lesz győződve arról, hogy ez a mi emberünk. Ez a lakosság hatvan év óta elszigeteltségben él, ugyanazokkal a frázisokkal bombázzák az újságok, a rádió, a televízió, képzelete elsatnyul, kíváncsisága elhal, és minthogy más tapasztalatokkal nem szembesül, egyszerűen elhisz mindent, amit mondanak neki – a szovjet polgárok túlnyomó többsége valóban hiszi, hogy a nyugat-európai államokban éheznek az emberek, nincs ruhájuk, cipőjük, a hidak alatt alszanak, és alig várják, hogy fasiszta hordákba tömörülve ismét megtámadhassák a Szovjetuniót. A szovjet embernek nincs semmilyen alternatívája, és igénye sincs erre. A nyugati szovjetszakértő egy szót sem ért ebből, úgy latolgatja az esélyeket, mintha azok valódi esélyek volnának. Amikor mérlegelik, hogy ez vagy amaz volna-e jobb Brezsnyev után, a középkori tudós teológusok jutnak eszembe, akik azon vitáztak, hogy a sárga vagy a zöld ördög rejt-e magában kevesebb veszélyt.”

Így dőlt vég nélkül a szó a kollégából, mintha kinyitott volna magában egy évek óta elzárt csapot. Ám hirtelen, egy mondat közepén elhallgatott, fürkészőn rám néz, és megkérdezi: „Mondja, csakugyan igaz?” „Micsoda?” „Maguknál van magánkézben trafik?” „Van hát.” „Vendéglő is?” „Az is, bár kevesebb, mint kéne.” „Azonnal kísérjen el egy ilyen trafikhoz.” „Épp itt állunk, egy magántrafik előtt.” A kirakatra bámul, nyugati szivarokat és cigarettákat lát. „És ez teljesen privát?” „Mi ebben a csodálatos?” Üveges szemmel mered rám: „Hát akkor hogy maradhatnak hatalmon a kommunisták?” Vállat vonok. „A nagyipar” – mondom –, „állami kézben van, állami kézben van továbbá...” Félbeszakít: „Tudom, tudom. De ha csak egyvalami nincs állami kézben, akkor az egésznek össze kell omlania, nem?” „Miért kéne?” Ott áll mellettem, sóhajt, megtörli a homlokát, nem érti. „Ha van magántrafik és magánvendéglő, akkor ezzel egy más morál és más gondolkodásmód is legalitást nyer. De hiszen éppen ez az, amit a mi rendszerünk nem bírhat elviselni.” Kétségbeesetten töri a fejét. „A magyarok talán ezért engedhetik ezt meg maguknak, mert mi megszálljuk őket, és kívülről biztosítjuk a rendszer szilárdságát. De miben reménykedjünk mi, hiszen bennünket senki se száll meg...” Teljesen tanácstalan. Gyorsan elbúcsúzik, megadom neki egy magánvendéglő címét, ott fog vacsorázni. A rendszernek ez a kétségbeesett ellensége volt talán a legszovjetebb szovjet ember, akit életemben láttam: ez hitt a leginkább e rendszer változtathatatlanságában, természeti törvények erejével ható totális, monolit zártságában.

Egy ismerősöm mesélte: amikor repülőgépe Moszkvából Jerevánba érkezett, a hangosbeszélő ezzel a meghökkentő bejelentéssel fogadta őket: „Gép érkezett a Szovjetunióból.” A Szovjetunióban élő népek csak az oroszokat és az eloroszosodottakat tekintik szovjet embereknek – a „szovjetség” fogalma litván, örmény, zsidó vagy cseremisz nemzetiségű állampolgárra nyilvánvalóan nem vonatkoztatható.

A „szovjet ember” legszembeszökőbb tulajdonsága a nagyorosz hazafiság. Ennek még történelmi gyökerei vannak. A szent orosz haza, az Oroszország-Anyácska iránt érzett áhítatot a mindenkori hatalom mindenkor felhasználhatta a saját érdekében. Leninnek és munkatársainak páratlan teljesítménye, hogy az orosz fegyverek vereségét tették forradalmi programjuk kiindulópontjává. De az internacionalizmus, amelyet a mitikusan nemzeti tudatba bevezettek, rövid időn belül jelentős változáson ment át. Az orosz bolsevizmus lett a világforradalom élcsapata, így hát az internacionalizmus is a nemzeti büszkeséget táplálta. A forradalmi hadsereg védte meg a szent orosz hazát az imperialista intervencióktól. Feltételezem, hogy a forradalmi expanzió vágya a tömegek tudatában nem vált el élesen a hagyományos birodalmi gondolattól. Később, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a világforradalom elmarad, a szocializmus egy országban történő felépítésének abszurd programja a nagyorosz érdekeket a világforradalom egyedül legitim érdekeivé avatta. S miközben felépült, ami felépült, az internacionalizmust lépésről lépésre kiszorította a forradalmi frázisokkal már alig palástolt hagyományos nacionalizmus. A III. Internacionálé egyre nyíltabban képviselte a nagyorosz politika érdekeit, olykor a nemzetközi munkásmozgalom és antifasiszta harc érdekei ellenére is.[SZJ] 1934-ben Sztálin újraíratta az orosz történelmet. A reakciós pátriárkák és tábornokok ismét nagyorosz hazafiak lettek, köztük Szuvorov is, a hadvezér, aki a francia forradalmat óhajtotta leverni. A nemzeti büszkeség lángja magasra csapott, és új megvilágításba helyezte a tudományok és a technikai civilizáció történetét. Lassacskán kiderült, hogy az utóbbi évszázadok összes jelentős találmánya, a rádió, a telefon, a villanyvilágítás orosz tudósok nevéhez fűződik, újabban a színes televíziónak is megvan a maga XVIII. századi orosz kezdeményezője, a nagy Mihail Lomonoszov.

Miként kerülhettek újból és újból még felvilágosodott értelmiségiek is a nagyorosz elvakultság fogságába? Az orosz intelligencia mindig is két irányzatra szakadt: a pravoszláv-misztikus-nacionalistákra (mint Dosztojevszkij vagy Szolzsenyicin) és azokra, akik a francia vagy a német filozófián nevelkedtek (Puskinra hivatkozom itt és Csernisevszkijre vagy a maiak közül Szaharovra). És íme, még maga Puskin is, a cári önkényuralom ellenfele, az orosz életforma és elmaradottság mélyen szántó kritikusa, még ő is a mai „szovjet ember” elődje abban az egyetlen vonatkozásban, hogy diadalittas költeménnyel ünnepelte az 1830-as lengyel felkelés leverését, a cári fegyverek diadalát.[SZJ] Ezt tudva nem ütközhetünk meg azon, hogy például Jevtusenko, ellenzékiségét jóváteendő, nagy Kína-ellenes költeményt írt,[SZJ] alkalmas időben. Nagyorosz pátosszal jelentékeny bűnök is jóvátehetők. A nagyorosz nemzeti büszkeség ugyanis az egyetlen olyan emeltyű, amelynek segítségével a szovjet katona még ma is bevihető bármilyen háborúba, mégpedig nem zsoldosként, hanem hazafiúi minőségében. Alattvalói beállítottsága a patrióta injekciótól kapja meg a rá oly jellemző lelkesült színezetet. Ha az injekció jó célokat szolgál – mint a második világháborúban –, akkor az egész nép hőssé magasztosul, ha rossz célokat, mint manapság Afganisztánban, nemigen különböztethető meg Vietnamban vagy egyebütt gyilkolgató nyugati kartársaitól. E tényállás azért olyan fenyegető, mert az alattvaló – ez a kerék vagy csavar – nem tud vagy nem akar különbséget tenni a jó és a rossz célok között.

Amikor Puskin válogatott versei – a hetvenes évek elején – megjelentek magyarul, döbbenten fedeztem fel, hogy az említett lengyelellenes verset a kötet szerkesztője, E. Fehér Pál a jegyzetekben nagy hazafias tettként ünnepelte. Véletlenül találkoztam vele a Guszev utcában, és megtudakoltam, hogy elment-e az esze. A lengyel felkelések valamennyi marxista történelemkönyvben haladó tetteknek minősülnek, leverésük a cárizmus szörnytette volt. Ő nevetve biztosított arról, hogy mindennek utánanézett, és a hivatalos szovjet álláspontot képviselte. Néhány hónap múlva központi pártlapunkban nagy cikk jelent meg a szovjet történészek vitaüléséről, amelyben elmarasztalták a szovjet történelemtudományban tapasztalható nacionalista elhajlást. Szuvorov például reakciós generálissá minősült vissza, és néhány parasztnyúzó pátriárka is megkapta a magáét. Történetesen ismét a Guszev utcába vetődtem, és persze újból találkoztam a Puskin-kötet szerkesztőjével, mert ő mindig ott sétál fel-alá, el se hagyja a Guszev utcát. „Szegény ember” – mondtam neki –, „most írhatod újra a jegyzeteket, a második kiadáshoz.” Ő azonban csak nevetett, a fejét rázta: „Nem írom újra. Utánanéztem: a Puskin-kérdésben nincs revízió. Csak nem fogok egy Puskin miatt megbukni!”

A „szovjet ember” két legszembeszökőbb tulajdonsága: lelkes alattvalói léte és jóra-rosszra egyaránt használható patriotizmusa után hadd említsem meg harmadik lényeges sajátosságát: egyáltalán nem rendelkezik nemi szervvel.

A hatvanas években Csoóri Sándor közzétette szociografikus novelláját, az Iszapesőt.[SZJ] Ebben olvasható volt, hogy valamelyik falusi temetőben egy orosz katona pénzért szeretkezett egy magyar nővel. Semmi csel, csapda, semmi erőszak – csupán üzlet és szex. Az írás a szovjet követség tiltakozását vonta maga után, Csoóri egy évre szilenciumot kapott. A „szovjet ember” ugyanis nem csinál ilyet, sem a temetőben, sem a temetőn kívül. A „szovjet ember”, ha épp Magyarországon katonáskodik, szóba sem állhat a bennszülöttekkel, és – hacsak nem tiszt – haza sem utazhat éveken át, a „szovjet ember” ugyanis feláldozza szexualitását az eszmények oltárán. A szerelem örömeinek legfeljebb a házastársi ágyban hódol, erről viszont nem illik beszélni.

A „szovjet ember” – ebből indultam ki – ideológiai absztrakció, a Sollen szülötte. A „létező szocializmus” országaiban hitelét vesztette, csak egy közmegegyezés tartja úgy-ahogy életben még. Kívülről nézve csak sejteni lehet, hogy mi történt e fogalommal magában a Szovjetunióban, mennyire vált ez az eszmény realitássá. Semmiképp sem maradhatott hatástalan, hogy a Szovjetunióban a hatalom már csaknem hetven éve folytatja ember-átalakító munkáját. Mindezzel persze nem akarom azt állítani, hogy ez az egyetlen deformáció, amelyet az emberiségnek korunkban el kell szenvednie. A kapitalista országokban az ember az antidemokratikus tulajdonviszonyok rabja, szabadon rendeli alá magát a pénz törvényesen biztosított uralmának, nem a politikai hatalomnak, hanem az áruistenségnek adja át magát, úgyszintén alattvalói odaadással. Csakhogy míg ezt a torzulást a kapitalista hétköznapok elősegítik, az ember elszovjetesítésének folyamata egyre inkább ellentétbe kerül az élet követelményeivel. A tudományos-technikai fejlődés igényei összeegyeztethetetlenek azzal az izolációval, amely a „szovjet ember” vegytiszta formában történő előállításához szükséges. A tudományos kutatómunka kritikai gondolkodásmódot kíván. A bonyolult technológiájú ipar szervezése egyre inkább kivonná magát a politikai kompetencia hatásköréből. A hírközlés technikai fejlődése fenyegeti a szovjet médiumok belföldi monopóliumát. A szovjet politika kanyarjai 1953 óta, a de- és resztalinizációs korszakok, a halódó, szklerotikus vezetők feltehetően megzavarták a korlátlan bizalom légkörét még azokban a rétegekben is, ahol ez a bizalom valóban fennállt.

Vajon fenntartható-e az orosz nép „elszovjetesítése” ebben a meglódult világban a felvilágosodott abszolutizmus újabban kilátásba helyezett eszközeivel?

A Porosz Állami Könyvtárban anyagot keresek, egy cikk számára. A különféle információs részlegek munkatársai a homlokukat ráncolják. „Szovjet ember – mondják –, hol is keressük?” A kelet-európai részlegen nyoma sincs. Az egyik könyvtáros a szociológiai katalógust ajánlja figyelmembe, a másik az esztétikait. Sehol semmi. Felvetődik, hogy talán a politikai szakot kellene végigböngésznem. Aztán, hogy a földrajzit, a pszichológiait. És ha az útikönyvekkel próbálkoznék? Ez a tanács sem vezet eredményre. „Megpróbálkozom az őslénytani katalógussal” – mondom a legfiatalabb könyvtárosnak, aki tartózkodóan elmosolyodik. Tanácstalanul, vaktában lapozgatom a kartonokat. Jól tudom, hogy léte annak is lehet, aminek nincs fogalma.

Nyugat-Berlin, 1985. IV. 15.