Skip to main content

Létminimum Magyarországon

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1984-ben mélységes titokban „létminimum-bizottság” munkálkodott nálunk. Működését a Központi Statisztikai Hivatal koordinálta, részt vett benne az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztálya, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal, az MTA Közgazdasági Intézete, Szociológiai Kutató Intézete, az Országos Élelmezés-és Táplálkozástudományi Intézet, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézete, az Állami Ifjúsági Bizottság, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a KISZ Központi Bizottsága. A bizottság kiszámította a létminimumot, vagyis azt az összeget, ami feltétlenül szükséges a puszta létfenntartáshoz, sőt egy kis ún. „társadalmi minimumot” is: a szerény, de társadalmilag még elfogadható életkörülmények költségét. A számítások eredményeit azonban szintén nem tárták a nyilvánosság elé.

Vajon miért titok az állampolgárok előtt saját létminimumuk? Talán azért, mert kínos lenne összevetni akárcsak a munkaviszonyból származó átlagos bérekkel, még kínosabb a nyugdíjakkal, a családi pótlékkal, a gyes összegével. Kiderülne, hogy a törvényes munkaidőre kifizetett törvényes munkabérek a családok létminimumát sem feltétlenül biztosítják? De talán azt sem szeretné a kormány, ha a kormányzottak elmélyednének abban, mit is tartalmaz a hivatalos létminimum, ami még mindig nem eléggé minimum ahhoz, hogy mindenki számára biztosítva legyen.

Most már csak az a kérdés, hogy ha a kormány a létminimumot sem garantálja a lakosság minden egyes tagjának, akkor minek számol ki a bizottság „társadalmi minimumot”, ami jóval magasabb életszínvonalat jelent? Talán a nemzetközi statisztikák kedvéért? Mert a gazdaságilag fejlett országok ezt tekintik minimumszintnek? (Igaz, hogy kormányaik kötelezettségeket is szoktak vállalni saját társadalmuk felé ezzel kapcsolatban!)

Nézzük, milyen összegeket állapított meg a „létminimum-bizottság”:

1. táblázat: Egy főre jutó havi személyes rendelkezésű jövedelem (Ft)


<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> 

Év

Aktív

Inaktív

Összes

 

 

háztartásokban

 

Társadalmi minimum

1982

2470

2210

2430

 

1983

2640

2330

2590

 

1984

2850

2550

2800

 

1985

3040

2760

2990

Létminimum

1982

2010

1840

1990

 

1983

2160

1950

2130

 

1984

2330

2130

2300

 

1985

2490

2320

2460

Társadalmi minimum

az átlagos személyes jövedelem %-ában (1985)

66

60

Létminimum

 

54

50

Sem az átlagos jövedelem, sem a minimumok nem tartalmazzák az ún. természetbeni társadalmi juttatásokat.

2. táblázat: Milyen fogyasztást tesz ez lehetővé?


 

átlagos

társadalmi minimum

létminimum

 

 

havonta Ft/hó

havonta Ft/hó

Élelmiszerre

100

75

1014

66

845

Lakásfenntartásra (fűtéssel, világítással együtt)

100

90

441

75

364

Minden egyéb

100

60

1536

50

1252


A KSH legutóbbi, 1982-es jövedelmi felvétele szerint az összlakosság 19 százaléka a társadalmi minimum szintje alatt, 7,3 százaléka pedig a létminimumszint alatt élt. A háromgyerekes családok egynegyede nem érte el a társadalmi minimumot, a négygyerekeseknek több mint a fele. A háromgyerekesek 9 százaléka, a négygyerekesek 25 százaléka a létminimumot sem. Az egyedül élő nyugdíjasok 15 százalékának jövedelme a puszta létfenntartásra sem elég, vagyis kevesebb, mint a létminimum, az átlagos özvegyi nyugdíj pedig a létminimum 9/10 részét fedezi. Ugyanígy a létminimum 9/10 részét teszi ki a „házaspár + egy vagy két gyerek” családtípusban egy átlagkereset, a családi pótlék és a gyes együttesen. Azt is megfigyelhetjük, hogy a minimumszint süllyed, hisz évi növekedése kisebb, mint az infláció.

A létminimum alatt a KSH szerint tehát 780 ezer ember él. Nem tudjuk érdemlegesen vitatni, hogy ez az adat valós-e, vagy arra mindenképpen szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy százezrek mélyen e létminimum alatt tengődnek. Hisz a létminimumszint egy négytagú család esetében 9840 Ft összjövedelmet, öttagú családban 12 300 Ft-ot jeleni, s ezt a jövedelmet pl. a falusi cigányság átlagos jövedelmei meg sem közelítik. De jóval alatta maradnak általában a háztájival nem rendelkező, egykeresős falusi családok, a megrokkant egészségű szakképzetlen munkások családjai, a csak szakképzetlen női keresőkre utalt családok is.

Egészen biztos azonban, hogy sokkal többen élnek létminimum alatt, mint a „létminimum-bizottság” jelentésében, ha figyelembe vesszük a lakásszerzés költségeit is. A hivatalos létminimum ugyanis nem tartalmazza ezt a tételt, és önálló lakással már rendelkező háztartások minimális igényeiből indul ki. Ismert tény viszont, hogy egy szerencsés kisebbségtől eltekintve egy átlagos magyar család 8-10 év alatt képes lakáshoz jutni, s ezalatt fogyasztását maximálisan visszafogja. Vagyis a keresőképes lakosság negyede-ötöde a lakásteremtés éveit nyögi. Ha a gyűjtés-építkezés, berendezkedés költségeit összjövedelmükből levonjuk, szerény becslés szerint is a lakosság újabb 7,3 százalékának személyes rendelkezésű jövedelme marad a létminimum alatt.

Erős kétségeket ébresztenek a hivatalos létminimumadatok akkor is, ha szemügyre vesszük, milyen „fogyasztási kosarat” állított össze a bizottság. Számításaik szerint a létminimumon élők jövedelmüknek csak egyharmadát kénytelenek élelmiszerre fordítani, s a lakásfenntartás költségeinek fedezése mellett még mindig jövedelmüknek fele jut „egyéb szükségletekre” – ruházkodásra, közlekedésre, kultúrára. Ez a szerkezet alig különbözik a társadalmi minimum fogyasztási szerkezetétől, sőt az átlagostól is. Csakhogy ez a fogyasztási kosár meglehetősen irreális! Egy felnőtt, dolgozó embernek napi 3050 kilokalóriát engedélyez, s ennél egy nehéz fizikai munkát végző férfi feltétlenül többet eszik (már amíg egyáltalán van pénze enni). Zsiradékból (szalonnából, tepertőből és zsírból) napi 5,6 dkg-ot, húsból (felvágottal, baromfival, hallal együtt) napi 13 dkg-ot kellene fogyasztania egy létminimumon élő felnőttnek, de kenyérből sem többet napi 37 dkg-nál – ha azt akarja, hogy saját egészsége ne károsodjék, családja többi tagja is annyit és azt egye, amire szüksége van, s még ruházkodásra, közlekedésre, kultúrára, kávéra, teára, cigarettára, alkoholra is maradjon. (Mert az élvezeti cikkek az „egyéb” rovatot terhelik.) A 13 deka húst azonban majdnem felemészti egy kiadósabb húsebéd. Nyilvánvalóan nem kubikol senki 5 és fél deka szalonnán a hét többi napján. Vagy a húsebéd marad el, vagy a család többi tagjának húsadagja csökken, vagy az „egyéb”-ből kell engedni, méghozzá jelentősen. A „létminimumon” élők (is) mindenekelőtt jóllakni igyekeznek, fogyasztásuk tehát drasztikusan eltér a bizottság által feltételezettől. Az elképzelt évi 15 000 Ft helyett talán évi 10 000 marad „egyéb”-re, ennek a közlekedés legalább az egyötödét elviszi. S mi marad azoknál, akik nem a létminimumon, hanem annál kevesebből élnek? Évente néhányszor jól berúghatnak.























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon