Réz Pál

Nyomtatóbarát változat

Ez a kérdés a világ legáltalánosabb kérdése, de azt hiszem, legalább egyszer mindenki felteszi magának egy nagyon kétségbeesett vagy nagyon spleenes pillanatában. Babits 26 éves korában írta az Esti kérdést. Később, idősebben már nemigen kérdezzük, hogy „miért nő a fű?”, mire való az egész, miért élünk. Egy londoni barátom (magyar emigráns persze) gyakran mondogatta: „Felnőtt embernek nincs szüksége világnézetre.” Felnőtt ember a babitsi kérdésre a legszívesebben azt feleli, hogy az életnek nincs értelme. Kosztolányi, bár merőben másként gondolkodott, mint Babits – a Nyugat nagy nemzedékében az alapvető választóvonal szerintem nem egyfelől Ady, másfelől Babits és Kosztolányi között húzódik, hanem egyfelől Ady és Babits, másfelől Kosztolányi között –, szóval Kosztolányi hasonló kérdést tesz fel Fejtörő felnőtteknek című (kései) versében, és ál-léhán azt mondja: „Úgy hívják: élet / Értelme nincs.” Igen ám, csakhogy előtte ez áll: „Nincs nála nagyobb jó, / mert ez a kincs.” Azt hiszem – akárcsak Kosztolányi –, Babits is válaszol a kérdésre, mégpedig minden világnézeti, esztétikai és főként alkati különbözőségük ellenére hasonlóképpen, noha látszólag csak kérdez, nem felel, hiszen az idézet az 53 soros vers két utolsó sora. A válasz az egész versben rejlik, magában a kérdést előkészítő nagy lajstromban. Erre nem szoktak figyelni, illetve – ha jól tudom – csak Nemes Nagy Ágnes vette észre. Az Esti kérdés pazar képsorozattal indul, érzékien, vonzón jeleníti meg a természeti világot, aztán megérkezünk Velencébe, a világ egyik legkülönösebb, legszebb, már ember teremtette közegébe, majd újra a természeti világ, de most már a tágabb univerzum képei következnek. Babits azt mondja kimondatlanul, hogy értelme ugyan nincs az egésznek, de mennyi szépet, látunk, mennyi csodálatos dolog történik velünk. Ez a sok szépség nem való ugyan semmire, mégis: van, és így szükségképp mégiscsak való valamire: a gyönyörűségünkre. Nem tudom, hogy Babits (és Kosztolányi) milyen komolyan gondolta a l’art pour l’art-t, de úgy tűnik, nagyon komolyan gondolták az élet az életért filozófiáját. (Babits főként a pálya elején, Kosztolányi főként a végén.) Ennek a versvégi kérdésnek tehát az a furcsasága, hogy azután hangzik el, miután – közvetetten – a költő már megválaszolta.

Egyébként mostanában sok szó esik Babits katolicizmusáról. Az Esti kérdés nem katolikus vers. A katolikus válasz az volna, hogy az élet, a világ Isten dicsőségét zengi – ez az alapvető értelme. Az Esti kérdésből ennek a válasznak még a lehetősége is hiányzik. A fiatal Babitsnál ritkán bukkannak fel vallásos vagy akár vallási problémák, katolicizmusa csak későbbi verseiben nyilatkozik meg, ami azért meglepő, mert az Esti kérdés idején közelebb van a katolikus gyerekkorhoz, s éppen később, amikor már olyan közegben él, a Nyugatnál, ahol a vallásnak nincs döntő szerepe, amikor olyan emberekkel barátkozik, akik nem a hit koordináta-rendszerében élnek, akkor az érett Babitsban erősödik fel a katolicizmus – és előbb, mintsem betegsége (és vele a fenyegető halál tudata) jelentkezne. Bizonyos, hogy a Balázsolás vagy a Jónás könyve idején már összekapcsolná a „mire való” kérdését az istenhittel, de ekkor már nem érzi szükségét, hogy ezen a kérdésen tűnődjön.

Aki nem hívő, az csak Isten nélkül tudja, sőt csak nélküle akarja megválaszolni az Esti kérdést. Lényegében azt mondja, amit Babits (vagy Kosztolányi): annak a tudatában kénytelen élni, hogy nincs célja az életnek (vagy hogy a kérdés megválaszolhatatlan). Azt gondolja, hogy akkor jár el bölcsen, ha igyekszik minél több dologban örömöt lelni, minél több dologban gyönyörködni. És ha – már amennyiben mód van rá – elkerüli, hogy nagyobb aljasságokat, bűnöket kövessen el.

• Költői kérdés