Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

1989 tavaszán szűkebb baráti, szakmai körén kívül senki sem ismerte; neve, ez a tiszteletre méltó történeti név, túlságosan mindennapos volt ahhoz, hogy kapcsolatot sejtessen a múzeumigazgató és a menekültek legendás segítője között. Magam, aki alkalmi helyettesítőként vettem részt olykor az Ellenzéki Kerekasztal ülésein, elképedtem, milyen odaadóan hallgatnak egy számomra még ismeretlen férfi szavára a történelmi pártok addig összevissza locsogó képviselői, s ő milyen mesterien pingpongozik a fejük felett Tölgyessy Péterrel. Az is lenyűgözött, ahogy beszédében megelevenedett a magyar közjogi hagyomány, s egy korszerű alkotmányosság érvkészletéül szolgált. Mennyire más volt ez, mint a kerekasztal mellé kénytelen-kelletlen letelepedő lakitelkiek fellengzős vagy nekibúsult retorikája. Honnan termett elő ez az ember?

Úgy tartjuk számon, s joggal, hogy 1989 legfontosabb fordulata a hazai belpolitikában a népszavazás volt. Jelentőségét tekintve azonban rögtön utána az következik, hogy Antall József lett az MDF elnöke, az MDF pedig harmadikutas, populista mozgalomból – meghirdetett szándéka szerint – korszerű jobbközép párttá alakult. A két esemény együttesen mentette meg Magyarországot a nemzeti-posztkommunista tekintélyuralomtól. A lehetőséget a fordulatra persze a megelőző évtized társadalmi és politikai fejlődése teremtette meg. De maga a fordulat nem következett volna be, ha nincs olyan politikus, aki felismeri a lehetőséget, és képes élni vele.

Lássuk be: a létező Magyarországon az elmúlt négy évet más aligha tudta volna így végigcsinálni: esélyes jelölt se volt több. Hiszen 1990-ben megnyerni a választásokat – ezt mindenki tudta – legalább annyira áldozat volt, amennyire győzelem. Ez a győzelem akkor csak az MDF-é lehetett. A győztesek sokfelől jött, sokfélét akaró, politikai tapasztalattal alig rendelkező csapatát viszont Antall Józsefen kívül senki sem volt képes integrálni és többé-kevésbé együtt-tartani.

Az integrálóképesség nem pusztán a személyiség kisugárzása. Kellett hozzá mindaz, amit máskor kritikusan, haraggal, felháborodva szoktunk emlegetni. A kliensrendszer, a kamarillapolitika, a politikai ellenfelek démonizálása, a túlontúl kései szakítás a radikális jobbszárnnyal. Csak hát ne felejtsük el, hogy Antall József, akár Bethlen, jövevény volt a pártjában. Elnökösködését nem kezdhette azzal, hogy kizárja a pártjukból a párt alapítóit: előbb le kellett járatnia őket. S mindennek ára van: a szélsőségesek kiszorítása nem ment volna kamarillapolitika, sőt maffiamódszerek nélkül; a centrum megtartásáért a kliensek hizlalásával kellett fizetni. Alternatíva talán a csendes együttműködés lehetett volna az SZDSZ-szel. Ezt a megoldást azonban nemcsak Antall, de – legalábbis 1990 őszétől kezdve – az SZDSZ is határozottan elutasította.

Azt mondják, Antall fiatal korától kezdve tudatosan készült a politikusi szerepre, holott emberi számítás szerint semmi esélye sem volt rá. Közvetlenül a rendszerváltás előtt előlépett az ismeretlenségből, s elvezette pártját, kormányát, az országot a második szabad választás küszöbéig. Betegsége első jeleit 1990-ben, győzelme napjaiban észlelte. Öntudatát a végkifejletig megőrizte, a halála előtti napon még politikusokat hívott fel telefonon, ellenzékieket is; elbúcsúzott tőlük, tört hangon összefogásra buzdított. Homérosz görögjei úgy tartották, ha a bajbajutottnak hirtelen segítője, az úton tévelygőnek útitársa akad, az lehet egy istenség is, jelenjen meg akár koldus, pásztor vagy éppen kiáradó folyó képében. Az anankét, a végzet rendelését azonban a nem várt segítő se változtathatja meg: el kell távoznia, ha az ideje lejárt. Antall József pontosan tudta, mi az, ami a világ megítélése szerint – retorikában és cselekvésben – belefér a jogállam, a parlamenti demokrácia fogalmába. Azonosult azokkal az értékekkel, amelyekre a jogállam eszméje épül. Pártjában és a koalíciós pártokban ezek az értékek sokkal ingatagabb alapokon állnak. Veszélyes tünet ez egy kormánykoalíció esetében, amelynek a hatalma nagy, a jövője bizonytalan.

Az egyes ember végzetén emberi erő nem tud változtatni.

Tud-e vajon egy országén?

• Néző-pont