Skip to main content

A kormány jön, a szerkesztő megy

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Beszélő szerkesztőségét Göncz Árpád „az 1956-os forradalom szellemiségének ápolásában” kifejtett munkássága elismeréseként Nagy Imre Emlékplakettel tüntette ki. A kitüntetés persze a régi, az engedély nélkül, szamizdatként megjelent Beszélő szerkesztőségének szólt, Kis Jánosnak és szerkesztőtársainak: Haraszti Miklósnak, Nagy Bálintnak, Petri Györgynek, Solt Ottiliának, Szilágyi Sándornak és végezetül e sorok írójának. Dicsősége és melege azonban átsugárzik a Beszélő mai szerkesztőire is. Átsugárzik, mert a Beszélő szerkesztősége ma sem gondolkodik másként 1956-ról, mint a régi Beszélő szerkesztői 1983-ban, amikor a szamizdat-folyóirat Nagy Imre-emlékszáma megjelent. Mi nem ábrándultunk ki ’56-ból, mert egyes ’56-os szervezetek tüntetéseket szerveztek Göncz Árpád ellen, és mert a Szabadságharcosokért Alapítvány kuratóriumának Boross bajtárs volt az elnöke. De Horn Gyula miniszterelnöksége idején sem fogjuk zsenánsnak érezni, hogy ’56-ot annak tekintsük, ami volt: népfelkelésnek, forradalomnak és szabadságharcnak.

Kollégánk és barátunk, Nagy W. András nem érhette meg a Beszélő kitüntetését. Neki posztumusz adományozta az emlékplakettet a köztársaság elnöke. A kitüntetés a demokratikus ellenzék utolsó kuruc talpasának szól, akinek természetében csodálatos elegyet alkotott a radikális elszántság és a megértő irónia. Mellesleg Nagy W. András szinte észrevétlenül, horgászgatva és anekdotázva a rendszerváltás éveinek egyik legjobb publicisztikai krónikáját írta meg a Beszélőben.




A véletlen hozta úgy, hogy június 15-e, ez a kitüntetésekkel kitüntetett szerdai nap egyúttal a szerkesztő rég tervezett búcsújának a napja is. Régóta tudom, nem fér össze, hogy egyszerre legyek országgyűlési képviselő és lapszerkesztő. Nem fér össze időben sem: az elmúlt években fontos szavazásokat mulasztottam el a lap miatt, és nem lehettem a szerkesztőségben lapzártakor fontos szavazások miatt.

De a súlyos gyakorlati összeférhetetlenségnél súlyosabb az elvi összeférhetetlenség. Egy politikusnak, országgyűlési képviselőnek pártja sikerén kell dolgoznia, pártja politikájával kell azonosulnia, hisz státusából következő meggyőződése, hogy amit pártja tesz, az a legjobb az országnak. Egy lapszerkesztőnek ellenben a lap kritikai szabadsága a legnagyobb kincse. A Beszélő szerkesztőségében F. Havas Gáborral és Solt Ottiliával hárman voltunk országgyűlési képviselők. Idén F. Havas Gábor és Solt Ottilia nem indult a választáson – képviselőként már csak magam kötődöm az SZDSZ-hez.

A Beszélő meglehetősen kollektíven szerkesztett lap, a főszerkesztői címnek nincs nagy jelentősége. Mégis a külvilág szemében a lapért a főszerkesztő a felelős. A választási kampány kezdetén el kellett döntenem, hogy a kissé rozoga, szövete-mállott főszerkesztői széket másnak adom át. Olyan szerkesztőnek, aki a szamizdat idők óta munkatársa és formálója a Beszélőnek. A szerkesztőségben hamarosan egyetértés alakult ki, hogy az új főszerkesztő csak F. Havas Gábor lehet.

A váltás nem jelenti azt, hogy a Beszélő és az SZDSZ viszonya alapvetően megváltozik. A lap – mint többször megírtuk – eddig sem függött az SZDSZ-től, sem anyagilag, sem szervezetileg. Mostantól azonban mozgásszabadsága megnő.

Erre pedig a lapnak most különösen nagy szüksége van. Hiszen az SZDSZ néhány napon belül kormányzó párt lehet. A Beszélőhöz pedig sehogy sem illenék, hogy kormánylap legyen.

De az se, hogy görcsösen ellenzéki. A Beszélő oldott szellemű, kritikus, csípős és komoly liberális lap akar lenni. Újság, amelyet többnyire szeretnek, s legfeljebb időnként haragszanak rá.

Az olvasóktól pedig nem búcsúzom. Megmaradok a lap munkatársának, szerzőjének, írni fogok; ahogy eddig, mert szeretek írni. És mert lesz miről.

Meglehet, ha nem szólom el magam, Önök észre sem vették volna a nagy változást.





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon