(Húbert Ferenc), Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Kőszeg Ferenc úr!

A „Beszélő” 1990. január 29. Új folyam I. évfolyam 3. számában kommentár nélkül közöltek egy olyan olvasói (?) levelet, amely minden jóérzésű magyar embert legalább annyira felháborít, mint ebben a formában történt nyilvánosságra hozatala. A levélíró egyetlen mentsége az őszintesége – no meg a levélből is érezhető korlátai. Szélsőséges vélemény (egy a tízmillióból) ellentétben a 40 éven át a kommunisták által képviselt „internacionalistának” nevezett (hadd ne minősítsem, milyen) másik szélsőséggel.

Nincs a világnak olyan országa, olyan nemzete, amely csak szélsőségektől mentes emberekből állana. A közelmúltunkból tudhatjuk, nem mindegy, hányan vannak és milyen súlyt, milyen erőt jelenthetnek. Ez a sajtón is múlik! (Például az Antoniewicz-jelenség). Ha egy kifeszített ingát elengedünk, át fog lendülni a másik oldalra, de ha hagyjuk, előbb-utóbb beáll középre. Ezt segíthetjük és gátolhatjuk is; kérdés, mi a szándékunk?!

A levélíró valószínűleg nincs egyedül a véleményével, de nagyon bízom benne, hogy kevesen vannak. Természetesen ő is felelősséggel tartozik a levélben leírt véleményéért, akárcsak a közzétevő újságíró-szerkesztő a közzététel módjáért. Azt hiszem, fölösleges hangsúlyoznom, míg a levél magánvélemény, addig a demokráciában tudomásul kell vennünk létezését, ha nem is értünk vele egyet. Így közzétéve már más! A Maguké is! Most már nyíltan szólhatnak, nem engedhetnék meg maguknak, hogy ugyanolyan módon szerkesszék a lapot, mint azt tiltott ellenzékként tették! Aki olvassa a romániai sajtót, tudja, mire gondolok. Még egy Lancranjan sem kell hozzá, hogy ezt így olvasva félreértelmezni, általánosítani tudja, s Maguk hiába hivatkoznak eddigi múltjukra, gyakorlatukra – mert akkor már nem csak magukról lesz szó, hanem az egész magyar nemzetről. Hát erre a felelősségre gondoltam.

Talán közlés előtt ezt meg kellett volna beszélni a közszájon csak „Nemzet Esze és Lelkiismerete”-ként emlegetett Tamás Gáspár Miklóssal, aki (számomra cikkei alapján úgy tűnik) Erdély ügyében is potentátnak tartja magát.

Így azonban nem értem, mi volt a szándékuk?

Budapest, 1990. február 1.

Húbert Ferenc
1078 Bp., Hernád u. 33.

P. S. Kérem levelem közzétételét a következő számukban.

Húbert úr,

köszönjük, hogy megosztotta velünk teljesen jogos felháborodását! Az irredenta tartalmú levél közzététele egyáltalán nem azt jelenti, hogy magam is irredenta volnék: hiszen épp a határok megváltoztatásának szükségtelenségét hangsúlyozó nyilatkozatom váltotta ki 3. számbeli olvasónk indulatait. A közléssel azt kívántuk megmutatni, hogy sajnos még vannak olyanok, akik „az elrabolt régi határokat” óhajtják „visszakövetelni”. Meg akartuk mutatni, olvasóinkra bízva az ilyen indulatok meg- és elítélését. Köszönet azért, hogy ezt Ön megtette, bizonyára sok más olvasónkkal együtt.

A sajtónak valóban nagy a felelőssége. Ez azonban nem jelenti azt, hogy magatartásunkat a félremagyarázástól való félelemnek kell vezérelnie. Félreértelmezni nem valami nagy művészet; ám ha folyvást ettől tartanánk, minden szavunkat aggodalmas jegyzetekkel kellene körülbástyáznunk.

Tisztelettel:

Kőszeg Ferenc

• Visszabeszélő