A negyedik tényező

Parlamenti demokrácia és környezetvédelem

A lobbyk „terhétől” a jól működő parlamentarizmus sem szabadulhat. A pártok támogatói – a szavazók – joggal tesznek javaslatokat képviselőiknek, s méltán kérhetik számon érdekeik képviseletét. A két legbefolyásosabb lobby: a vállalkozói, mely gazdasági hatalma révén gyakorol nyomást a honatyákra és a kormányra; valamint a szakszervezeti, mely nagy tagsága révén teszi ezt. Ha a képviselők vagy a kormányzó politikusok nem e csoportok elvárásai szerint lépnek föl, a lobbyk az anyagi és szavazati támogatás megvonásának kilátásba helyezésével tudnak hatást elérni. Hatalmukat még növeli, hogy a legnagyobb tömegtájékoztatási eszközök jelentős része – néhol mindegyike – az ő kezükben van.

Pompásan is működik ez a rendszer, hiszen az egyik lobby a másikat ellensúlyozza, a lobbyk egymás hatalmát kölcsönösen korlátozzák. Ám van egy életveszélyes hézaga e rendszernek: csak a részérdekek érvényesítésére, arányos kifejezésére képes. Ha a részérdekek az össztársadalmi vagy egyetemes érdekek rovására profitálhatnak – különösen, ha az egyébként egymással csatározó részérdekek egy ilyen ügy ellen érdekegységbe kerülnek –, a kérdéses össztársadalmi érdek teljesen kiszolgáltatottá válik, és semmi sem védi hatékonyan. Össztársadalmi érdek például a jogállamiság, a jogbiztonság. Ámde a parlamenti demokrácia – fölismerve, hogy a többpárti rendszer és a szervezkedés szabadsága önmagában csak szükséges, de nem elegendő garanciát jelent – létrehozta a jogbiztonság külön, független biztosítékainak rendszerét, mely a hatalommegosztás struktúrájában kiegyensúlyozott, szabályozott kölcsönhatásban él a parlamenttel. E biztosítékrendszer megteremtése azért is történhetett zökkenőmentesen, mert előzményei, kezdeményei megvoltak, szükségességéről nem kellett a közvéleményt meggyőzni, és az anyagi részérdekeltségek ellenegységfrontját sem hívta életre, mert a kérdés nem szorosan anyagi természetű.

Nem így egy másik, fizikailag-biológiailag még alapvetőbb össztársadalmi érdek: a környezet – azaz a létforrások – védelme. Semmilyen független biztosítékrendszer nem védi. A közvélemény reklámok és szenzációk között elhalkuló hangja is alig vagy csak verbálisan – hisztérikusan. Nemcsak a meghatározó lobbyk közvetlen, ebben egységes ellenállása miatt. A rövid távú gazdasági érdekek csoportjainak koalíciója (sajtóbefolyása és reklámhadjárata révén) úgy tud hatni az átlagpolgárra, hogy annak rövid távú anyagi érdekeit létföltételeinek féltése ellen játssza ki. Nem elvetemültségből, hanem az üzleti érdekek automatikus érvényesülése folytán, kihasználva a demokrácia és környezetvédelem kapcsolódásának jelenlegi hézagát. A rövid távú érdekek prése statisztikai méretekben ugyanolyan kényszerítő erőnek bizonyult a demokráciában, mint a diktatúrában a börtön és a gumibot. Aki ellenáll, azt hatósági bántalmazás nem éri – ám a többség törvényszerűen nem tud ellenállni. Joggal állíthatjuk, hogy a demokratikus jogállamok jelenlegi rendszere a környezetvédelem vonatkozásában veszélyesen elmaradt önmaga fejlett intézményrendszerétől és a körülmények egyre katasztrofálisabb alakulásától.

A zöld pártok – már ahol ilyenek a parlamentbe jutottak – valóban csak fügefalevelek e rendszeren, a lobby-háttérben és gazdasági érdekeltségháttérben strukturális fedezetük nincs, lehetőségeik igen behatároltak. Társadalmi befolyásuk lassú növekedésének és a környezet pusztításának ollója reménytelenül nyílik. A részérdekek és egy általános érdek küzdelme esetén ez logikus következmény is, ha az általános érdek hatékony érvényesítését csak speciális pártra bízzuk. A helyzet éppoly abszurd, mintha a jogállamiság védelmét csak egy speciálisan „jogállamvédő pártra” bíznánk. Arról a Magyarországon alig ismert körülményről sem szabad megfeledkeznünk, hogy a (nyugat-európai) „zöld” pártok nem is olyan zöldek, mint hinnénk. Elsősorban radikális baloldali eszméket képviselnek, melyek közé a környezetvédelem nem utolsósorban polgárellenes, polgárpukkasztó lehetőségei miatt került. (Léteznek persze kisebb jobboldali-radikális „zöld” pártocskák is.) Valójában a „zöldek” is rétegpárt, és részérdekeket képviselnek: elsősorban társadalmi peremcsoportok érdekeit (külföldiekét, a létminimum alatt élőkét, feministákét, homoszexuálisokét stb.), akiknek a környezet védelméhez nem sok közük van. A „zöldek” példája is mutatja: a részérdekek képviseletére összpontosító parlamenti többpártrendszer még a legnagyobb jóakarattal sem alkalmas a rövid távú részérdekekkel szembekerült alapvető egyetemes érdekek képviseletére, legyen az az össztársadalmi érdek akár a legalapvetőbb. (A tisztán ökológiai beállítottságú pártok – mint pl. a német Herbert Gruhl Ökológus Demokrata Pártja – még a szavazatok 1%-át sem szokták megkapni!)

A kelet-európai reményekkel ellentétben a környezet állapota Nyugaton csak egyes részterületeken jobb, ám még ezeken is katasztrofális – és ezt a részleges eredményt elsősorban a szemét, mérgező hulladékok, környezetkárosító gyártási folyamatok java részének a szegényebb országokba történő exportálásával érik el. Ám számos területen a Nyugat megelőz bennünket a környezet rombolásában. Közreadhatnám most az erről összeállított igen-igen hosszú listát, ehelyett csak egy jellemző példát mondok: Ausztriában például több évtizedes harc ellenére nincs még egyetlenegy nemzeti park sem, és az ellenérdekelt vállalatok az erre javasolt területeket aszfaltozzák, betonozzák, „fejlesztik” és építik tönkre a legbőszebben; a helyi lakosság ősi építészeti stílusát, „elmaradottként” pellengérezik ki, propaganda-hadjárattal ráveszik őket jellegzetes, tájba illő épületeik lebontására, melyek helyébe ízléstelen szérialakóházak kerülnek. (Burgenlandi falunk szociáldemokrata polgármestere e napokban rendelt buldózert [!], hogy szüleitől örökölt árkádos tornácú magyaros erdőszéli parasztházát lerombolja, mert az „nem modern”, egy elöljárónak viszont „jó példát” kell mutatnia. A példa terjed. Falunk szinte mindegyik stílusos parasztházára ez a sors vár.)

A tapasztalatok szerint valamennyi beruházás, vállalkozás, áruféleség, eszköz, anyag, sőt adórendszer mellett kínálkozik egy vagy több környezetbarát változat vagy kompromisszum, mely nemritkán olcsóbb, sőt össztársadalmi vonatkozásban gazdaságosabb. A probléma éppen az, hogy az az arányos jogállami, társadalmi tényező hiányzik, mely ezeknek a változtatásoknak, az ilyen arányú kutatásoknak esélyt adna, azok versenyképességét segítené.

A jogállamiság – parlamentarizmuson és a szervezkedés szabadságán túli – biztosítékainak mintájára, de még egyszerűbb módon megalkotható az emberi létföltételek védelmének a parlamentarizmushoz szervesen illeszkedő arányos és hatékony biztosítéka. A politikai és gazdasági szférától független, szigorúan pártatlan környezetőr-testület létrehozására van szükség, mely az országgyűlés munkájában részt venne; tagjai valamennyi országgyűlési képviselői joggal rendelkeznének – a szavazás jogát kivéve. Súlyos kérdésben vétót is emelhetnének, különleges javaslatokat tehetnének, melyeket csak a parlament utasíthatna vissza alapos indokkal abszolút vagy kétharmados többséggel, így életföltételeink védelme megfelelően kifejezésre jutna, ugyanakkor a parlament kontrollja védene annak esetleges „túlértékelésével” szemben.

A testület a demokratikus jogállam klasszikus megosztása szerint egy negyedik hatalmi ágként működne. Nem hiszem, hogy bárki kisebb jelentőségűnek merné ítélni már pusztuló életföltételeink és gyermekeink életföltételeinek védelmét, mint a jogbiztonság garanciáit. Jogbiztonság létbiztonság nélkül? Csak ma volna jog, igazság, méltányosság, holnap nem?

Ma a környezet védelmével ellenkező részérdekek koalíciója uralja a törvényhozást, és a tömegtájékoztatásban betöltött, anyagi eszközökben is megnyilvánuló túlerejük elsöprő. Hangsúlyozom, nem közönséges korrupcióra gondolok, hanem éppen a jól működő parlamentarizmus és a rövid távú érdekmechanizmusok természetes, spontán, még csak nem is kitervelt automatizmusára. Ezért paradox módon, csakis a parlamentarizmus közvetlen bevezetése előtt vagy működésének legelején hozható létre az említett biztosíték. Azért is szükséges ezt hangsúlyozni, mert ma úgy érezzük: először legyen végre igazi parlamenti demokrácia, nemzeti függetlenség, s aztán elkezdhetjük a többi probléma fölszámolását. Csakhogy ez a helyzet és a vele járó naiv hiedelmek végzetes csapdát rejtenek: Az „igazi” demokratikus jogállam csak a negyedik tényezővel együtt jöhet létre, később az említett kényszermechanizmusok elvágják annak útját, hogy a jogállam a környezet – a mindenki szabad prédája – vonatkozásában is létrehozza megfelelő garanciáit.

Megértem, hogy a mai politikai csatározások közepette e problémára alig vagy egyáltalán nincs ideje a közélet legismertebb szereplőinek. Mégis mindent meg kell tennünk (tenniük) azért, hogy a demokratikus és független Magyarországot ne temesse maga alá a szemét és beton, hogy ne a szenny okozta légúti és rákbetegségek, a krónikus mérgezések legyenek az új „magyar betegség”. Vagy jobbik esetben a sikerült gazdasági reformokat ne kelljen 7-8 év múlva elölről kezdenünk a most újból öngyilkos módon kialakított hibás struktúrák miatt.

Az ép környezet védelmének alapvető emberi joga még messze nem azonos az ép környezethez való alapvető emberi joggal.

Nemcsak az előbbit – az utóbbit is garantálni kell.

Burgenland, 1990. január