Kiszely Károly

Nyomtatóbarát változat

Nem a jövedelem- és nyereségadókra kell koncentrálni – különösen nem a kis és közepes jövedelműeknél –, és nem szabad érzéketlen egységességgel alkalmazni a forgalmi adót. Sőt, radikálisan (30-50-70 százalékkal) csökkenteni kell a jövedelem- és nyereségadókat, valamint a szociális levonásokat; a környezetkímélő, illetve ilyen szempontból semleges áruféleségek forgalmi adóját meg kell szüntetni (vagy minimálisra – 1-2 százalék – kell csökkenteni), s az államkassza ily módon csökkent bevételeit a környezetkárosító áruk, gépek, szolgáltatások, munkafolyamatok radikális megadóztatásából kell kiegészíteni. Tehát a hangsúlyt a jövedelemadókról a környezetkárosító áruk áfájára kell helyezni.

Lássuk a következményeket!

Az ökoszociális adórendszer és a munkanélküliség

A magas jövedelemadók és magas szociális levonások nemcsak a beruházási kedv csökkentése által okoznak munkanélküliséget, hanem oly módon is, hogy megdrágítják az emberi munkaerőt, mely így mesterségesen – nem technikai, hanem pénzügyi okokból – versenyképtelenné válik a gépekkel szemben. Még akkor is, ha az emberi munkaerő alkalmasabb volna egy adott munkafolyamat elvégzésére. A szociális bevételek jó része pedig az ily, tehát mesterséges módon munkanélkülivé tett személyek segélyeként folyik el.

A jövedelemadók és szociális hozzájárulások jelentős mérséklésével azonban az emberi munkaerő sok esetben újból versenyképessé válik a gépekkel szemben. A nyereségadók csökkentése okán a vállalkozói és beruházási kedv nő, ami újabb munkaalkalmakat teremt. A környezetkímélő és ilyen szempontból semleges árufélék olcsóbbak lesznek áfájuk eltörlése miatt, ami növeli versenyképességüket, az irántuk való keresletet, s föllendül ezen termékek előállítása, ami ugyancsak növeli a munkaerő-keresletet. Igaz, a környezetkárosító áruk szigorú megadóztatása nehézségeket okoz az ezeket előállító iparágakban, sőt munkahelyek leépítését is magával vonhatja, ám lényegesen több új munkalehetőség keletkezik más területeken.

A környezetkárosító árukat gyártó vállalatok más árufélék előállítására állhatnak át, ha az adórendszer reformja fokozatosan történik.

Az ökoszociális adórendszer és az életszínvonal

A jövedelemadók és szociális levonások csökkenése és egyes áruféleségek forgalmi adójának megszüntetése növeli a háztartások bevételét, illetve vásárlóerejét, ellenben ugyanezeknek a háztartásoknak környezetkárosító áruk megvásárlásakor magas áfát kell fizetniük. Az adóreformot úgy kell és lehet bevezetni, hogy a kettő egyenlítse ki egymást. Így az életszínvonal az ökoszociális adó bevezetésekor nem csökken és nem emelkedik lényegesen. Ugyanakkor egyénileg jobb anyagi helyzetbe kerülnek azok, akik ügyelni akarnak környezetük állapotára! Egy-két éven belül azonban ez az adórendszer általában is pozitívan befolyásolja az életszínvonalat a munkanélküliség csökkentésével, a gazdaság élénkítésével. A környezeti károk (erdőpusztulás, épületkárok, mezőgazdasági károk, az ivóvíz elszennyeződése, levegőszennyezés stb.) mérséklődése, illetve az ezekből eredő betegségek csökkenése lényegesen tehermentesítik az államháztartást. A hulladékok mennyiségének csökkenése révén a szemételszállítás és -elhelyezés költségei is kisebbek lesznek. Javul a vasúti közlekedés, vasúti szállítás és tömegközlekedés színvonala, nem beszélve a várható élettartam növekedéséről és az életminőség javulásáról: kevesebb zaj, por, piszok, méreg; könnyebben elérhető természetes és ép vizek, erdők, rétek; élőbb természet.

Az ökoszociális adórendszer igazságos

A hagyományos árképzés meghamisítja a valóságos árviszonyokat: a ténylegesnél jóval olcsóbbá formálja a környezetkárosító termékek és munkafolyamatok árát, a környezetkímélőkét (és „semlegesekét”) pedig drágábbá. A környezetszennyező és -romboló áruféleségek árába ugyanis nem építi be az előállításuk, használatuk és hulladékaik okozta károkat. Ezek költségeit közpénzekből, azaz a károsultak, áldozatok és az ártatlan polgárok, vétlen iparágak adóiból és a környezetkímélő áruk áfájából fedezik, ami nemcsak ésszerűtlen, hanem mérhetetlenül igazságtalan. Magyarán, a környezetszennyezést az állam nagymértékben szubvencionálja, és ezzel ösztönzi. A kárvallott polgár nemcsak hörghuruttal, rákkal, allergiával, ivóvize elszennyeződésével, gyermeke elbutulásával fizet, hanem anyagilag is kénytelen saját zsebéből dotálni a mesterségesen olcsóvá erőszakolt környezetszennyező árukat – melyeket esetleg nem is ő vásárol meg.

Ez a rendszer a természetes igazságérzeten túl a piaci elveket is sérti a közpénzek értelmetlen, igazságtalan és kártékony, de burkolt megdézsmálásával. (Érdekes, hogy általában a liberális gazdasági elvek nagyhangú szónokai ezen a ponton el szokták felejteni liberális voltukat, és ortodox szocialistákká válnak.) Ezzel szemben az ökoszociális adórendszer a terheket az okozókra hárítja, amikor reálisabban állapítja meg a környezetkárosító áruféleségek árát (okozói elv).

Az egyén anyagilag több mozgási szabadságot kap, amennyiben maga döntheti el, hogy a környezetkárosító drágább árukat, vagy olcsóbb és kíméletesebb alternatívájukat veszi igénybe (pl. gépkocsiba ül-e, vagy vonatba; ivóvizet használ-e mosásra, mosdásra és öntözésre, vagy esővízgyűjtő medencét épít stb.).

Szemléletes példa az igazságtalan és környezetrombolásra ösztönző teherelosztásra a gépkocsi-közlekedés bújtatott állami finanszírozása. A gépkocsi-közlekedés és a gépkocsival történő teherszállítás nagyon sok rejtett költséggel is terheli az adófizetőket: útépítés, útkarbantartás, talaj-, víz- és légszennyezés; erdő-, mezőgazdasági, valamint épületkárok; a környezetszennyezés és zajártalom okozta betegségek, illetve leszázalékolások költsége; az autóbalesetet szenvedettek ápolása; az autóbalesetben megrokkantak nyugdíja; a roncsok, tönkrement autógumik, használt akkumulátorok elhelyezése stb. E kiadásoknak azonban alig az egynegyede (!) folyik be a benzin árából és a gépkocsiadókból. A terhek háromnegyed részét az állam fizeti az egész társadalom adóiból és hozzájárulásaiból, a gépkocsi-közlekedés haszonélvezői tehát szegényebb polgártársaik nyakán élősködnek. Ha az állam a lényegesen gazdaságosabb tömegközlekedés és a vasúti szállítás fejlesztését részesítené előnyben, az egész társadalom jobban járna anyagilag is, és a természet terhei is enyhülnének.

Az ökoadó szociális

Szociális, mert az ésszerű fejlődés akadályozása nélkül mindenütt nagyobb esélyt ad az embernek a gépekkel szemben, ahol ez célszerű. Szociális, mert döntő szerepe lehet a munkanélküliség fölszámolásában; enyhíti a környezetszennyezés okozta betegségekben szenvedők terheit, és mert a környezetromboló árucikkek magasabb adóiból származó bevételeket szociális célokra lehet fordítani. Nem engedi kiszolgáltatni a kisemberek egészségét nagy- (és kis-) -vállalatok haszonszerzésének.

Az ökoadó azonban másképpen szociális, mint a hagyományos. Nem jövedelmük, bevételeik révén „fogja meg” elsősorban a gazdag (és kevésbé gazdag) pazarlókat, a másokon rejtetten élősködőket, hanem kiadásaik révén: a gazdag többet fogyaszt – tetemesebb adót fizet.

Az ökoadó szociális azért is, mert – ellentétben a hagyományos adórendszerekkel és a George-féle elmélettel – nem az utánunk jövő nemzedékek gátlástalan kirablásából akarja biztosítani az életszínvonalat.

Néhány megjegyzés

Ennek az adózási formának csak akkor van meg a kívánt hatása, ha a termékek szokásos árához képest elég magas. A környezetkárosító árucikkek adójának néhány százalékos emelése pénzt hozna ugyan az államnak, de a termék piacát lényegesen nem szűkítené. Ezért bizonyos áruféleségek esetében az ökoáfának 50-100-200 százalékosnak kell lennie. E számoktól megijedni nem kell, mert a jövedelem- és béradók, valamint a szociális levonások (nyugdíjjárulék, beteg- és baleset-biztosítási, más társadalombiztosítási díjak) igen radikális csökkentésével járnának együtt. Az államkassza nagyobb bevételei magasabb szociális támogatások (családi pótlék, kisnyugdíjasok támogatása, fiatal házasok segélyezése stb.) formájában visszaadhatók.

Hogy lehet bölcsen is adóztatni, azt a dohányadóval kapcsolatos nyugatnémet tapasztalatok is bizonyítják. A kismértékű adóemelés nem volt hatással a cigarettafogyasztásra. Amikor azonban 1977-ben és 1982-ben a cigaretta és dohány érezhetően megdrágult, a cigarettafogyasztás hirtelen és jelentősen visszaesett. Minden (egészségügyi) fölvilágosításnál szívósabban és látványosabban hat az ár! A fogyasztás visszaesése ellenére a dohányból származó állami bevételek emelkedtek.

A tapasztalatok arra is figyelmeztetnek, hogy az önkéntes lemondástól nem lehet várni a környezet tehermentesítését, hiszen a jelenlegi struktúrák statisztikai méretekben a környezetrombolásra kényszerítenek. Elemzésekből tudjuk, hogy a környezetkárosító termékekről önként lemondók száma lassabban nő, mint ahogy a környezetszennyező áruk és fogyasztóik száma növekszik. Az önkéntes lemondásnak csupán erkölcsi és jelképes értéke van, mely számottevő eredményt nem hoz, és a jelenlegi struktúrák között nem is hozhat.

De vajon nem veszíti-e el az állam bevételi forrását, ha épp a megadóztatandó árukat szorítja ki a piacról? Ez az aggodalom nem helytálló, mert a kérdéses árucikk piacról történő kiszorulásával arányban kell a rá kivetett adót növelni. És ha teljesen kiszorulna a piacról – ami a voltaképpeni fő célunk –, egy másik, kevésbé környezetkárosító árucikkre lehet új adót kivetni. (Sajnos az ilyen termékek száma meglehetősen nagy.)

Természetesen pontosan megállapítani nem lehet, hogy egy-egy környezetkárosító áru mekkora össz-népgazdasági többletköltséget okoz. Nem is ez a cél. A cél az, hogy a kérdéses áru alternatíváinak gyártását, használatát és kutatását segítsük elő, a kártékony áruféle igazságosabb elvű megadóztatásával. Az ökoszociális adórendszer attól szellemes, hogy általa a környezetvédelem nem többletköltségeket, hanem bevételeket jelent. Nem helyet keres a mérgeknek, nem drága szűrő-, tisztító- és égetőberendezésekre helyezi a fő hangsúlyt, hanem messzebbre is tekint: alternatív anyagok, technológiák, szolgáltatások keresésére és használatára ösztönöz. Az ökoszociális adórendszer időbeni bevezetésével a környezetpusztulás problémája látványosan megfékezhető, illetve megoldható.

Henry George bírálata

Hiba lenne, ha nem tennénk említést az ökoszociális adórendszer vetélytársáról, a George-féle elméletről. E múlt századi, de újból éledő teória kiindulási pontja rokon az ökoadóval. Radikálisan csökkenteni akarja a jövedelem- és nyereségadókat, a szociális levonásokat és a forgalmi adókat, ám az ily módon kieső bevételeket a föld és az ingatlanok nagymértékű megadóztatásából akarja pótolni, és így akar „gazdasági növekedést” elérni. Mondjuk ki: a földművelők, a természet, a jövő nemzedékek kiszipolyozásából, létfeltételeink gyors és végső föléléséből. Mert egyfelől a mezőgazdaságból, erdőgazdaságból élőket még inkább a föld, az erdő, a rétek túlművelésére, kirablására kényszeríti (holott már ma is a lehetőségek határain túl vagyunk), másrészt olyanfajta gazdasági „növekedést” kényszerít ki, mellyel szemben – arányos, gazdasági biztosítékok híján – a természet és az emberi létföltételek védtelenek volnának. A George-féle elmélettől ma valamit is várni olyan, mintha a haldoklót akarnánk ajzószerekkel szexuálisan potenssé erőszakolni.

A George-féle elmélet rémisztő példája a barbár közgazdászuralmi szemléletnek, mely csak a közgazdaság törvényeit képes tudomásul venni. A George-féle elmélet zseniális rendszer – szűk közgazdasági szempontból. Igaza lenne, ha a világ csak közgazdaságból állna. Mivel azonban nem így van, a legfelelőtlenebb, legsematikusabb elméletek közé tartozik, s nem veszélytelenebb talán az atombombánál sem! Biztosan nem földművelő, vagy biológiához, fizikához értő ember találta ki!

Ha más tudományágakat és az élet más problémáit – és olyan alapproblémáit, mint a természetes létforrások védelme – a közgazdaságnak rendeljük alá, akkor éppolyan kártékony diktatúrát valósítunk meg, mint amikor a közgazdaságot rendelték alá a politikai ideológiának. Ijesztő, hogy míg a magyar közéletben az ökoszociális adóról egy szó sem esik, a George-féle elméletnek – ennek a közgazdasági diktatúrának – neves szószólói is akadtak, s több alkalommal népszerűsítette a Beszélő, a Valóság, és már a Magyar George Társaság is megalakult.

Kihívás!

Svédország 1989 novemberében vezetett be olyan adórendszert, mely az ökoadó lényeges elemeit tartalmazza. Finnország most készül bevezetni az ökoadót, Olaszország szintén, Ausztriában napjainkban sürgetik és vitatják meg. A gazdag országoknak az átállás okoz nehézséget, mert a maguk módján jól működő gazdaságukat kell átalakítaniuk. Magyarország azonban előnnyé változtathatná jelenlegi hátrányos helyzetét, amennyiben amúgy is gazdasági, adóügyi átállásra kényszerül. Itt az egyedülálló alkalom, hogy az ökoszociális adórendszert bevezessük! Ha ezt nem tesszük meg, 8-10 év múlva újabb válságos átállásra kényszerülünk. Mert az ökoadóra való átállás kikerülhetetlen.

Ma, amikor Európában és Észak-Amerikában a szociális piacgazdaság eszméje elavult, és már az ökoszociális piacgazdaság bevezetésén fáradoznak, Magyarország politikusai még mindig csak a „szociális piacgazdaság” Nyugaton is elavult gyakorlatáról beszélnek. Gazdag példaképeink megengedhetnék maguknak – bár ők is alig! –, hogy az átállást halogassák. Magyarország azonban maradék lehetőségeiről is lemarad, és a végső gazdasági-politikai-környezeti nyomorba dönti magát, ha nem az ökoszociális piacgazdaság elvei szerint hajtja végre a jelenlegi átalakítást.

• Környezet