Kemény István

Nyomtatóbarát változat

Ugyanúgy, mint a nyugdíjrendszer, az egészségügy reformjánál is szükséges a nyugati tapasztalatok feldolgozása. Kezdem a költségekkel. Az egyes országokkal foglalkozó kiadványokon kívül több nagy nemzetközi összefoglalás is rendelkezésre áll. Ezek közül két OECD-kiadványt használok fel: La santé en chiffres 1960–1983 címűt (1985) és La santé: financement et prestations (1987) címűt. Ezek szerint 1984-ben az OECD átlagában a bruttó hazai termelés 7,2 százalékát fordították az egészségügyre. A kiadások nyolcvan százalékát az állami szektor finanszírozta, vagyis az állami egészségügyi költségek összege a hazai termelés 5,6 százaléka volt. Ugyanebben az évben Magyarországon a statisztikai hivatal adatai szerint az egészségügyi kiadások a bruttó hazai termelés (a továbbiakban: GDP) 3,04 százalékát tették ki. Mint tudjuk, az egészségügyi kiadások teljes összege Magyarországon is nagyobb az állami kiadások összegénél. A teljes kiadásnak ugyanis integráns részét alkotja a hálapénz. Ennek kiszámítására egyfelől a Gazdaságkutató Intézet, másfelől Petschnig Mária Zita tett kísérletet, és 1981-re vonatkozólag négy-öt milliárd forint becsült összeghez jutottak.[1] Figyelembe véve a hálapénznek a Gazdaságkutató Intézet által becsült növekedési ütemét, 1984-ben hatmilliárd forint körüli összeget fizethettek ki az ország lakói hálapénz formájában, vagyis 20 százalékkal megtoldottak az állami kiadásokat. Az állami kiadás 5,6 százalékos OECD-átlagához a 3 százaléknyi magyar állami kiadást, a teljes kiadás 7,2 százalékos OECD-átlagához a 3,7 százaléknyi teljes magyar egészségügyi kiadást kell viszonyítani.

Az eltérésnek ez a nagysága viszonylag új keletű. 1960-ban az OECD-országokban a GDP-hez viszonyítva a teljes egészségügyi kiadás 4,2 százalék, az állami egészségügyi kiadás 2,6 százalék volt. Ugyanabban az évben Magyarországon az egészségügyre fordított állami kiadások összege a GDP 3 százalékát tette ki, és ez nagyjából megfelelt az ország akkori gazdasági fejlettségi szintjének. A Nyugat és Magyarország közötti „egészségi olló” nem is 1960 és 1984, hanem 1960 és 1975 között nyílt ki. E tizenöt évben az egészségügynek a nemzeti jövedelemben való részesedése Magyarországon csökkent (hogy 1980 és 1984 között érje el az 1960-as szintet), Nyugaton viszont az állami egészségügyi kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya a már említett 2,6 százalékról 5,3 százalékra emelkedett.

Már régebben és sokan megírták, hogy ez nem volt jól így, és károsan hatott a magyar nép egészségére.[2] Valóban, aligha lehet véletlen egybeesés, hogy az egészségügyi kiadásokban mutatkozó olló kinyílása után néhány évvel az eredmény-oldalon is kinyílt az olló: megkezdődött a halálozási arányszámok ma már közismert romlása. Egyetlen adat jelezze ezt. A férfiak születéskor várható élettartama 1960-ban Ausztriában 66,1 év, Magyarországon 66,4 év volt, 1985-ben Ausztriában 70,4, Magyarországon 65,1 év. Nem kell említenem, hogy ugyanilyen eltolódás állapítható meg Finnország, Spanyolország, Portugália vagy más nyugati országok viszonylatában is.

Közvetlen összefüggés nem mutatható ki a kiadások nagysága és a halálozási arányszám, illetőleg a várható élettartam között. Magyarország lakóinak egészségét sok tényező rontja: a földek, a vizek, a levegő szennyeződése, a rossz körülmények között folyó ingázás, igen sok embernél rossz munkakörülmények és rossz lakás, az alkoholizmus, a dohányzás, a rossz táplálkozás, és lehetne még tovább sorolni a tényezőket. Ma nincs módszer e tényezők egyenkénti hatásának mérlegelésére. Az egészségi ollóról előadottakból mégis az a következtetés vonható le, hogy az eddiginél többet kell költeni az egészségügyre. A döntés felelősségét az új parlamentnek kell majd vállalnia.

A költségkérdés másik oldala a pazarlás. Újabban egyre jobban terjed az a nézet, hogy a nyugati állami (és nem állami) egészségügyi társadalombiztosítási rendszerek pazarlóak, a pazarlás útján már a lehetetlenülésig jutottak, és ezt a pazarlást nem lehet és nem szabad követni. Példának Kopátsy Sándort idézem: „Az egészségügy egyre inkább megoldhatatlan feladatok elé kerül. Az egészségtelenül élő lakosság egyre drágábban megoldható gyógyítását kell biztosítania. Az e téren kialakult helyzetre mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az USA-ban közel kétezer dollár az egy lakosra jutó egészségügyi kiadás, az ellátás mégsem elég és megfelelő. A világ népességének háromnegyede ennyi nemzeti jövedelmet sem termel! Minél hosszabb lesz az életkor, minél fejlettebb az egészségügyi technika, az orvostudomány, annál inkább csak akkor lesznek kielégíthetők az igények, ha a lakosság maga is vállalja a felelősséget az egészsége megőrzéséért.”[3] A Heti Világgazdaságban (és másutt) Kopátsy azt is kifejtette, hogy a jelenlegi magyar egészségügyi rendszer is pazarló, és ennek a pazarlásnak megszüntetésével jelentékeny javulást lehetne elérni.

Eltekintve most attól, ami vitatható az idézett sorokban, a pazarlás kétségtelenül fennáll Magyarországon is, a nyugati országokban is. Magyarországon a Kornai által nyújtott elemzés értelmében: úgy, hogy egymás mellett létezik, sőt egymást hozza létre és tartja fenn a mindenki által keservesen tapasztalt hiány és az esztelen pazarlás. A nyugati pazarlás egyes pontokon hasonlít a magyarhoz, más pontokon eltér attól. Eltér abban például, hogy sok pénzből többet lehet költeni. Abban is, hogy náluk az egészségügy az elmúlt évtizedekben nem volt mostohagyerek: polgárok, parlamentek és kormányok egyek voltak abban, hogy az egészség a legfontosabb. Hasonlít viszont abban, hogy az állami rendszerekben náluk is háttérbe szorul a verseny és a piac.

A pazarlás azonban nagyon kis szerepet játszott a kiadások tárgyalt növekedésében. A fő okok másutt találhatók. Első helyen azt kell említeni, hogy az életviszonyok javulásának és az orvostudomány fejlődésének következtében az emberek tovább élnek, mint azelőtt, és az öregek egészségügyi költségei nyilvánvalóan sokkal nagyobbak, mint az aktív korúaké. A második fő ok a technika fejlődése, amelynek következtében sokkal több beteget lehet meggyógyítani, és sokkal több életet lehet megmenteni, mint korábban, gyakran igen nagy költséggel. A költségek megoszlását jól mutatja a francia társadalombiztosítás 1980–1981-ben végzett statisztikai vizsgálata, amely szerint a biztosítottak 55 százalékára költötték az összes kiadás két és fél százalékát, és a biztosítottak 5 százalékára az összes kiadás 63,5 százalékát. Sokba a súlyos esetek, a nagy és a hosszan tartó betegségek kerülnek. Ezek pedig az orvosok és a kórházak csak egy módon takarékoskodhatnak: ha lemondanak a gyógyításról és az életben tartásról.

Jegyzetek

[1] Ékes Ildikó: „Zsebröntgen” – Heti Világgazdaság, 1988. április 23. Petschnig Mária: „Az orvosi hálapénzről – nem etikai alapon”. – Valóság, 1983. november.

[2] A számos tanulmány közül csak Szalai Júlia könyvét említem: Az egészségügy betegségei – KJK, 1986.

[3] „Egy reformkoncepció világgazdasági háttere” – Valóság, 1986. december.

• gazdaság