Kemény István

Nyomtatóbarát változat

Pártprogramokban, hírlapi cikkekben és nyilatkozatokban újra meg újra olvasom, hogy a mezőgazdasági földek értékelésénél (esetleges felosztásánál, tulajdonba adásánál, eladásánál stb.) egyelőre a kataszteri tiszta jövedelmet illetőleg az aranykorona-értéket kell alapul venni. Olvasom és csodálkozom. Mindenki tudja ugyanis, hogy a kataszteri tiszta jövedelem (illetőleg az aranyakorona-érték) fiktív szám, amelynek semmi köze sincs a földek tényleges értékéhez. Annak idején elvileg az illető föld fizikai minősége és az ott folytatott művelés ágazata szerint állapították meg, már akkor is teljesen önkényesen. A programkészítők fiatal korukban valószínűleg olvastak arról, hogy milyen hatalmi és egyéb befolyások érvényesültek a kataszteri jövedelmek meghatározásánál, azt azonban azóta elfelejtették. A ferde logikára épülő akkori eljárás azonban nem is lehetett más, mint önkényes. „A »mívelési ágakat« és a föld minőségét (a misztikus és ellenőrizhetetlen »kataszteri tiszta hozadékot«) a kataszteri térkép tüntetné fel – írta Sós Aladár –, ha ugyan egy ilyen térképet egyáltalán lehetne, a változó viszonyokat követve, szerkeszteni és komolyan vezetni. A »mívelési ág« és a föld minősége ugyanis részint változik idővel, részint nagyon kétséges egyéni elbírálásoknak van alávetve, úgyhogy a térkép és a valóság között nagyon nagy eltérések merülhetnek fel, amelyeknek a helyesbítése az ilyen térképek szerkesztésének nehéz, hosszadalmas és tulajdonképpen lehetetlen munkája folytán alig vihető keresztül, és mire elkészült, már el is avult.”[1]

El is avult, már elkészültének időpontjában is, azóta azonban végképpen. Még értelmetlenebbé tette a kataszteri jövedelemnek akkori számítását, hogy figyelmen kívül hagyta a földek fekvését: városban létét, városhoz közel vagy várostól messze eső voltát. Ha most ezen az alapon kezdünk értékelni (és bért fizetni, valamint »tulajdonba adni«), akkor becsapjuk magunkat és az érintetteket.

Ugyanilyen csodálkozással értesültem arról, hogy az állami bérlakások eladásának során teljesen figyelmen kívül hagyták a lakások és a telkek piaci értékét.

A Beszélő decemberi számában írtam arról a létszükségletünkről, hogy megtaláljuk a mezőgazdasági földek és a városi telkek használatának legjobb módját, és arról, hogy ennek keresésében fel kellene használnunk Pikler J. Gyula és Sós Aladár gondolatait. Nemcsak gondolataikat, teszem most hozzá, hanem a gyakorlati tevékenységükből levonható tanulságokat is. Kevesen tudják, hogy 1919-ben, a Károlyi-kormány idejében Budapesten, Aradon, Kaposváron, Szegeden és Debrecenben telekértékadót vezettek be. Ennek tervezetét Pikler és Sós készítette, és ők végezték el a bevezetéshez szükséges munkálatokat is. Utóbbiak közül a legfontosabb az említett városokban a telekérték-kataszter felállítása volt. Ezt a munkát igen gyorsan, nagyon kis költséggel és konfliktusoktól mentesen végezték el. A kataszterben nem volt más, mint a telkek fekvése, mérete és forgalmi értéke. Ezt azután kifüggesztették, mindenki ellenőrizhette, és ha kifogása volt, felszólamlással élhetett. Magát a telekértékadót akkoriban sokan támadták, de a kataszter korrektségét senki sem vonta kétségbe.

Ilyen katasztert ma is könnyűszerrel fel lehetne állítani, és felfoghatatlan könnyelműség lenne, ha nem tennénk meg. Végül is tudnunk kellene, hogy mink van. Valójában most is igen sokan ismerik az egyes telkek értékét: mindazok, akik érdekeltek benne. Nem történnék más, mint annak nyilvánosságra hozatala, amit sokan tudnak, és mindenki tudhatna, ha utánanézne. Ugyanilyen katasztert lehetne és kellene felállítani a vidéki városokban és a községekben is, mind a telkek, mind pedig a mezőgazdasági földek vonatkozásában. Telkek adásvétele mindenütt folyik, ritkán és kis számban földeké is, utóbbi azért nem gyakran, mert a földek döntő többsége nem adható el. Vannak tehát támpontok, és ha nyilvánosság elé bocsátanak a katasztert, kiderülne, hogy az emberek tudják, mennyit ér egy földdarab. Az így felállított katasztert azután évenként ki kellene igazítani, regisztrálni kellene az értékváltozásokat.

Nemcsak azért javaslom ezt, hogy számba vegyük értékeinket. Hanem sokkal inkább azért, hogy gazdálkodjunk velük, okosan. Első példának vegyük a külföldiek ingatlanvásárlásait, amiről tavaly egész éven át vita folyt. A vitában gyakran mondták és írták le, hogy nem szabad megengedni az ország földjének kiárusítását. Kétségtelen, hogy a valutaárfolyamok miatt és más okokból az ingatlanpiacon a külföldi vásárló fölényben van a magyar állampolgárral szemben. Igaz továbbá, hogy nem volna jó, ha külföldiek túlságosan olcsón jutnának magyar területekhez. Ugyanakkor jó lenne, ha külföldiek gyümölcsöző befektetésekkel hasznosítanának rosszul kezelt földeket és telkeket, és ezzel természetszerűleg növelnék azok értékét, nem is beszélve arról, hogy egyidejűleg hiányokat enyhítenének és közszükségleteket elégítenének ki. Úgy vélem, hogy a dilemmát könnyen és egyszerűen lehetne megoldani. Külföldiek azzal a feltétellel vásárolhassanak ingatlant, hogy a megvásárolt terület mindenkori (a kataszterben rögzített) piaci értékének 5 vagy 6 százalékát minden évben adóban befizetik. Már utaltam arra, hogy a föld- és telekérték-katasztert minden évben ki kell igazítani, vagyis a szóban forgó területek minden értékváltozása az évi adó összegét is módosítaná. Ezzel az adóval egyfelől azt érnénk el, hogy a megvásárolt területek értékük szerint legyenek hasznosítva, másfelől kizárnánk azt, hogy földek és telkek értékének emelkedését egyeseknek ok nélkül ajándékba adjuk.

Második adójavaslatom is a föld értékére és értékváltozására épül. Már két éve folyik a vita a „földosztásról”. Majdnem minden programban szerepel a földek adásvételének szabaddá tétele és a mezőgazdasági földtulajdon „privatizálása”. (Ugyanakkor elég nagy a bizonytalanság abban a kérdésben, hogy mi történjék a szövetkezetekkel, és érdekes módon sokkal kevesebb szó esik az állami gazdaságok sokkal könnyebben megoldható privatizálásáról.) Bármilyen formában történjék is majd meg az eddig hiába sürgetett privatizálás, az új magánföldtulajdonosokra mindenképpen földértékadó kivetését javaslom: az első két évben 1 százalékosat, a második két évben 2 százalékosat, a harmadik két évben 3 százalékosat és a hetedik évtől kezdődően 4 százalékosat. A szövetkezetek és az állami gazdaságok tulajdonában maradó földek sem lehetnek értékadótól mentesek. Sőt, a földek magántulajdonba jutásának és jobb hasznosításának érdekében az ő esetükben az adónak az első két évben 2 százalékosnak, a második két évben 3 százalékosnak és az ötödik évtől kezdődően 4 százalékosnak kellene lennie.

A városi telkeket illetően telekértékadó kivetését javaslom: minden magán-, csoport-, társas stb. tulajdonban levő telekre az első két évben 1 százalékosat, a második két évben 2 százalékosat, a harmadik két évben 3 százalékosat és a hetedik évtől kezdődően 4 százalékosat.

Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a telek- és földértékadóból származó bevételeket társadalombiztosítási célra kössék le: nyugdíjra, egészségügyi és munkanélküliségi biztosításra, családi pótlékra, gyesre, gyedre és a szegények helyzetének javítására.

Befejezésül Pikler szavait idézem, az 1919-es telekértékadó-vita idejéből: „Az a föld, amelyről itt tanácskozunk, a haza földje, örökké itt lesz, és amíg egy nemzet él itt ezen a földön, addig annak az itt élő nemzetnek gazdasági, anyagi, nemzeti és erkölcsi élete örökké és teljesen erre a földre lesz utalva. A földkérdésben tehát erkölcsi kötelesség, hogy azt nemcsak az unokákra való tekintettel is, hanem hogy főképpen, sőt kizárólag úgy gondoljuk keresztül és úgy iparkodjunk elintézni, hogy éppen az utódok, az unokák és dédunokák szempontja legyen a próbaköve annak, hogy vajon helyesen, célszerűen és erkölcsösen, és nem momentán (politikai, pártpolitikai, mandátumpolitikai és hatalompolitikai) szempontból kezeltük és intéztük a kérdést!”[2]

Jegyzetek

[1] „A földosztás kérdése”. Állam és Polgár, I. évf. (1935.) 5–7. sz.

[2] „A saját földre való jog”. Uo.

• gazdaság