Kiszely Károly

Nyomtatóbarát változat

Miután számtalan kérvénnyel, beadvánnyal fordultam különböző illetékes szervekhez és személyekhez az engem ért törvénytelenség orvoslásáért, de érdemi választ nem kaptam – a nyílt levél formáját választom. Remélem, kérésem így eljut olyan felelős személyekhez is, akik emberi életekben nemcsak papírmunkát látnak.

A történet 1970-ben, a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban kezdődött. Kocsordi Károly igazgató megtámadta helyettesét, mert ennek fiát lefényképezték a karácsonyi istentiszteleten, rólam pedig – anélkül, hogy előzőleg figyelmeztetett volna – bejelentést tett a rendőrségen, mondván: „idealista propagandát” fejtek ki a gimnáziumban. Az indok: kölcsönadtam barátnőmnek Szabó Ferenc S. J. Isten barátai (Róma, 1969) c. könyvét. Az ügy fölháborította diáktársaimat, de Kocsordi mindenkit megfélemlített és elhallgattatott, nekem pedig – osztályfőnökömmel egyetértésben – azt tanácsolta, hogy iratkozzam át a szomszédos katolikus gimnáziumba, és lépjek ki a KISZ-ből. A tanácsot – az újabb és újabb zaklatások miatt – végül kénytelen voltam megfogadni.

Így 1972-ben a szentendrei Ferences Gimnáziumban tettem érettségi vizsgát, jó eredménnyel. Valamennyi illetékes figyelmeztetett: egyházi gimnáziumból legfeljebb műszaki főiskolára vagy egyetemre vesznek föl. Mivel kifejezetten humán beállítottságú vagyok, a pályaválasztási tanácsadóhoz fordultam segítségért. A vizsgálatokat végző pszichológusnő megállapította, hogy pedagógusi képességeim jók, de – tette hozzá bizalmasan – pontos értesülései szerint egyházi gimnáziumból nem lehet bölcsészettudományi karra kerülni. Mint mondta: semmit sem tud tanácsolni helyzetemben.

Három évig az NDK-ban dolgoztam mint esztergályos. Műszaki érzékem hiányát szorgalommal igyekeztem ellensúlyozni: nagy erőfeszítések árán 110 százalékra teljesítettem a munkahelyi normát (ami hozzáértő ember számára nem lett volna túlzottan nehéz), szakmunkásvizsgát tettem, majd középfokú nyelvtudásról szereztem bizonyítványt.

Németországi tartózkodásom alatt – paradox módon: épp keresztény meggyőződésem alapján – mélyen rokonszenvezni kezdtem a marxizmussal, a szocializmussal, sőt, a kommunizmussal is. Egymás felfogásának tiszteletén alapuló barátságra törekedtem marxistákkal. Előfordultak olyan beszélgetések, egyszerű MSZMP-tagokkal, melyek során én védtem a kommunizmus lehetőségét, és bíráltam a faji előítéleteket.

Mint hívő, de a marxizmussal rokonszenvező ember, beiratkoztam a Marxista–Leninista Esti Középiskolába, melyet az MSZMP szervezett az NDK-ban dolgozó magyarok részére. Közben jelentkeztem a szintén magyar fiataloknak szervezett külkereskedelmi főiskolai előkészítőre, ahol – úgy hallottam – nem akadt elegendő jelentkező. „Hely hiányában” nem vettek föl. Szóban, magánúton azonban megüzenték, hogy a voltaképpeni ok: egyházi gimnáziumban szerzett érettségim. A következő évben ismét „hely hiányában” utasították el jelentkezésemet.

Szerződésem leteltekor igen jó üzemi jellemzéssel és „Kiváló Szocialista Brigádtag” oklevéllel tértem haza Magyarországra.

A Római Katolikus Hittudományi Akadémia rendes, nappali tagozatos hallgatója lettem. Tanulmányaim közben, 1976 júniusában azonban kétévi sorkatonai szolgálatra hívtak be. (Szokás a teológushallgatókat tanulmányaik, sőt, a vizsgaidőszak közben is teljes katonai szolgálatra behívni.) Levéllel fordultam több illetékes szervhez, kérve, hogy vallási meggyőződésemre és lelkiismereti fenntartásaimra való tekintettel fegyver nélküli szolgálatra osszanak be. Nem akarok kibújni honvédelmi kötelezettségeim alól, írtam, fegyver nélküli szolgálatra kész vagyok. Baráti támogatás nélkül döntöttem így, mivel az a bázisközösségi csoport, amelyhez tartoztam, éppen fegyverelutasító szándékom miatt tanácsolt el. Azóta sem tartozom semelyik közösséghez sem.

Kérésemet elutasították; egy hónapi gondolkodási időt kaptam. Az újabb behívóparancs kézhezvételekor megismételtem kérésemet, és bevonultam. Mivel azonban ragaszkodtam a fegyvertelen szolgálathoz, „katonai szolgálati kötelezettség teljesítésének megtagadása” címén, köztörvényesként 2 év 9 hónapi fogházbüntetésre ítéltek, és mellékbüntetésként 2 évre eltiltottak a közügyek gyakorlásától. Az indoklás az volt, hogy a Magyar Néphadseregben csak fegyveres szolgálatot lehet teljesíteni, így a bíróság kénytelen szolgálatmegtagadásként értelmezni magatartásomat.

Alig kezdtem meg büntetésem letöltését Baracskán, amikor – hasonló okból elítélt rabtársaimmal együtt – a fogházparancsnokságra hívattak. A HM megbízottja és egy katonai bíró két fogházi elöljárótiszt jelenlétében közölte, hogy Magyarországon is bevezetik a fegyver nélküli katonai szolgálatot azok számára, akik vallási meggyőződésből nem fognak fegyvert. Eskü helyett fogadalomtétel lesz, és gazdasági munkát kell végezni a szolgálati idő alatt. Ünnepélyesen megkérdezték: vállalom-e a feltételeket? Igennel válaszoltam, s válaszomat írásban is megerősítettem. A katonai bíró megjegyezte: számított igenlő válaszomra; napokon belül szabadlábra helyeznek, mondta; 1977 elején fegyver nélküli szolgálatra kell bevonulnom.

Társaimat néhány hét múlva ki is engedték. Engem azonban indoklás és magyarázat nélkül továbbra is fogva tartottak – csak sejthettem, hogy a katolikus felekezethez való tartozásom miatt.

Hónapok múlva szüleim könyörgő hangú kérelmet küldtek az igazságügy-miniszternek; kérték, hogy velem se tegyenek megkülönböztetést, és részesítsenek kegyelemben. A Budapesti Katonai Bíróságtól kaptak kurta választ: „Kérésük nem volt teljesíthető.”

Ezután a Legfőbb Ügyészség címére küldtem beadványt. Válaszra se méltattak. Az illetékes börtönügyész részletes, alapos és tárgyilagos jegyzőkönyvet vett fel ügyemről, és áttette a Budapesti Katonai Ügyészséghez; nem tudok róla, hogy foglalkoztak-e vele.

Később az MSZMP KB-hoz küldtem egy levelet, Kádár Jánosnak címezve; megkérdeztem, hogyan egyeztethető össze a szocialista elvekkel a felekezet szerinti hátrányos megkülönböztetés. Egy hivatalnoktól kaptam kétsoros választ: levelemet átadták az Igazságügyi Minisztériumnak, szakvéleményezésre.

Hónapokkal később három katonai egyenruhás főtiszt látogatott meg. Barátságosan közölték, hogy az Igazságügyi Minisztériumból jöttek, és beadványaimra kívánnak válaszolni. Felvilágosítottak, hogy a fegyver nélküli katonai szolgálatot néhány más felekezetnek szánták, nem a katolikusoknak. Arra a megjegyzésemre, hogy az NDK-ban felekezeti megkülönböztetés nélkül lehetséges a fegyvertelen szolgálat, semmit sem feleltek. Tőlük is megkérdeztem, hogyan lehet összeegyeztetni a szocialista fölfogással az ilyen diszkriminációt. Azt felelték: össze lehet egyeztetni. Írásbeli indoklást nem adtak.

Baracskán a fogházfelügyelők és a nevelők nagyobb része állandóan zaklatta a vallási okból elítélteket. Minket „megátalkodott” és „megbízhatatlan” raboknak neveztek. Ha valakinél Bibliát vagy Biblia-idézetet találtak, szigorúan megbüntették. Nyílt diszkriminációt alkalmaztak a munkára való beosztás és a kedvezmények juttatása során is. Ellenségeskedést szítottak a Jehova Tanúi és a többi felekezethez tartozók között; velük voltak a legdurvábbak.

Közben elérkezett negyedkedvezményem ideje. (A kialakult gyakorlat szerint minden elítélt megkapja a harmad-, ill. negyedkedvezményt, ha magaviselete megfelelő. Nekem egyetlen fenyítésem sem volt, sőt, számos jutalmat kaptam. A fegyverelutasítóknál azonban nem a magaviselet számít.) Meghallgatáson kellett megjelennem egy katonai bíró előtt. Megkérdezte, hajlandó vagyok-e fegyver nélküli szolgálatra. Igennel válaszoltam. Ezután megkérdezte, milyen vallású vagyok. Hallva, hogy katolikus, rögtön kijelentette: „Akkor magának olyan nincs! Maga nem bocsátható feltételesen szabadlábra.” Megkérdeztem, miért nem. Csak ennyit válaszolt: „Távozhat!” Maradéktalanul le kellett töltenem a 33 hónapot.

Szabadulásom után föllapoztam a Magyar Népköztársaság Alkotmányát és a büntető törvénykönyvet. Ekkor fedeztem fel, hogy az alkotmány kivétel nélkül mindenféle hátrányos felekezeti megkülönböztetést a leghatározottabban tilt.

„A Magyar Népköztársaság állampolgárai a törvény előtt egyenlők, és egyenlő jogokat élveznek. Az állampolgároknak nem, felekezet vagy nemzetiség szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.” (A Magyar Népköztársaság Alkotmánya, 61.) „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának, a csoporthoz való tartozása miatt, súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el.” (Btk. 156.)

Ez így ésszerű. Hiszen miért is válna bűnné valami, amit egy nazarénus felekezetű állampolgárnak megengednek, pusztán azért, mert ugyanezt egy katolikus vallású állampolgár szeretné megtenni?

Több sikertelen próbálkozás után végül geodéziai segédmunkásként helyezkedtem el, kétezer forintos fizetéssel. Azóta elutasították egy útlevélkérelmemet arra hivatkozva, hogy büntetett előéletű vagyok. 1981 végén – méltányossági indokokra hivatkozva – kértem büntetett előéletem kegyelmi eltörlését. A szabvány kurta válasz érkezett megint: „Kérése nem volt teljesíthető.”

Azért töltöttem tehát 33 hónapot fogházban, köztörvényesként, azért tiltottak el 2 évre a közügyektől, azért kell most is és még sokáig viselnem a büntetett előélet minden terhét, mert katolikus vagyok. Ha más felekezetű lennék, derék és megbízható állampolgárnak minősülnék.

Kérem államunk vezetőit, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjének megfelelően rehabilitáljanak. Kérem továbbá, hogy ne tűrjék a törvényes rendünk hitelét rontó önkényes visszaéléseket. Ne tekintsék ellenségnek, aki nem az, ne legyen bűn az őszinteség, az építő szándékú és önálló véleményalkotás.

A jószándékú „máskéntgondolkodóknak” nem lehet más kívánságuk, mint hogy a marxisták minél igazabb marxisták legyenek. És a marxisták kívánsága sem lehet más, mint hogy a máskéntgondolkodók ne alakoskodó emberek legyenek. Igazi humanisták sohasem lehetnek ellenségek, legyenek bár marxisták, liberálisok vagy hívők.

1982. június 3.
Kiszely Károly

2011 Budakalász, Ady Endre u. 2.

• Állam és egyház