Kiszely Károly

Nyomtatóbarát változat

Nem az ember van a szombatért,
hanem a szombat van az emberért.


Márk 2,27


Évek óta heves vita dúl a magyar katolikus egyházban az erőszakmentesség kérdéséről. Két szélső álláspont kristályosodott ki. Az egyik vélemény szerint a kereszténység szükségszerű velejárója az erőszakról való lemondás; még önvédelem vagy segítségnyújtás céljából sem szabad erőszakot alkalmazni. A másik nézet szerint az a – hagyományos katolikusnak mondott – szemlélet a helyes, amely szerint az önvédelem nemcsak megengedett, hanem kötelező is.

Első olvasásra talán az utóbbi álláspont a rokonszenvesebb. De hamar elbizonytalanodunk, ha végiggondoljuk, milyen gyakorlathoz kötődött ez a józannak tűnő elmélet. A történelmi és jelenbeli példák kiábrándítóak. A katolikus hit nevében nyilatkozó egyházi tekintélyek döntő többsége mindenütt és mindenkor saját országa fegyverkezését, katonai készülődését vagy háborúját hirdette önvédelemnek. Ez alól csupán a legutóbbi atomfegyver-ellenes amerikai püspökkari állásfoglalás a példaadó kivétel, de sajnos nem követte keleti egyházi válasz. Kelet-Európában s különösen Magyarországon hagyománnyá vált, hogy szinte valamennyi egyházi vezető mindent önvédelemnek nevez, ami fegyveres, katonai, háborús – és hivatalos. (Igaz, itt is akad kivétel: így a Mindszenty József – akkor még veszprémi püspök – kezdeményezte püspöki tiltakozás az országpusztító nyilas „honvédelem” ellen, 1944-ben.)[SZJ] Az önvédelemtan főpapi és teológus hirdetői csupán a védekezés jogosságát – olykor „kötelező” voltát – hangoztatták, de soha nem kérdezték meg: valóban mindig önvédelem-e az, amit a hivatalos propaganda annak nevez?

Jézus tanításából és a tiszta katolikus hagyományból nem vezethető le sem a szélsőséges tekintélyelvű és kötelező erőszakmentesség, sem a hivatalos erőszak önvédelemmé kikiáltása. De mégsem állíthatjuk, hogy Jézus mindkettőt egyformán tagadta volna. Jézus radikális erőszakmentességet hirdetett: erről tanúskodik a hegyi beszéd, és ez következik logikusan a főparancsból is. Ezen túlmenően még az ellenség szeretetét is tanította Jézus, és nem csupán a gyilkosságot ítélte el, hanem elvetette a gyilkosság édestestvéreit is: a gyűlölködést, a haragtartást, az idegenek (más nemzetiségűek, eltérő meggyőződésűek – szamaritánusok) megvetését. Mi több, szerinte az ártó szándék már önmagában, tettek nélkül is bűn.

Az államhatalom (vagy az egyházi hatalom) iránti engedelmesség kérdésében is sokkal több a szabadság a jézusi tanításban és életmodellben, mint ahogyan azt az evangéliumok elferdítői állítják. A jeruzsálemi provokátorok kérdésére – ti. hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, „fizessünk vagy ne fizessünk” – Jézus homályosan azt feleli, hogy: „Ami a császáré, azt adjátok a császárnak. Ami pedig Istené, azt Istennek adjátok.” Ez utóbbi megjegyzés látszólag ide nem illő, hiszen csak a császárnak fizetendő adóról faggatják. Jézus azonban még a halálos veszéllyel fenyegető kérdés megválaszolásakor is szükségesnek tartja kijelenteni – mert a kettős válasz nyilvánvaló értelme ez –, hogy ami Istené, azt ne adjátok a császárnak! Arra nem tér ki, hogy mi a császáré és mi az Istené. Ezt ki-ki saját értelmével, lelkiismerete alapján döntse el. Az evangéliumokban semmi nyoma, hogy az élet bármilyen helyzetében kötelesek volnánk átadni lelkiismeretünket a hatalom birtokosainak.

Számos kijelentés – így az eskü bírálata is – éppen az ellenkezőjére utal. Igaz, a páli levelekben[SZJ] és a Péter apostolnak tulajdonított egyik levélben szó esik az államhatalom iránti engedelmességről. Ez az elv azonban nem abszolút érvényű. Arra utal, hogy a kereszténység nem anarchisztikus, elfogadja a lojális és méltányosan igazgató államhatalmat. De a jézusi életelvek rangsorában az istenszeretet és az embertárs iránti szeretet kettős parancsa minden más szempontot megelőz, abszolút parancs. A többi elv csupán addig érvényes, amíg nem kerül összeütközésbe a főparanccsal. Ha Jézus kardról beszél – a nagycsütörtöki kard-visszaparancsolást kivéve – nyilvánvalóan nem valóságos kardra gondol, hanem szellemi fegyverre vagy a meg nem értésből fakadó lelki-szellemi ellentétekre (Lk. 22, 36–38; Mt. 10, 34–39).

De tagadhatatlan az is, hogy a radikális erőszakmentesség Jézusnál nem kizárólagos erőszakmentességet jelent. A templom megtisztításakor[SZJ] kétségkívül erőszakhoz nyúlt. (Mindegy, hogy a kötélostort az állatok vagy az emberek kiűzésére használta, hiszen ha egy árus jószágait a tulajdonos akarata ellenére ostorral odébbkergetjük, ezzel erőszakot alkalmazunk őellene is.)

Jézus nemcsak tetteiben, szavaiban sem volt minden esetben erőszakmentes: világi urát egy ízben (ki tudja, talán többször is) rókának nevezte, a köztiszteletben álló teológusokat viperák fajzatának és meszelt síroknak – ami akkor is kemény beszéd volt s ma is az.

Jézus tehát önfeláldozó erőszakmentességet, embertársi és ellenségszeretetet hirdetett. Elítélte a nemzeti és vallási sovinizmust, sőt, a gonosztettre való puszta készséget is. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nem elég mindezt hinni és gyakorolni, hanem minderről föltűnő tanúságot is kell tenni, hogy követendő példává váljék. A meggyőződés értelmét veszti, ha eltitkoljuk, letagadjuk, elhallgatjuk. („Nem azért gyújtanak gyertyát, hogy véka alá rejtsék.”) Ám Jézus szavaiból és tetteiből az is kitűnik, hogy néha, éppen emberi jóérzésből, kényszerülhetünk kivételt tenni e szabály alól. De ez nem kibúvó! A „néha” és a „kivétel” szigorúan értendő, egy általános alapelv ritka megszegéseként, amire csakis akkor kerülhet sor, ha a merev erőszakmentesség kevésbé szolgálja az egyetemes szeretet ügyét, mint az erőszakos vagy erőszakba hajló föllépés. A törvény van az emberért, és nem fordítva. Az. ember ura a törvénynek is.

Jézus és az evangéliumi kereszténység nevében nem lehet kétségbe vonni bizonyos elemi, az emberi józanság szerint is szükségesnek bizonyuló erőszak alkalmazását; demokratikus ellenőrzés alatt álló és kulturált rendőrség föllépését bűnözők, garázdák, kábítószer-kereskedők, sőt politikai vagy fanatikus terroristák ellen. Nehéz lenne vitatni, hogy – a csempészekkel, kábítószer-csempészekkel, kémekkel és terroristákkal szemben – őrizni kell a határokat. Nem védhető az a különös anarchisztikus elv sem, mely a rendőri erőszakot vagy brutalitást elítéli, de elnéző a hasonló „civil” erőszakkal. Nem a rendőrség, határőrség vagy a karhatalom rossz vagy szent önmagában, hanem azokat a célokat és eszközöket kell megvizsgálni, amelyeket követ és alkalmaz. Ezek nem mindig azonosak azzal, amit hirdet. Újabb probléma, ha valaki elismeri ezen intézmények szükségességét, de kényszerű besorozás esetén ellentétesnek érzi személyes erkölcsi felfogásával, hogy erőszakot, halálos erőszakot is alkalmazzon vagy ilyenre fölkészüljön. Ezt a lelkiismereti okot is tiszteletben kell tartani.

A kereszténység első századaiban csaknem általános volt a katonai szolgálat megtagadása, azonban gyakran előfordult az is, hogy pogány katonák keresztény hitre tértek ugyan, de katonák maradtak. Az első századokból nem maradt ránk semmilyen keresztény irat, mely a katonai szolgálat mellett érvel, viszont annál elítélőbb vélemények olvashatók a katonáskodásról. Tertullianus apologéta – még ortodoxként – kategorikusan kijelenti, hogy a katonai szolgálat összeegyeztethetetlen a keresztény fölfogással.

Szent Ágoston az első egyházi tekintély, aki a fegyveres harcot is elfogadhatónak tartja egy ország vagy a kultúra és a civilizáció önvédelmeként. E Szent Ágoston-i gondolatot értette vagy magyarázta félre sok későbbi keresztény, amikor mindenre ráütötték az „önvédelem” pecsétjét, ami háború és ami többes szám első személyben történik. De, mint már mondtam, a kulcskérdést következetesen elfelejtették föltenni: valóban mindig önvédelem az, amit annak neveznek, amit én vagy mi teszünk? A hamis „önvédelem”-ideológia teremtette megdöbbentően tragikus helyzetek nincsenek híján a groteszk komikumnak sem (talán a történelem legnagyobb tragikomikumának): gyakran egyazon keresztény felekezet vezetői küldik egymás ellen halálba híveiket „önvédelem” címén, hitbéli alapelvekre hivatkozva. Sajátos értelmezést adva így az alapító végrendeletének: „Szeressétek egymást! …Arról ismeri meg majd mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn. 13, 34–35)

Az alapjában aligha vitatható bölcs ágostoni elv, a kivétel elve olykor ostoba vagy cinikus kiforgatását látva alakult ki a kizárólagos erőszaktagadás Jézusra hivatkozó eszméje. Az erőszaktagadók úgy érzik, hogy az ágostoni kivétellel való visszaélés csakis e kivétel visszavonásával hárítható el. Bár a militarista keresztények több szenvedést zúdítottak az emberiségre, a radikális erőszakellenzők szigorú elméleteiben is fölbukkantak az elidegenülés, sőt az embertelen elvimádat jelei is. Úgy tűnik, egyesek többre tartják az élet tiszteletének elvét, mint az élet tiszteletét. Azt vallják: még sokak életének megmentéséért sem veszélyeztethetem egyetlen támadó életét sem. Tehetetlen ember – például terhes nő vagy kisgyerek – védelmében sem alkalmazhatok erőszakot; ha mégis megtenném, ezzel hibát, sőt bűnt követnék el – mondják.

A politika közismerten mocskos volta miatt szembefordultak a politikával, de annyira mereven, hogy a szembefordulás eredeti értelme is feledésbe ment, és a politika tisztaságáért fellépőkkel szemben éppoly ellenségesek, mint a bemocskolóival.

Az abszolutizált önvédelem ideológusai és az erőszakellenző bírálóik között a lélektanból és szociológiából jól ismert kóros egyensúly alakult ki: torzító érvelésük egymást erősíti, s a végletes szembenállás nehezíti a két elv részigazságainak egészséges találkozását.

Az elvakult vagy cinikus önvédelemkultusz és az erőszak minden formájának kategorikus tagadása elvben egyformán embertelen és léleknyomorító (annak ellenére, hogy a gyakorlatban az előbbi szélsőségesen emberellenesnek bizonyult). Mindkét gondolat szöges ellentétben áll Jézus szellemével, mert mindkettő az elvek emberek fölötti uralmát hirdeti. Ezzel szemben a Názáreti Jézus az emberek elvek fölötti uralmát tanította: lehetnek elveink, de nem az ember rovására. Példák: a szombat, a rituális tisztaság, a házasságtörő asszony, a vámosok, utcanők, katonák, pogányok, eretnekek stb.

---

A hiteles keresztény tanítást az erőszakról és erőszakmentességről a következőképpen lehetne összefoglalni: a kereszténység alapvetően erőszakmentességet tanít, elutasítja az erőszakot, a fegyverkezést, a háborúra való készülődést, a készséget az erőszakra, mindent, ami erőszakhoz, brutalitáshoz, háborúhoz vezet. A keresztény hívőnek erőszakmentes meggyőződéséről nyilvánvaló állásfoglalásaival, magatartásával tanúságot is kell tennie. De folyamodhat erőszakos eszközökhöz – netán háborúban való részvételre is rászánhatja magát, ha értelme és lelkiismerete szerint egy helyzet csak így oldható meg VALAMENNYI érintett számára a LEGKISEBB áldozattal. Hogy az adott helyzet valóban ilyen-e, arra a végső szót mindannyiunknak magunknak kell kimondanunk – szemben a propaganda és közhangulat szuggesztiójával és saját önigazoló érveinkkel.

Ezzel szemben nem tekinthető hiteles keresztény tanításnak a szélsőséges konzervatív katolikusoknak az az elve, mely szerint mindennek a fordítottja az igaz: kötelesek vagyunk erőszakos eszközökkel szolgálni az államhatalmat vagy épp az államhatalmat megdöntő forradalmat (forradalomteológia), és e kötelesség lelkiismereti okból történő elutasítása az erkölcsileg megengedett kivétel.

Figyelemreméltó, hogy az erőszakmentességet bíráló magyar hivatalos egyházi megnyilatkozások egymást is cáfolják: Lékai bíboros az államhatalom „jogos rendezett erejét” félti az erőszakellenzőktől, míg Nyíri Tamás teológus éppen az államhatalom „rendezett erejét” megsemmisíteni akaró erőszakos forradalmat veszi védelmébe az erőszakmentességet valló katolikusok ellenében.

Különös az is, hogy a kötelező fegyveres önvédelem szószólói a leggyanúsabb háborút is sietnek „önvédőnek” kikiáltani saját országuk szempontjából, de a kellő időben hallgattak az olyan – minden vitán fölülálló – önvédelem jogosságáról, amilyen a haláltáborokba küldött vagy küldendő emberek fegyveres vagy fegyvertelen védekezése, netán megvédése lett volna. Az is elgondolkodtató, hogy az önvédelem teológiájának hirdetői számára a fegyverfogás automatikusan azonos az önvédelemmel. Egyenlőségjelet tesznek fegyver és önvédelem közé, és föl sem merül bennük, hogy igen gyakran az erőszakról való lemondás inkább jelentheti egy nép önvédelmét, mint az öngyilkos harc. A történelem során – és a jelenben is – elenyészően kevés a valóban önvédő háború. Nem az egyik nép érdeke ütközik végzetesen a másikéval, hanem csupán az egyik vezetés érdeke a másik vezetés szándékaival, s a vitát az ártatlan alattvalók öldöklésének kell eldöntenie.

Ha bebizonyítanánk az önvédelem papjainak, hogy a háborús vagy fegyverkező önvédelem mérséklése vagy az erről való lemondás néha tökéletesebb önvédelem lehet az agresszív készülődésnél, vajon ugyanolyan hévvel támadnák-e a fegyvereket, mint most azok lelkiismereti okból történő elutasítását? Attól tartok, a többségük nem. Ugyanis legtöbbjükből láthatóan nem a mélyen átgondolt meggyőződés beszél, hanem csupán a konformizmus vagy az államhatalomtól való szorongás. Sokuk pedig azért támadja hevesen a lelkiismereti fegyverelutasítókat, hogy ezért bizonyos előnyöket kapjon cserébe az államvezetéstől. De feladhatjuk-e a keresztény erkölcs fontos kérdéseinek becsületes vizsgálatát?

Foghat-e fegyvert, fogjon-e fegyvert keresztény?

Igennel és nemmel egyaránt válaszolhatunk. De mielőtt döntenénk, az adott helyzetre vonatkozó összes érvet figyelembe kell vennünk. A hivatalos propaganda és a fegyverbarát keresztények szempontjait nem akarom itt felsorolni, hiszen az unalomig ismertek. Néhány tendenciózusan elnagyolt, de fontos kérdést azonban szeretnék megemlíteni.

Mi a keresztény élet meghatározóbb elve: az istenszeretet és az embertársi szeretet kettős parancsa, vagy valami más?

Valóban az az ember feladata, hogy eszmékért áldozza fel magát, vagy az eszméknek kellene szolgálniuk az embert?

Van-e jogom hangoztatni az önvédő fegyverhasználat jogát háború esetére, ha nem tettem meg minden tőlem telhetőt a háború megelőzéséért?

A magyar állam fegyverkezése önvédelem-e, vagy célponttá teszi országunkat?

Minden keresztény ember csak maga adhatja meg a választ. De amit a lelkiismerete sugall, az kötelezi.

• Állam és egyház